1 vagy 10. E két pontszám híven tükrözi, milyen elvárásaim voltak az új Gojira-lemezzel kapcsolatosan. Egyik kedvenc csapatom a L' Enfant Sauvage-on megmutatta, hogy technikás extrém metal ide vagy oda, nem hajlandók pályájukat egyetlen stílusra korlátozni, filozófiájukat tekintve inkább állnak közelebb a fiatal, de rugalmas facsemetéhez, mintsem az öreg, de merev fához. Épp ezért szinte adta magát, hogy a következő lemez kétesélyes lesz: visszanyúlnak a vad gyermek előtti időszakba, hogy készítsenek egy From Mars To Sirius II-t vagy egy The Link Revisitedet, és akkor nem érdekel az egész, kuka, vagy mutatnak valami olyat, amit tőlük még nem hallottunk. Valami újat, de úgy, hogy közben megőrzik a védjegyükké vált súlyt. A Magma pontosan utóbbi számomra.
És ezzel el is árultam magamat, azaz hogy nem tartozom a konzervatív Gojira-rajongók közé. Imádom mindegyik lemezüket, ám mindennél jobban örültem, amikor a L' Enfant Sauvage-on végre, még ha csak fél lábbal is, de leléptek az addig járt útról. A Magmán már nem bátortalankodnak, s ez az a merészség, ami még ebben az MTV-telenített zenei világban is oly ritka. Mintha minden zenekar kényszeresen meg akarna felelni a számukra totálisan arctalan rajongóiknak, akikből már egyre kevésbé tudnak megélni, s mégis, inkább játsszák ezredszerre is ugyanazt, csak szeresse őket valaki. Na, a Gojira szarik minderre. „Elhagynak százak, jönnek ezrek", énekelhetnék Joe Duplantier-ék, de ez egyrészt azt jelentené, hogy Ossian-rajongók, ami erősen meglepne, másrészt pedig, hogy roppant naivak. Szinte biztos, hogy a Magma miatt néhányan el fognak pártolni tőlük, főként azok közül, akik szerint a tiszta ének eleve blaszfémia, a dallamoknak pedig semmi keresnivalójuk egy efféle csapatnál. Csakhogy a Gojiránál a betonozós riffek és a nyaktörő váltások a hörgéssel együtt eszközök voltak csupán, soha nem cél, ami most is a régi, egyedül az eszközök terén történt némi variálás.
Mintha a Neurosis kénköves súlya találkozna a Killing Joke posztapokaliptikusan nihil víziójával, úgy ömlik elő komótosan a korongról a The Shooting Star. S hiába nem szólnak olyan vaskosan a gitárok, mint a korábbi anyagaikon, ennél súlyosabb dalt a korábbi lemezekre nem nagyon írtak még a franciák, s ez még úgy is igaz, hogy a dalban hörgés csak a háttérben hallható. Érdekes, hogy ez az albumon végig így megy, Joe Duplantier jellegzetes süvöltése – mint ahogy a súlyosságot mindig nyilvánvalóvá tevő hangszeres keménység – háttérbe szorult, lecsupaszítva így a Gojira-metalt, s feltárva a ruha és a bőr alatti vérvörös izmokat és csontokat. Aminél semmi sem lehet elemibb erejű. A nyitódal egyébként a lemez másik tulajdonságát is felvillantja, a Magma ugyanis olyan, mint egy bővizű folyó, amitől ha távol vagyunk, csupán a tompa zúgását észleljük, s az igazi erejét csak akkor értékeljük, ha belemerülünk nyakig, és hiába küzdünk az árral, a tajtékzó víz egyre csak sodor magával, míg végül maga alá taszít. Utazás, olvasás vagy akár takarítás közben nem hat a Magma, sőt, lesilányul jellegtelen háttérzajjá. Ehhez a lemezhez le kell ülni, hátradőlni, lehetőleg a szövegkönyvel a kézben, és belemerülni, hagyni, hogy a habok alá merüljünk. A lemez ebből a szempontból (is) nagyon nem divatos.
A már előzetesen napvilágra került Silvera bedörrenti a keménységi mutatót. Mintha a zenekar megsajnálta volna a bivaly riffekre és a duplázóra felizguló metalosokat, itt aztán az ősrajongók is megkapnak mindent, amire csak vágytak. A hörgés is előkerül, maga a dal pedig üt és vág, s még ha visszafogottabb is, mint a The Art Of Dying, ez mit sem számít, a remek klippel megspékelt szerzemény eszméletlen jó témákkal támad, a refrén pedig fogós, de ez mondjuk nem újdonság a bandától. Ja, és külön ki kell emelni a tappingelős szólórészt is, ahol a háttérben Joe vokálja egyszerre ódon és kísérteties.
Az előzőek fényében szinte kapkodósnak tűnik a The Cell indítása: Mario Duplantier csépel, mintha az élete függne tőle, bátyja és a másik gitáros, Chirstian Andreu pedig karöltve riffelnek, a lemez egyik legdinamikusabb tételét varázsolva elénk. A dalt magát először túl rövidnek éreztem, mintha elbírt volna még egy-két izmosabb témát, de többszöri hallgatás után, a teljes album fényében egyáltalán nem tűnik rövidnek, szépen belesimul az összképbe. Egyébként arról meg sokat lehetne vitázni, hogy a lemez széndékosan lett rövid, mivel manapság a többség úgysem képes befogadni hosszabb lélegzetvételű dolgokat. Tény, hogy a maga negyvennégy percével a Magma valóban nem túl hosszú, sőt, ez az eddigi legrövidebb Gojira-album, de olyan mélyen képes hatni, hogy még ennyi játékidő is elég ahhoz, hogy utána úgy másszunk tovább, mintha kifacsartak volna. De egy Gojira-rajongó számára egyszerűen akkor sem létezhez olyan, hogy túl hosszú Gojira-dal.
A másik single-ként megjelent Stranded szikár, egyenesebb vonalú darab, s itt jön elő először markánsabban a lemez egyik fő témája. A Duplantier-fivérek a lemez munkálatai közepén jártak, amikor édesanyjuk elhunyt. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a traumatikus élmény utat találjon az albumra, s valószínűleg részben ez is oka lehet a csapat zenei iránymódosulásának. Ha beleolvasunk a dalszövegekbe, elég gyakran botlunk az égre és a magasba emelkedésre utaló kifejezésekbe, de Joe hangjában is rengeteg szomorúság rejlik, mintha ki akarná magából énekelni és üvölteni a fájdalmát.
A rövid átvezető Yellow Stone amolyan indiános hangulatú szösszenet, és csak tipp ugyan, de ismerve az észak-amerikai bennszülöttek spirituális felfogását és az énekes/gitáros vonzódását minden hasonló ideológiához, talán nem véletlen a címadás sem. Aztán következik az album Csomolungmája. Amikor először végighallgattam a lemezt, több részlet is velem maradt belőle, de úgy, ahogy a Magma refrénje és gyászos-fájdalmas gitárvijjogása, csak nagyon ritkán szokott dalrészlet kísérteni. Talán nem kell hozzá komolyabb fantázia, hogy kitaláljuk: ez a dal is a hiányról, a halálról szól, és lehet, hogy itt sincs milliónyi váltás meg sziklafalakat porrá őrlő lábdob-darálás, de hogy ennél súlyosabb dalt a csapat még soha nem írt, az száz százalék.
A monumentális címadó után érkező Pray szinte jól esik kellemesen lassú, lecsendesedett folyásával, ami persze nem tart sokáig, a négyesből hamar kitör a sebzett vadállatra jellemző, elkeseredett küzdeni akarás. És komolyan, nem értem azt, aki a tiszta ének miatt sopánkodik, hiszen korábban is hallattunk már ilyesmit a csapattól, elég csak a Global Warmingra gondolni. Az idősebbik Duplantier hangja totálisan rendben van, még hörgésmentesítve sem nevezhető kommersznek, és ez azért a Prayben is elég nyilvánvaló. De mint már mondtam, ha doomozás közben próbálkozunk a Magmával, nem biztos, hogy működni fog a dolog. Ismét ismerősen gojirás terepre tévedünk az Only Painnel: Joe védjegyszerű húrerőszakolása a helyén van, mint ahogy a vaskosan dohogó riffelés is, Jean-Michel Labadie dübörgő basszusjátéka is megadja a kellő aljzatot ennek a szimplán húzós darabnak.
Az a zseniális ebben a lemezben, hogy még a vége felé közeledvén sem igen sejthető, mi fog következni. Én például egyáltalán nem számítottam a Low Lands hipnoterapeutikus élményére. Mintha egy napégette, végtelen pusztaság felett repülnénk, épp elég alacsonyan ahhoz, hogy ujjunk hegyével még megérinthessük a forró talajt. Ha a dal szövegét nézzük, a nyakamat tenném rá, hogy ennél érettebbet és komolyabbat nem agyaltak még ki a franciák, pedig hát eddig is a krémhez tartoztak, téma és megfogalmazás terén egyaránt. A dal végén még ott hever egy éteri gitárpengetős levezetés, hogy aztán a lemezt egy rövid, demós hangzású jammelés zárja le. A Liberation leginkább a Kyuss Space Cadetjéhez hasonlítható, csak épp ének nélkül, gitárra és perkára. Gyanítom, hogy ez a Duplantier-tesók improvizációja lehet, megkapó darab, egyben feleleveníti a franciák köztudott szeretetét a világzenék iránt.
Fene se gondolta volna, hogy az év egyik legmegosztóbb albumát épp a Gojira teszi majd le az asztalra, de a franciáknak most sikerült valami olyasmit végrehajtaniuk, mint amit a Metallicának 1991-ben a fekete lemezzel, igaz, a Magmáról egyetlen dal se fog bekerülni a rádióba. Hallottam már olyan véleményeket az albumról, hogy a Gojira mára szörnyecskévé szelídült, de ezt csak a felszínes zenehallgatási szokások mondatják egyesekkel. Igen, ez a lemez odafigyelést igényel, és nem, nem könnyed hallgatnivaló. De nem is mondta senki, hogy blastbeatek és csuklórepesztő riffek nélkül nem lehet a zene kemény vagy súlyos. Nagyon is lehet, itt van rá a bizonyíték.
Hozzászólások
Egyetértek! A franciáknál csak úgy burjánzanak mostanság a király zenekarok. A fentieken kívül szerintem még említésre méltó a Deathspell Omega, a Blut aus Nord, a Celeste, a Hypno5e, az Anorexia Nervosa, és a The Cosa Nostra Club is.
Ha ennyi hasonlóságot nem engedsz meg a zenében, akkor van egy rossz hírem: nem nagyon fogsz már új riffeket / dallamokat hallani. (maximum ha nem ismered az "eredetijüket".)
A két riff kb. annyiban hasonlít egymásra, hogy torzított. A Pray szaggatott, staccatósabb, eleve a tempó is más.
Hallgasd meg az Aftermath és a Pray első másfél percét. A Pray 0:50-nél kezdődő riffje szerinted honnan van?
Te mit szívsz?
nyúlásutánérzés. Az egész lemez nekem kicsit SYL tribute jellegű amúgy.wow, jó kis oldal, de a káposztástésztá t nem ismeri :)
így:
http://hu.forvo.com/word/gojira/
;)
Nem szeretem amikor a Gojira-t bekategorizáljá k 'modern' meg 'extrém' metal skatulyákba. Ezzel a lemezzel is rácáfolnak, hogy az ő zenéjük több ennél. Nem csak hörgésről meg a duplázó darálásáról szól.
Amikor kijött a Stranded, akkor kicsit megijedtem, mert tőlük szokatlanul eléggé biztonsági játéknak tűnt. Egyszerű, fogós metálslágernek tűnt. Féltem, hogy kicsit kommerszebb lesz az album is.
Szerencsére nem így lett. Semmi kommersz íz, semmi megalkuvás csak a zsenialitás. Az egész album totalisan beleillik a Gojira stílusába, de kitágították a határaikat, ami nagyon király. Talán lehetne hosszabb, mert ahogy a kritikában is szerepel "egy Gojira-fannak nincs olyan, hogy túl hosszú Gojira szám":D
de ettől még 10/10