Június 20-án ismét Budapesten lép fel a Scorpions gárdája. A legendás német hard rockerek ezúttal az MVM Dome deszkáit veszik birtokba, az apropó pedig nem akármi: a töretlen lendülettel dolgozó zenekar ugyanis éppen fennállása hatvanadik évfordulóját ünnepli. A párját ritkító jubileum kapcsán néhány nappal ezelőtt Ázsiában már el is indult a 2026-os világkörüli turné, ami egészen az év végéig tart majd, de a Warner Bros. gondozásában hamarosan egy nagyszabású életrajzi film is napvilágot lát. A csapat egyedülálló pályafutásának meghatározó pillanataira az alapító gitáros és fő dalszerző Rudolf Schenker segítségével emlékezünk vissza.
Nem könnyű manapság interjút készíteni a Scorpions tagjaival. Különösen igaz ez az ikonikus banda motorjára, Rudolf Schenkerre, aki 77 éves kora ellenére ma is ugyanolyan megállíthatatlan, mint egykoron. A fogaskerekeket állandó mozgásban tartó gitárossal bokros teendői miatt csak harmadik nekifutásra jött össze az előzetesen egyeztetett 40 perces beszélgetés, legnagyobb meglepetésemre azonban Rudolf nem egy rideg irodából, hanem egy sportautó volánja mögül jelentkezett be, amit persze azonnal meg is magyarázott.
Tudod, rengeteg a dolgunk mostanában, ki sem látszunk a feladatokból, ezért is jelentkezem az autóból. Annyi a teendő, hogy kénytelen vagyok menet közben is intézni az ügyeket! Nyakig vagyunk a nemsokára érkező Scorpions-mozifilmmel kapcsolatos dolgokban, de erről most nem mondanék többet, a hatvanéves jubileum és a turné kapcsán pedig megállás nélkül interjúkat adunk.
Akkor ne is vesztegessük az időt, csapjunk egyenesen a közepébe! Amikor tíz évvel ezelőtt az ötvenéves évforduló okán Klaus Meinével beszélgettem, álmomban sem gondoltam volna, hogy 2026-ban még mindig itt lesztek, és egy újabb kerek szám ad majd okot az ünneplésre. Ez az állhatatosság valami egészen lenyűgöző!
Hidd el, számunkra is az! Úgy vélem, hogy a rock az évtizedek alatt a modern idők klasszikus zenéjévé vált, és nem igazán lehet szabadulni tőle. Ha benne vagy a sűrűjében, akkor még nehezebb. Rendkívül mélyre nyúlnak a gyökerei. Meggyőződésem, hogy minden az Amerikába érkezett feketéktől indult, akik munka közben, a mezőn énekeltek, majd a blues kereteinek meghatározásával lefektették azokat a játékszabályokat, melyek kiváló táptalajként szolgáltak a rock′n′roll megszületéséhez. Aztán jött a Beatles, onnan pedig már csak egy ugrás volt a hard rock. Mi azóta itt vagyunk. Túléltünk mindent, és továbbra is tesszük a dolgunkat, mert imádjuk ezt csinálni! Ugyanúgy élvezzük ezt az egész rockcirkuszt, mint bármikor korábban.
Szerinted mi a titka a Scorpions hosszú élettartamának?
A csapaton belüli kölcsönhatásokból adódó működőképesség, ebben egészen biztos vagyok. Ez más akkor elsőrendű fontossággal bírt számomra, amikor megalapítottam a zenekart. Olyan társakat kerestem, akikkel emberileg is egy hullámhosszra lehet kerülni, akik illenek egymáshoz. Ennek a szinergiának ott kellett lennie a kollektívában és kész. Elmesélek neked egy történetet ezt illetően: amikor megismertem Klaust, még nem tudtam, hogy énekes, de hamar megvilágosodtam. Az is gyorsan kiderült, hogy mennyire jó a hangja, és megvan a kellő összhang közöttünk. Idővel aztán rájöttem, hogy asztrológiai értelemben ugyanazon csillagzat alatt születtünk: ő a Merkúr-Nap, én pedig a Merkúr-Hold együttállásban. Ez a legtöbb esetben egyedülállóan mély mentális kapocs lehetőségét rejti, mi pedig zeneszerző duóként ki is hoztuk belőle, amit lehetett. A többiek esetében is törekedtünk arra, hogy az emberi faktor stimmeljen, hogy a szólógitáros, a basszer és a dobos szintén egy követ fújjanak. Ha megvan a kellő szinkron és egyetértés, akkor nyert ügyed van. A jelenlegi felállás ezt a szellemiséget tökéletesen beteljesíti. Mikkey Dee személyében megtaláltuk azt a dobost, akire szükségünk van, de ugyanez igaz Pawel Maciwoda basszusgitárosra is, aki már régóta velünk játszik. Matthias Jabs pedig egyszerűen csodálatos. Ilyen társakkal érdemes igazán zenélni, és pontosan ezért vagyunk még mindig itt!
Az induláskor milyen reményekkel vágtál bele ebbe a kalandba? Mertél nagyot álmodni?
Arról nyilvánvalóan nem ábrádoztam, hogy még hatvan év elteltével is űzni fogjuk ezt az ipart, de az ambíció azért rendesen fűtött már akkoriban is. Emlékszem, úgy 1971 táján adtam egy interjút egy hamburgi magazinnak, Riebes Fachblatt volt a neve. Elsősorban zenészeknek szóló szaklap volt, az újságíró pedig azt kérdezte a beszélgetés végén, hogy mi a legfőbb célkitűzésem. Erre azt válaszoltam neki, hogy a világ harminc legjobb rockbandája közé akarok kerülni a Scorpionsszal. Ez volt a vízióm, ami aztán meg is valósult, most pedig itt vagyunk hat évtized elteltével, és nem akarunk megállni. Csak akkor hagyjuk majd abba, ha Klaus már nem fog tudni énekelni, mert elmondhatatlanul élvezzük minden percét annak, hogy együtt lehetünk és koncertezhetünk. Nincs ennél jobb élet, nekem elhiheted. A zenének az én olvasatomban pontosan erről kell szólnia: a pozitív hangulat teremtéséről. Lényeges, hogy a dalok jó érzéseket keltsenek az emberekben, hogy ne legyenek olyanok, akik egy-egy téma hallatán megölik a gitárost a színpadon, vagy ilyesmi.
Tavaly nyáron hazai pályán, Hannoverben ünnepeltétek meg először a jubileumot. A Judas Priest és Alice Cooper vezették fel a műsorotokat, a Bon Jovi és a Metallica tagjai pedig a koncert alatt videóüzenetben jelentkeztek be, hogy gratuláljanak nektek. Nem semmi buli lehetett!
Csodás este volt, a barátaink pedig velünk ünnepeltek. Ezek a zenekarok mind rendkívül közel állnak hozzánk. Némelyikük a '80-as évek derekán még előzenekarként került a látókörünkbe, a Bon Jovit és az Iron Maident például mi vittük el elsőként amerikai arénaturnéra a Blackout és a Love At First Sting idején. Életre szóló barátságokat kötöttünk, és mindig öröm, ha találkozhatunk vagy együtt játszhatunk velük.
Mi az, ami még mindig hajt benneteket a színpadon?
Az a mámoros érzés, amit a rajongóknak való zenélés jelent. Hatalmas energiákat merítek abból, amikor a színpadról az emberek szemébe nézek, de egyből vissza is dobom nekik. Sajátos interakció ez, így épül fel az egész, és ezt az energiaáramlást ilyenkor lehet igazán megtapasztalni. Jó móka, és mindenkit feltölt, egy dolgot viszont elárulok neked: amikor lejövök a színpadról, teljesen ki vagyok facsarva, mert mindent kiadtam magamból. Üres vagyok, másrészt az érzelmek túlcsordulnak bennem attól a rengeteg impulzustól, amit a publikumtól kaptam.
Továbbra is lenyűgöző fizikai formában vagy, évtizedeket letagadhatsz az életkorodból. Mondd, hogy csinálod?
Nálam a meditáció és a jóga vált be. Úgy is mondhatnám, hogy a meditáció elvezetett az élet főútjára, ha élhetek ezzel a metaforával. A legfontosabb az volt, hogy kinyitotta előttem a világot, mintha egy apró faluból egyenesen a történések epicentrumába kerültem volna. A meditáció megadta a célt, a jóga pedig megteremtette a kereteket, a házat. Mindig ügyeltem arra, hogy formában maradjak. Persze buliztunk is, rock′n′rollt hallgattunk és mindenfélét csináltunk, azt viszont sosem tévesztettem szem elől, hogy az egyensúlyt minden körülmények között meg kell őrizni. Ez az életfilozófiám, amihez egész életemben tartottam magam. Úgy éreztem, hogy mindig a legjobbat kell adnom az embereknek. Ennél kevesebbel sosem értem be, de nem is lett volna értelme alább adni. Ha az ember már nem képes megfelelni a saját elvárásainak, akkor a mulatságnak is vége.
2010-ben nekiálltatok egy monstre búcsúturné lebonyolításának, ami - most már tudjuk - elég elhamarkodott lépés volt. Emlékszem, akkoriban Frankfurtban összefutottam Matthiasszal, aki szent meggyőződéssel ecsetelte, hogy tényleg ideje letenni a lantot...
Nem is gondolnád, mennyire közel jártunk akkoriban a visszavonuláshoz. Átkozottul közel. Tudod, mi segített nekünk túljutni ezen a krízisen? A YouTube. Mert amikor a csatorna elindult, és a régi dalaink felkerültek rá, az emberek újra felfedeztek minket. Teljesen új közönségréteg kezdett járni a koncertjeinkre, mi meg csak néztünk, hogy honnan jönnek ezek a fiatalok?! Aztán rájöttünk. Szóval ez az alapvető helyzet, az új technológia lendített át minket a holtponton, és ennek köszönhető, hogy végül úgy döntöttünk, folytatjuk. A mai srácoknak teljesen más lehetőségeik vannak, mint a korábbi generációknak. Régen mi volt? El kellett zarándokolni a lemezboltba, és ha megtetszett egy Led Zeppelin-lemez, akkor talán belehallgathattál fülessel, mielőtt kicsengetted a vételárat. Ezzel szemben ma elég szétnézni a neten, a YouTube pedig egyből bedobja a Rock You Like A Hurricane-t, és már meg is érkeztünk.
A Scorpions testközelből tapasztalhatta meg a huszadik század második felének legjelentősebb történelmi eseményeit és fordulatait a hidegháború legforróbb pillanataitól a Szovjetunió széteséséig, a berlini fal leomlását követő német újraegyesítésekor pedig magatok is a folyamat részévé váltatok a Wind Of Change dallal: a változásokra tűpontosan reflektáló Wind Of Change elképesztő időzítésével a korszak történelmi fordulópontjának filmzenéje lett, és kvázi a világbéke rockzenei nagykövetévé tett benneteket. A dal társadalmi jelentőségéből mérhetetlen morális előnyt kovácsolt magának a Scorpions, a nyugat és a kelet határán húzódó kulturális árkok betemetésére és az eltérő ideológiák közötti megbékélés elősegítésére irányuló erőfeszítéseknek köszönhetően teljesen más polcra kerültetek, mint az átlag rockbandák.
Hosszú út vezetett idáig. Ám az a tény sokat segített nekünk, hogy a fal mellett születtünk. Olyan közel voltunk hozzá, hogy néha kimondottan rosszul éreztük magunkat a tudattól. Az sem könnyítette meg a helyzetünket, hogy a második világháború traumája miatt még évtizedekkel később is éjsötét árnyék vetült Németországra. A korai időszakban, amikor éppen Hollandiában vagy Belgiumban játszottunk, sokszor a fejünkhöz vágták az ottaniak, hogy miattunk robbant ki a második világháború, meg ilyesmi. Ez azonban komoly motivációnak bizonyult számunkra, amiből erényt kovácsoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy mi nem ezek vagyunk, nem a múltat képviseljük, teljesen más üzenetet akarunk közvetíteni. Meg kellett mutatnunk az embereknek, hogy mások vagyunk, mint apáink, akik egykoron tankokkal és fegyverekkel érkeztek a szomszédos országokba. Mi a szeretetet, a békét és a rock′n′rollt vittük el a föld nyolcvannégy országába. A megbékélés mindig a pozitív változás lehetőségét hordozza magában. Emlékszem, ennek jegyében jutottunk el első ízben Budapestre is, 1986-ban. A koncertet Hegedűs László szervezte, én pedig megjegyeztem neki, hogy ez a világ a vasfüggöny mögött sokkal nyitottabb, mint amire számítottam. Erre ő azt felelte, hogy Magyarország már a nyugati világ felé tekint, és jó úton halad, hogy idővel a részévé váljon. Szó szót követett, aztán elárultam neki, hogy szeretnénk eljutni a Szovjetunióba. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e segíteni. Azt válaszolta, hogy nem probléma, mi csak foglalkozzunk a készülő új lemezzel, a Savage Amusementtel. Ő majd mindent elrendez, gondoskodik róla, hogy az orosz koncertek megvalósuljanak. Az ígéretét aztán be is tartotta: 1988-ban tíz bulit adtunk zsinórban Leningrádban, majd egy év múlva megcsináltuk a Moscow Music Peace fesztivált, ahol 150 ezer ember előtt játszottunk két napon át, a meggyújtott olimpiai láng alatt. Hihetetlen volt, akárcsak a Brandenburgi kapunál az a fesztivál 1990 nyarán, amire 450 ezren mentek ki. Alig akartuk elhinni, hogy ide jutottunk, de még mindig volt feljebb.
Mert beütött a Wind Of Change...
Így van. A szám ötlete Klaustól jött, a lemezkiadó viszont nem akarta engedélyezni a fütyülést a dalban, mert úgy gondolták, hogy az nem elég rockos. Megpróbáltuk kiváltani gitárral, de nem működött, úgyhogy megmakacsoltuk magunkat. Úgy voltunk vele, hogy a füttyszó amúgy is jó hangulatot teremt, ne térjünk el az eredeti koncepciótól. Végül keresztülvittük az akaratunkat, és mi történt? A nóta elképesztő magasságokba repítette a Crazy World albumot, és az orosz rádiók is nagyon felkapták, minden reggel azzal indították a műsort, este pedig azzal zárták. Amikor ez a fülünkbe jutott, azt mondtam Klausnak, hogy csinálnunk kell egy orosz nyelvű verziót belőle, mert az embereknek ott is kristálytisztán kell érteniük az üzenetét. Klaus persze azt hitte, hogy elment az eszem, és rögtön azzal jött, hogy úgysem tudja elénekelni oroszul, de nem hagytam magam. Elmentünk Hollandiába, a Wisseloord stúdióba, Klaus pedig remek munkát végzett, úgyhogy az új verziót kiküldtük az oroszoknak. Ebben a formájában is óriásit ment a nóta a rádióknál, mire azt mondtam Klausnak, hogy figyelje meg, ha így haladunk, a végén kapunk egy meghívást Gorbacsov úrtól. Akkor még nevettünk ezen, de nem sokkal ezután pontosan ez történt! Felhívtak minket a Bild magazintól, hogy bocs, srácok, hogy zavarunk, de kaptunk egy telefonhívást Gorbacsov úr irodájától, mert Gorbacsov úr szeretne találkozni veletek! (nevet) Látod, ilyen ereje van a zenének, ha jól csinálod és nemes célok vezérelnek!
Manapság megint bizonytalan időket élünk, új világrend van kibontakozóban. Ha az emberiség jelen állapotára kellene reflektálnod egy dallal, vajon milyen alakot öltene a szerzeményed?
Már megírtuk azt a dalt, ami tökéletesen megjövendölte, amit ma látunk magunk körül: ez volt a Humanity 2007-ben, a Humanity Hour 1 lemezről. Ha figyelmesen hallgatod a Humanityt, akkor rájössz, hogy ott van benne a jelenlegi helyzet, feketén-fehéren. Los Angelesben készítettük a korongot Desmond Childdal és egy rakás másik profi szerzővel, a Humanity szövege pedig most aktuálisabb, mint valaha.
Térjünk át néhány aktuális kérdésre: pár héttel ezelőtt újra kihoztátok a Lonesome Crow debütalbumot, mégpedig egy átkevert, felújított változatban...
Pontosan! A hangmérnökünk, Hans-Martin Buff, aki már a Rock Believeren is velünk dolgozott, tavaly pedig Grammyt nyert Peter Gabriel lemezével, azt találta ki, hogy a legmodernebb technológiai eljárások segítségével átkeveri az anyagot. Amikor megkérdezte, mit szólok hozzá, azt mondtam neki, ha ezzel hozzá tudunk tenni valamit az eredetihez, akkor részemről nincs akadálya. Őrület, hogy februárban jelent meg az újrakiadás, és egyből felkerült a német eladási listára! (nevet) Azért a Lonesome Crow nagyon más volt, mint amivel később széles körben megismertek minket az emberek. Most viszont az új rajongóknak is lehetőségük nyílik elmélyülni ebben a korszakunkban, a fiatalok reakciója pedig nem marad el: folyton azt kérdezgetik, hogy ez meg milyen zene? Ami jogos, hiszen a korai időkben inkább underground-jellegű dolgokban utaztunk, érted? Megpróbáltunk egyensúlyozni a német krautrockos vonal és a nemzetközi színtér között, és ez lett az eredmény.
A Lonesome Crow volt az egyetlen olyan Scorpions-mű, aminek elkészítésében a testvéred, Michael teljes jogú tagként vett részt. A kiadást követően viszont kiszállt, és csatlakozott a brit UFO-hoz. Sajnáltad, hogy így döntött?
Egyáltalán nem, és azt is elmondom, hogy miért: mert nincs értelme olyasvalakit maradásra bírni, aki csak a saját feje után megy. Ezért is mondtam, hogy a kémia mennyire fontos egy rockbanda esetében. Michael elment, majd a helyére Uli Jon Roth érkezett, aki hasonló személyiség volt, mint az öcsém, ő is elsősorban saját magával volt elfoglalva. Uli egyébként remek ember, azóta is jó a kapcsolatunk, a Hendrix-mániája azonban megnehezítette az együttműködésünket. Így aztán ő is kilépett, mi pedig végre szerettünk volna egy olyan szólógitárost, aki a zenekar érdekeit is figyelembe veszi. Matthias ilyen volt. Láttam a korábbi bandájával játszani a hannoveri Niedersachsenhalléban, és az volt a benyomásom, hogy nagyszerű srác lehet, illene közénk. Másnap felhívtam és elmeséltem neki, hogy Uli lelépett Angliába Hendrix egykori barátnőjével, Monika Dannemann-nal, nekünk viszont tovább kéne mennünk. Lejött egy próbára, és ott minden eldőlt. Matthias bármit képes volt eljátszani, ráadásul ott volt a szomszédban, így megmenekültünk attól, hogy Angliában százhatvan gitárosnak kelljen meghallgatást tartani. A kölcsönhatások azonnal beindultak közöttünk. Matthias valódi csapatjátékos volt az első pillanattól kezdve, nála mindig a zenekari szemlélet volt a legfontosabb szempont. Michael és Uli mindketten született szólólisták és sztáralkatok, de csapatba nem lehet beilleszteni őket, mert nincs elég hely számukra. Tudod, mielőtt zenélni kezdtem, a futball volt számomra a legfontosabb, focistaként pedig megtanultam, hogy a csapategység mindennél lényegesebb. Ha a társaság megbonthatatlan és egy irányba húz, akkor bárkit le lehet győzni. Egy rockbanda esetében ugyanez a helyzet."
Igazság szerint pont eme tulajdonság miatt tartom olyan sokra német focit, különösen a válogatottat: mert ott mindig a csapatemberek domináltak, akik alárendelték magukat a közös érdekeknek...
Ez a mentalitás elengedhetetlen. Nagyon remélem, hogy megmarad ez a fejekben, és a jövőben is lesz elég ilyen típusú játékosunk. A feladatot így lehet teljesíteni.
Visszatérve Michaelre, milyen a kapcsolatotok manapság?
Azok után, hogy milyen negatív színben festett le a sajtóban az utóbbi időben, nem túl jó a viszonyunk. De Michaelnek szíve joga azt mondani, amit csak akar, ettől függetlenül én mindig szeretni fogom. Csodálatos gitáros, de megvannak a maga módszerei, amelyekkel nem feltétlenül értek egyet. Arra pazarolja az idejét, hogy besározzon engem és a Scorpionst. Mi értelme ennek? Nem kellene ezzel foglalkoznia, hiszen megtalálta a maga útját, inkább azon kellene haladnia.
Egy másik régi tag, a klasszikus korszak basszusgitárosa, Francis Buchholz januárban elhunyt. Hogyan emlékszel rá?
Nem ő volt a legjobb basszusgitáros, de a Scorpionsban tökéletesen ellátta a feladatkörét. Nem sokat tudok mondani róla, mert mindig távol tartotta magát az összes, mondjuk úgy, őrült dologtól, amit csináltunk. Az az igazság, hogy a csapat rendesen belevetette magát a bulizásba egykoron. Klaus nem annyira, de mi igen. Élveztük, hogy elereszthetjük magunkat a koncertek után. Amikor ugyanis azt látod odafentről, hogy az emberek önkívületben tombolnak, az bizony átragad rád is. Francis azonban mindig visszafogta magát, ilyen jellem volt.
Tavaly a Scorpions is beköltözött Las Vegasba két hétre rezidenciakoncerteket adni, ősszel pedig lesz egy újabb ilyen kör. Ezek szerint bejött nektek ez a formátum is...
Elmondhatatlanul élveztük a helyzetet, és tudod, miért? Mert Las Vegas erre a tökéletes hely. Annyi minden van, amit csinálni lehet... Nem az történik, mint egy normál turnén, ahol a koncertek között unatkozol egy szállodában. A kaszinó fantasztikus éttermekkel van körülvéve, ahol más zenészekkel találkozhatsz, de kipróbálhatod a szerencsejátékot is, a koncertterem pedig teljesen új és minden igényt kielégít. Vegasban repül az idő. Még egy ottani fiúbandát is megnéztünk, akik elképesztően jól szóltak. Ezek a körülmények mind hatással voltak ránk. Más a légkör is egy ilyen helyen, jóval közvetlenebb, mint általában. A közönséget alkotó vendégek simán odamehetnek a zenészekhez és kötetlenül beszélgethetnek velük. Ez nekünk is új volt.
Júniusban újra Budapesten léptek fel. Mire számíthatunk tőletek ezúttal?
Először is elmondanám, hogy Budapest csodálatos város, az egyik kedvenc helyszínünk, imádunk ott lenni! Mindig királyi bánásmódban részesülünk, semmiben nem szenvedünk hiányt. Ami a koncertet illeti, a tavalyi hannoveri buli koncepciójából indul ki ez a jubileumi turné. Nyilvánvalóan egy stadionkoncert volumenét nem lehet egy csarnokban reprodukálni, de azon vagyunk, hogy némileg kisebb formában megvalósítsuk azt. Egy biztos: komoly látványosságokkal készülünk, mindent megadunk a közönségnek, amit csak lehet!
A Scorpions '70-es évekbeli katalógusából viszonylag ritkán szemezgettek a turnékon. Ezúttal megidéztek valamit a Lovedrive előtti érából is?
Kitaláltunk egy érdekes egyveleget, amiben olyan ősrégi dalokat veszünk elő, mint a Catch Your Train, a Top Of The Bill és a Speedy's Coming. Egy ilyen karrierösszegző turnén nem engedhetjük meg magunknak, hogy kihagyjuk ezeket. A '70-es éveket is mindenképpen szerepeltetni akarjuk a repertoárban.
Végezetül jöjjön a kérdés, amire mindenki kíváncsi: szerinted van még bennetek egy stúdiólemez?
Ami azt illeti, két új dalt már megírtam, de egyelőre még nem tudom, mi lesz a sorsuk. Először be akarjuk fejezni ezt a turnét, aztán meglátjuk. A magam részéről készen állok rá. Szeretek albumokat készíteni, mert jó móka. Amikor beütött a pandémia, és nem tudtunk elmenni Amerikába a Metallica-producer Greg Fidelmanhez, ő pedig nem jöhetett hozzánk Németországba, azt mondtuk magunknak: oké, tudjuk, hogyan kell ezt csinálni, megoldjuk a hangmérnökünkkel, Hans-Martin Buff-fal. Így is lett. Van egy házam Thaiföldön, az ottani stúdiómban raktam össze a dalokat Martin segítségével, aztán elküldtük őket a többieknek. Késöbb aztán bezártuk magunkat a Peppermint Park Stúdióba Hannoverben. Még akkor is tombolt a járvány, mi viszont kihoztunk mindent ebből a kényszerhelyzetből: ahelyett, hogy otthon unatkoztunk volna, inkább megállás nélkül az albumon dolgoztunk, az erőfeszítéseinket pedig siker koronázta. A folyamat a Rock Believer képében manifesztálódott, az a korong tényleg megmutatta, hogy még mindig hiszünk a rockban!
És azt is világosan láttatta, hogy még mindig kiváló formában vagytok, és van mit mondanotok ezen a nyelven. Pont ezért jöhetne a folytatás...
Rajtunk nem fog múlni! Megteszünk mindent ennek érdekében, de előbb még találkozunk júniusban Budapesten!
A Scorpions idei magyar koncertje az MVM Dome-ban lesz június 20-án. Részletek itt.
Az interjú szerkesztett változata a HammerWorld magazin májusi, No.358-as számában jelent meg.
