Shock!

Újabb fiatal német thrash csapat vár arra, hogy meghódítsa a világot. Közepes zsenge koruk ellenére '93 óta léteznek, eddig egy minialbumot és egy lemezt adtak ki, a Mind Explosion a második nagylemez. Az elmúlt évek alatt elfogyasztottak egy énekest, vagyis az első vokalista hangszálproblémák miatt szállt ki a csapatból.

Lehet, hogy most érkezett el a pillanat, amikor magam is kezdek besokallni az egységesen zsezsegősre kevert thrash csapatoktól? Kezd lassan dömping lenni. Nem mondom, hogy nem örültem a Final Breathnek, első hallgatáskor még bólogattam is egy keveset, de másodszorra már inkább az bökte a szemem (fülem), hogy 36 percen keresztül mást se csinálnak, csak thrash kliséket pufogtatnak. Kihallani belőlük a Destructiont, de mondhatnám, hogy a Dew-Scentedtől is nyúltak, vagy a Kreatortól. Összességében az egész német ligától, a régiektől és az újaktól egyaránt.

Vérbő, húzós, tekerős, dallamos is a zene, előfordulnak gitárszólók is, a dobos sem túl elveszett ember, de összességében nem az igazi. Nem jött a libabőr, hiányérzetem volt a lemez hallgatása közben. A hangzás sem tetszik túlzottan, a gitárokat agyontorzították, nem szólnak tisztán, hangosan inkább döng az egész. A lábdoboktól főleg.
Azt nem mondom, hogy koncerten nem szórakoztatnának el, meg nem fogom néha elővenni, de inkább háttérzeneként. (Ez olyan, mint true metalban a Hammerfall. Van, aki isteníti őket, de vannak, akik inkább az eredetit hallgatják.)

Lebeszélni senkit nem akarok a zenekarról, hallgassatok bele, rossznak nem rossz, de nem is tartozik az év nagy robbanásai közé. Aki mondjuk a germán thrashre esküszik, annak érdemes lehet megismerkedni velük, de a francia No Return azért jóval izgalmasabb zeneileg. A Final Breath meglepetéseket nem tartogat, csupán döngölést ezerrel.