Shock!

november 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

AC/DC: Power Up

acdc_cMár nem is emlékszem, hogy hol olvastam, de egészen biztosan egy nagyon bölcs ember írhatta, hogy az életben a változatosságon kívül egy dolog fontos igazán: az állandóság. A biztonságérzet, amit az a tudat ad, hogy változzon bármerre is a világ körülöttünk, az igazán fontos dolgok, amiket az évek-évtizedek során megszerettünk, vagy akár csak megszoktunk, ugyanolyanok lesznek, ott maradnak, ahová tettük őket. Számomra az AC/DC bő három évtizede ezt jelenti, és az, amit egyesek rendre röhögve rónak fel nekik – hogy ugyanazt az egy dalt játsszák el újra és újra –, számomra éppen, hogy pozitívum. Mert az az egy dal legalább jó. Nagyon jó.

Bő tíz évvel ezelőtt a kapcsolatunk csúcsra járt: a rutinos vén rókák egy olyan lemezt vágtak ki az asztalra, hogy csak néztem, a Black Ice ráadásul nemcsak nekem jött be maradéktalanul, hanem a nagyérdemű is vitte, mint a cukrot. A minden elképzelhetőt felülmúló sikerű turné végre hazánkat is elérte, én pedig boldogan őrjöngtem a koncerten, amire akkor már közel húsz éve vártam. Szép volt a világ. Aztán – ahogy az már lenni szokott – szilánkjaira tört szét a dolog: a főnök állapotáról mind aggasztóbb hírek jöttek, míg végül a Rock Or Bust felvételi munkálatai előtt/alatt ki is került a bandából az akkorra már mind inkább demenssé váló Malcolm, hogy helyére természetesen egy újabb Young, az unokaöcsi Stevie kerüljön.

megjelenés:
2020
kiadó:
Columbia / Sony
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

Különös dolog, hogy mennyire alapjaiban képesek meghatározni egy mű befogadását megszületésének körülményei: én például egyáltalán nem tartom rossz lemeznek a Rock Or Bustot, mégis, mikor először feltettem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy amíg ezek olyanokat énekelnek, hogy got some rock & roll thunder, meg let's play ball, addig egy magányos szobában üldögél egy picike, megtört ember, akinek valahol ez az egész köszönhető, és igazából már nemhogy azt nem tudja, hogy a rock and roll, vagy az AC/DC mi a fenét is jelent, hanem azt sem, hogy kicsoda Malcolm Mitchell Young. Vagyis inkább, hogy ki volt egykoron, és ha néha mégis tiszta tudatánál van, szomorúan gondol rá, hogy milyen méltánytalan módon babrált ki vele az élet. Ha nagy néha meg is hallgatom az említett lemezt, mindig ezt az azóta már rég halott picike embert látom magam előtt.

És ha a legfontosabb fogaskerék kihullik, egy óvatlan pillanatban darabjaira eshet szét még a legprecízebb óramű is. Így aztán előbb a kettő-négy felkent mestere, Phil Rudd került ki különféle drogokkal, halálos fenyegetéssel és házi őrizet szabályainak megszegésével kapcsolatos ügyletei miatt a bandából, hogy aztán jöjjön az igazi feketeleves: Brian Johnson talpára is útilapu került, fokozódó hallásproblémái miatt (legalábbis hivatalosan). És ez volt az a pont, hogy életem során először megharagudtam Angus Youngra, ami őt – gondolom – nem különösebben vágta földhöz, én viszont már egyre nagyobb undorral figyeltem az Axl Rose-zal való flörtölést, még ha értettem is persze, hogy a verkli nem állhat le. És jöhetett nekem Kiss kolléga, hogy milyen remek is az Axl/DC kollaboráció, de jöhetett volna maga a Jóisten, őt is elküldtem volna a francba, hogy hagyjon nekem békét ezzel a kutyakomédiával. Végül aztán a csapat néma leventéje, a lojalitás szobra, az ember, akivel '77-es belépése óta soha semmi probléma nem volt, Cliff Williams is azt gondolta, mint én: ennyi volt, itt a vége.

Sem Cliff, sem jómagam nem számoltunk azonban azzal, hogy nemcsak az egykori Malcolm volt híres arról, hogy ha negyvenkettő ellenfél jön szembe vele, akkor negyvenkettőt fektet kétvállra, csak hogy keresztülvigye az akaratát, hanem az öcskös is. Így aztán ez a legyőzhetetlen, végtelenül makacs és szívós skót-ausztrál mini-atomerőmű megrázta magát, és keresztülvitte a lehetetlent: újra (talán tényleg utolszor) összerántotta legendás bandáját. A bűnöző jó útra tért, a süket újra hallani kezdett, a néma pedig igent mondott a felkérésre, úgyhogy teljes volt a felállás, én pedig csak szegény jó Chris Slade-et sajnáltam, akinek úgy látszik, végérvényesen azt dobta a sors, hogy mindig beüljön Phil Rudd helyére, majd vissza is adja neki a dobszéket. Aztán, amikor először megláttam a Shot In The Dark klipjében, ahogy a vének szépen egymás után végigvonulnak a páston, egyszerűen éreztem, hogy minden rendben lesz.

Maga a dal instant Díszí-sláger, nyilván, mi lenne más, ezek negyven év rutin után már nem fognak hibázni egy felvezető dallal, meg ugye amúgy sem nagyon. A producer például ugyanúgy Brendan O'Brien, mint az utolsó két lemeznél, de hasonló az irány is: a dalok jórészt a '80-as évek ácévillámdécéjét idézik meg, bár, ha engem kérdeztek, jócskán van itt a csodálatos The Razors Edge-korszakból is. (Egészen hihetetlen, de a keverést végző Mike Fraser éppen a thunderstruckos anyag óta minden egyes stúdiólemezen együtt dolgozott a csapattal!) Aztán ahogy a másodikként elérhetővé tett, albumnyitó Realize is magához ölelt, tényleg elhittem a szöveget, miszerint majd' minden dalban felhasználták Malcolm ötleteit, csak éppen a játékát nem hallhatjuk a lemezen, mert Angus nem igazán akart azzal pepecselni, hogy halott testvére gitártémáit ragasztgatja egymásra (amit azért meg is tudok érteni).

Egy AC/DC-lemezt nem kell atomjaira szedve elemezgetni, a fanyalgóknak legyen elég annyi, hogy továbbra is ugyanazt az egy dalt játsszák (ami legalább jó), a többieknek pedig az, hogy a kissé megfontoltabban építkező Rejection után jön az első igazi bomba: a Díszí-mércével szinte meglepően ragadós dallamokat alkalmazó Through The Mists Of Time, amiben Brian bácsi baromi szépen énekel, és ugyanarra tudok gondolni, mint a Black Ice lemez Anything Goes-a esetén: hősünk egészen bizonyosan imádja Springsteent. Az amúgy elég szikár Kick You When You're Down gitártémájában bizisten még country/southern-hatást is hallok, mint ahogy a No Man's Landben is, ez pedig azért nagyon nem megszokott a boogie nagyágyúitól. A legjobb dal pedig a hetes Demon Fire, ami Brian igazi jutalomjátékát hozza el. Ha ez az ember süket, akkor kábé Beethoven is az volt!

A többi témát már nem is igazán szeretném egyesével kielemezgetni, a megoldások nagy része persze ismerős lehet, hol egy Live Wire, hol egy Beating Around The Bush, egy Let's Get It Up, vagy épp egy Caught With Your Pants Down néz be az ablakon, de gond egy szál se, barátként köszöntjük mindahányat. Mindemellett egyetlen dal éri el a négy perces álomhatárt (az is csak alig-alig), úgyhogy a Rock Or Busthoz hasonlóan (és a Black Ice-tól eltérően) itt aztán a régi időkre is visszautalva, minden sallang lenyesve, ami itt maradt, annak valóban itt a helye.

Nem szoktam ilyet csinálni, de ezúttal hadd idézzem a jó Mr. Johnsont, mert kell: „Nem akarok túl mély vagy filozofikus dolgokat mondani, de az tény, hogy ez egy szar év volt, mindenki számára. A Sonynak igaza volt abban, hogy turnéval vagy ilyesmivel nem tudjuk megtámogatni az albumot, de maximális pontszám jár nekik, mert azt is hozzátették, hogy »tudjátok mit, csináljuk azért meg, adjuk ki, hogy felvidítsuk az embereket... Legalább pár órára, amíg a lemezt hallgatják, elfelejthetik a gondokat.« Remélem, így is lesz... Szerintem már most is így van."

Szerintem is.

 

Hozzászólások 

 
#9 Gábor 2020-11-26 17:41
Nekem az előző lemez jobban bejött.
Azért ez is elmegy.
Idézet
 
 
#8 Eugen 2020-11-24 14:03
Idézet - bogar:
Idézet - Eugen:
Izzy nélkül Lars nem tud Bon hangján énekelni, aki nélkül nem az igazi az Iron Maiden.


És egyébként is, hogy merik ezt Mercury halála után!


És hogyan mernek ezek pénzt kérni a zenéjükért? Hát milyen rocker az ilyen, hol marad a metáltestvérisé g?
Idézet
 
 
#7 MATEo9 2020-11-24 10:54
Meglepően k*rva jó! Azon vettem észre magam, hogy minden nap meghallgatom.
Idézet
 
 
#6 bogar 2020-11-23 22:38
Idézet - Eugen:
Izzy nélkül Lars nem tud Bon hangján énekelni, aki nélkül nem az igazi az Iron Maiden.


És egyébként is, hogy merik ezt Mercury halála után!
Idézet
 
 
#5 Eugen 2020-11-23 16:05
Izzy nélkül Lars nem tud Bon hangján énekelni, aki nélkül nem az igazi az Iron Maiden.
Idézet
 
 
#4 Dead again 2020-11-23 15:41
Szuper lemez lett. Tényleg jól esik ezekben az időkben ez az album. Azért kissé sajnálom, hogy nem változtattak kicsit az album hangzásán, ez már a harmadik lemezük ugyanazzal az enyhén túlvezérlelt hangzással. De ez legyen a legnagyobb gond :)
Idézet
 
 
#3 Abigél 2020-11-22 11:08
Végre egy nem unalmas lemez, nem kocsma-rock, hanem lendületes igazi AC számokkal. Most már csak világítós változatot kellene megszerezni a karácsonyfa alá :)
Idézet
 
 
#2 Wayee 2020-11-22 10:08
Pazar írás, tolom is a diszkográfiát.
Idézet
 
 
#1 Windir 2020-11-22 08:34
Valahogy így kell ezt csinálni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.