Shock!

június 02.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Corrosion Of Conformity: IX

coc_CSok mindent el lehet mondani a Weatherman / Mullin / Dean triászról, azaz arról a három muzsikusemberről, akiket a Corrosion Of Conformity név jelenleg takar, és az én szerencsém az, hogy ezt a sok mindent jobbára le is írtam anno a visszatérő lemez tájékán (vagy mondjuk kicsivel később, a Megalodon EP-nél). Így aztán most elég annyit mondanom, hogy hőseink csökönyösen menetelnek tovább a megkezdett úton, nem túl sok mindent változtatva a dolgokon. Így aztán a pozitívumok, de a hibák is csontra ugyanazok maradtak, mint legutóbb: a legjobb dolog az, hogy még ösztönösebb, zsigeribb a végeredményt, mint jó két éve volt, jól hallhatóan konstans jammelésből álltak össze a dalok, de akár azt is mondhatnám – és ők maguk is ezt hangsúlyozzák – hogy az egészből sokkal erősebb garázs-hangulat árad. Ez persze sokaknak nem feltétlenül fog bejönni, de részemről teljesen okés a dolog, mivel abszolút őszintének tűnik, szívből jön. Meg persze nyilván ismételten ott volt velük a stúdióban a régi harcostárs, John Custer, ő pedig nem nagyon szokott értéktelen vackokat kiadni a kezéből.

megjelenés:
2014
kiadó:
Candlelight
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

És hát igen, sajnos megmaradtak a problémák is, amik közül megkerülhetetlenül magaslik elénk az igazi énekes hiánya. Mike Deant szeretem, becsülöm, de abszolút erőtlen, helyenként kimondottan nyávogós hangja tartósan kifejezetten idegesítővé válik, és olyankor inkább ront az összképen, mintsem, hogy hozzátenne. (És hiába segít be vokállal itt-ott Woody vagy épp Reed, ők sem rendelkeznek túl ütős hanggal.) Emellett néhol nem ártott volna kicsivel több energiát fektetni a dalszerkezetek összeállításába sem, de ez már talán túlzott szőrözés is, mivel maga az anyag mindennek ellenére tetszik. Ráadásul per pillanat még jobban is, mint elődje.

Mert ez itten még mindig az a C.O.C., amely a legnagyobb kedvenceim között üldögél, és akiknél jobban alig valaki tudja elcsípni az igazi örömzene-feelinget. Minden pillanatban érződik, hogy ezek a manuszok egyszerűen imádják, amit művelnek, és ha Pepperrel ezer embernek, akkor úgy, ha nélküle száznak, akkor pedig úgy, de csinálniuk kell! A nyitó Brand New Sleep például ismét markánsan felvállalja a Sabbath-alapú muzsikák örökségét, és ezzel a Deliverance világát is, és még egy dolog szúr rögtön fület: Woody ezúttal sokkal nagyobb teret tölt be, mind szólók, mind riffek terén sokkal jobban megvillan, mint legutóbb. És hát van is mit mutogatnia! A nyitódalhoz hasonlóan ezt az iskolát képviseli a kvázi-folytatásnak tekinthető kettes Elphyn, a ragadós The Nectar és a korong legfrankóbban összeállított tétele, az On Your Way. De délies hatásokkal bír (pláne a nyugodtabb felütés) a Trucker is, míg a The Hanged Man akkora sludge riffel támad, hogy az akár még a Crowbarnak is jól állna.

Aztán megint van egy örjöngősre vett oldala is a dolgoknak, igaz, ezúttal sokkal kevesebb tétellel, mint korábban, hiszen istenigazából csak az őrült Denmark Vesey („Kill, kill, kill!" refrénnel), illetve a kicseszettül dühös és meglepően thrashes Tarquinius Superbus tartozik ide. A Római Királyság hetedik, egyben utolsó uralkodóját dicsőítő szöveg szintén több mint érdekes, nem is csodálom, hogy klipesítésre került a dal. Ezen kívül kapunk még egyperces, laza kis gitáros átvezetőt (Interlude), ami szintén nem meglepő tőlük, a legvégén pedig visszatérnek a The Nectar taktusai, hogy fejrázásra ingerelve búcsúzhassunk a lemeztől. És igazából mindegyikkel meg is vagyok elégedve, talán csak a Who You Need To Blame kivétel, amit totálisan céltalannak és összecsapottnak érzek.

A C.O.C. nagyon meg akarja mutatni, és voltaképpen össze is jön nekik, még ha ugyanaz a kínzó hiányérzet most is megvan, mint két és fél éve. De most sem mondhatok mást: nem hinném, hogy sokáig maradnak még trióban. Ráadásul a soron következő anyag ugye a jubileumi tizedik lesz, így marhára meglepődnék, ha azon – ilyen vagy olyan formában – ne bukkanna fel egy ételízesítő nevét viselő, torzonborz gitáros (vagy akár egy-két dalban vendégként a Karl Agell/Phil Swisher kettős). Szerettem a hardcore-t művelő C.O.C.-t, a bekategorizálhatatlan blindosat, a southern/sludge vidékre révedőt, és most szeretem a garázsosabb trió-formátumot is. De azt is megértem, ha valaki már nem tudja követni őket ezen a végtelenül kacskaringós úton.

 

Hozzászólások 

 
+2 #4 shmonsta 2014-07-25 13:59
Én szeretem, ahogy Mike Dean énekel bármilyen hangja is van.
Meg ez a két lemezt is a Megalodonnal megfejelve. Nyilván érdekes lenne egy Pepperes kiadvány, bár szerintem csalódás lenne sokaknak az elvárások miatt, de nagyon sajnálnám, ha nem lenne több ilyen lemez mint ez az utóbbi kettő + az ep. De a 10. albumon a régi tagok vendégszereplés ének én is örülnék nagyon.
Idézet
 
 
+5 #3 Kobold 2014-07-04 11:59
A Megalodont bírtam.
Idézet
 
 
+6 #2 Chris92 2014-07-04 11:14
Egyetértek az előző anyaghoz hasonlóan kellemes hallgatnivaló, de hiányzik belőle az a plusz, amitől igazán emlékezetes lehetne.
Idézet
 
 
+8 #1 NOLA 2014-07-04 10:37
Jó ez az album, mint az ezelotti ketto is, de tutti, hogy nem fogom újra hallgatni sok év múlva.
A Blind/Deliverance/Wiseblood viszont a mai napig visszatéro vendég nálam....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.