Shock!

A néhány napja a Worm kapcsán megénekelt Philippe Tougas projektjei közül talán a legizgalmasabb számomra az amerikai gyökerű power metalt doommal keverő Exxûl, dacára annak, hogy a többi extrémebb blackes és deathes bandájában is minőségi dolgokat tol, gyakran a zsenialitás csírájával is. Azért is volt derült égből nagyon kellemes villámcsapás ez a projekt, mivel pár demón kívül ez a csapat első kiadványa, és már az első hallgatások során arra kaptam fel a fejem, hogy ki ez az óriási énekes, akit leakasztott a fura kanadai szerzet?

Az Exxûl szövegeinek egyébként a több bandám átívelő univerzum ihlette, szövegileg további a Tougas-projektekhez van köze (Atramentus, Chte'ilist, Zeicrydeus), a nevet pedig az Eternity's End egyik sora ihlette. Tougas a projekt jellegéből eredően itt is álnéven nyomul, akárcsak mindenhol máshol. Ehhez az epikus világhoz a Defender nevet választotta és társai is ott vannak a szeren. Basszuson Antoine Daigneult, azaz Sentinel játszik, a pár éve nagyot robbantott Dissimulator prog/thrash csapat vezetője (akit vonz az ilyesmi, nézzen utána a Lower Form Resistance-nek), az Atramentus billentyűse, Spectre (François Bilodeau) is hozzátesz apró részleteket a dalokhoz (az intróban például szerzőként is), dobokon pedig Etherial Hammer (Guyon Begin-Benoit) nyomul. Utóbbi szintén több bandán átívelő társ, bár legismertebb múltbeli csapata a Beyond Creation. Nem sztárparádé ez, de sokat látott, ám mégis elég fiatal és éhes arcok alkotják a csapatot, amely olyan izgalmas dolgot művel, ami a mai metálpalettán ritkaságként hat.

Vokálfronton is találunk pár izgalmat, és mint írtam, meglepetésem itt nagyobb volt a zenészi szekcióhoz képest. Stargazer (Thomas Karam) torkában ugyanis ott van a legtisztább Midnight-érzés, ilyesmire pedig hosszú évek óta vártam/vártunk. Itt most természetesen a kultikus amerikai prog/power-banda énekesére gondolok, arra a csapatra, amelyik a zseniális Transcendence albumot készítette, nem a jelenleg meglehetősen jól futó, hörgő-morgó-slágeres egyszemélyes brigádra. Stargazer heroikus éneke visszaadja azt a Crimson Glory-érzést, amelyet szegény John Patrick Macdonald (ez volt Midnight becsületes neve) halála után nem éreztem talán soha. Karam a legjobb Midnight-„soundalike", akit eddig hallottam, acélosan metsző, tiszta énekében ott van az az epikus felhang, ami ilyen zenéhez kötelező. Hol rejtőzött eddig ez az ember? A válasz, hogy a Noor nevű egylemezes kanadai prog/power-bandában, amelyet feltétlenül meg kell hallgatni.

A Crimson Glory-párhuzamok a zenében is megjelennek, az intró után berobbanó Blighted Deityban felsejlik a Red Sharks tempója és Midnight vokális megoldásai is, ám nem ebben merül ki az Exxûl egész zeneisége. Hanem abban, hogy korai, John Arch-korszakos, Fates Warning-jellegű hajlított énekdallamok, sőt, zenei megoldások is ugyanilyen fontosak (szintén Blighted Deity) – még a lilás borító is stimmel hozzá, a The Spectre Within és az Awaken The Guardian stílusában. Akinek ezek szintén akkora kedvencei, mint nekem, azonnal indulhat is a lemezért, mert pontosan ugyanezek az erények teszik naggyá ezt a fiatal kanadai bandát is, akárcsak negyven évvel ezelőtti elődeiket. A kettes és hármas Walls Of Endless Darknessben és Labyrinthine Fate-ben is előkerül a Crimson Glory szellemisége, jobbára szintén korhű Fates Warning-gyökerű zenével. Körülbelül csak annak nem böki ki a szemét az ilyesmi, aki nem ismeri az eredetieket, de hát felfedezni sosem késő. A Labyrinthine Fate-ben előkerül a tarsolyból egy kis Robert Lowe (Solitude Aeturnus, később Candlemass) is, úgyhogy igazi kéjutazás ez a stílus szerelmeseinek.

Eredetiség olyan sok nincs itt, de nem biztos, hogy számít, mindez semmit sem von le az Exxûl érdemeiből. Manapság óriási hiánycikk az efféle zene, és fénykorában sem jutott sokkal többre underground elismerésnél. Épp ezért őszinteséghez kétség sem férhet, a kultikusságméter meg, megyezhetünk, hogy szintén kiüti a plafont. Ugyanígy egyértelmű, hogy ezt az epikus hangulatú power/doom/progot így művelő utódokra bizony hatalmas szükség van. Sőt, a végére is marad izgalom, ráadásul a nagyon kellemes, sőt, váratlan fajtából. Aki még nem alélt el ugyanis, a végén is kényeztetve érezheti magát: Thomas barátunk olyan Saviour Machine-ízű énektémát kanyarít a The Screaming Towerben, hogy szerintem maga Eric Clayton is csettintett már, ha hallotta időközben. 14 perces monstrumról beszélünk, hatalmas progos, doomos hangulattal – újabb erős pont, hogy a felvállalt stílusok közül egy-kettő dominál egy-egy számban, így megvan a szükséges változatosság, az unalmat vagy a receptszerűséget elkerülendő.

A dalszerzéssel nem állnak hadilábon, slágerük viszont (még) nincs. Attól még fogósságnak nincsenek híján, bár szövevényes dalokban gondolkodnak, gyakori a tízperces átlag itt is. Viszont rendkívül érdekes és szimpatikus bandák nyújtják az ihletet ehhez az egészhez, a hangszeres tudás fölényes, énekügyileg meg egyértelmű, hogy a jövő egyik gyémántját találták meg. Az első lemez alapján még sok szép dologra számíthatunk, bár maroknyi embert érdeklő, szokatlan megközelítésük behatárolja a lehetőségeiket. Remélem, termékenyek lesznek, és sok emberhez eljutnak ezzel a zenével. Borzasztó lenne, ha nem így lenne.