Shock!

május 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

AC/DC, The Answer - Budapest, 2009. március 23.

acdc_2009Amikor délután öt óra magasságában, közvetlenül az indulás előtt, épp lázasan kutattam - nincs meg, bazmeg, hová a francba tettem, én baromállat – azon papírdarab után, mely feljogosított arra, hogy pár órával később magából kivetkőzött idiótaként üvöltsek a Sportaréna küzdőterének B-jelzésű felében, végigfutott agyamon a több hónapos mizéria, amely a jegyeladásokat kísérte.

időpont:
2009. március 23.
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 12 Szavazat )
Mert szinte mindenkinek van egy sztorija arról, hogy milyen úton-módon szerezte meg végül jól megérdemelt álló- vagy éppen ülőjegyét, továbbá a jegyüzérek egészen biztosan pokolra kerülnek, ahol is lassú tűzön sülve Céline Dion lemezeket kell hallgatniuk, míg világ a világ. És persze senki sem gondolt irigységgel azon embertársainkra, akik képesek voltak a színpad közelébe szóló A-kategóriás állójegyet szerezni (üdv, Dravi!).

Az Aréna előtt kígyózó sort meglátva aztán már biztos volt, hogy a teltház tényleg meglesz, hivatalos adatokkal nem dobálózhatok, de szerintem még egy Papp Laci-nézőcsúcs is benne van a pakliban. A pártsemlegességet kutyába véve a Narancs kapun át hatoltunk be az objektumba, amelynek előterében mindenféle fura népek árulták portékájukat. „Villogó ördögszarv háromezerért, faszom, de jó, hogy válság van" – közölte kritikusan egy érces hang oldalról, aztán csak vett egyet magának, meg egyet a büdös kölöknek is. Amúgy eljött mindenki: plázapicsával villantó, elfoglalt üzletember-figura, motoros ősrocker, anyuka kisgyerekkel, apuka nagygyerekkel, magyar, német, osztrák, szlovák, szerb. És jobban fogytak a fent említett ördögszarvak, mint kuplerájban a koton, így aztán villódzásuk kissé morbid módon, de az alkalomhoz azért illően szinte ünnepi hangulatot varázsolt a félhomályba (majd sötétségbe) burkolózó teremnek.

Ha a söröshordót nem éppen akkor kellett volna kicserélni, amikor mi kerültünk sorra a söntésnél, tán két számnál többet láttam volna az előzenekarok keserédes kenyerét rágcsáló The Answer produkciójából. Két dal alapján pedig sok mindent nem lehet kőbe vésni, ha csak annyit nem, hogy a Robert Plant-fazonú énekes vezette belfasti négyes hangulatos zenét tol, amely leginkább a hatvanas-hetvenes évek blues rockjából eredeztethető. Kaptak bő fél órát, a közönségtől pedig egész tisztes figyelmet és tapsot. Az utolsó számuk első verzéjére pedig vígan ráénekeltük a Takáts Tamás-féle Pocsolyába léptem szövegét, ami szintén azt bizonyítja, hogy nincs új a nap alatt.

Pontban kilenckor aztán kihunynak a fények, magasba emelkednek a mobiltelefonok, és megkezdődik a vicces animációs bevezető egy rock 'n' roll vonatról, ami az ördögi Angus irányításával rohan fékevesztetten előre, miközben lengén öltözött hölgyemények próbálják ebben megakadályozni. A vonat persze kisiklik, és az AC/DC feliratú, ördögszarvakkal ékesített mozdony mit ad isten, pont a két színpadi óriáskivetítő közé érkezik be, hogy központi látványelemként uralja is a színpadképet. A nyitány tehát a Black Ice lemezt felvezető Rock 'N' Roll Train, majd vissza '77-be, amikor még egy jó öreg skót szeszkazán arról énekelt, hogy a pokol nem is olyan rossz hely. A Back In Black klasszikus riffje alatt kezdem egyáltalán felfogni, hogy most akkor nem DVD-t nézek: az 54 évesen is fáradhatatlanul fel-alá kacsázó, iskolai egyenruhás-rövidgatyás Angus Young, a ráspolyos hangú, melóssapkás, kimondottan jó kondiban lévő (több mint hatvan éves korához mérten meg pláne) Brian Johnson és bandája tényleg itt vannak.

A tavalyi lemez azon túl, hogy kiugró siker, valóban méregerős lett, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy szép sorjában jön is róla öt nóta, és itt is arra kell jutnom, hogy a Black Ice, vagy a War Machine témái bizony semmivel sem maradnak el a Shoot To Thrill-féle alapvetésektől. A dalok – ahogy azt előre lehetett is tudni – így aztán három szálra fűzhetőek fel: vannak ugye a Black Ice számai, van az ultraklasszikus Bon Scott-vonal: Dirty Deeds-estől, The Jack-estől, Shot Down (In Flames)-estől, T.N.T-stől. És jön négy tétel minden idők legtökéletesebb új kezdetet jelentő lemezéről, a Back In Blackről, amiből persze élőben is a harangzúgással kísért Hells Bells a legkatartikusabb azzal a hátborzongató gitártémával. Mindebből az is következik, hogy a 1981-től 2008-ig eltelt több mint két és fél évtizedet magányos hírmondóként az emblematikus Thunderstruck képviseli, és ugyan hiányzik a Who Made Who, pláne a That's The Way I Wanna Rock 'N' Roll, fogalmam nincs, mit hagynék ki miattuk.

Aki látott már díszí koncertvideót, azt persze nem éri meglepetés, a hosszú évtizedek alatt kikristályosodott koreográfia jelenik meg: Angus sztriptíze a The Jack alatt, a Hells Bells-ben a Brian-féle függeszkedés az AC/DC harang kötelén, a mozdonyt meglovagló gigantikus gumiribanc a Whole Lotta Rosie-ban, és még az is simán belefér, hogy Johnson elront néhány sort a You Shook Me All Night Longban. Sőt, talán pont ettől kezdve merő népünnepély az egész show, melyre számomra a koronát a rendes programot záró, szokás szerint fergeteges földönrángatózó-mindenre felmászó Angus-szólóval megspékelt Let There Be Rock teszi fel. A ráadásban még útra kelünk a pokolba, majd szépen integetve elköszönünk az örök zárószám For Those About To Rock ágyúdörgései közepette. We Salute You!

Nincs mit tovább ragozni rajta, én bizony megkaptam mindent, amiért eljöttem: örökbecsű dalokat és tanítanivaló showt hatalmas fazonoktól, fülsiketítő hangzás és hatalmas fényorgia közepette, és ami igazán lényeges – ezzel tizenvalahányezer nézőtársam ugyanígy volt. A koncert után, a férfi WC-ben egy rendesen elázott Sonata Arctica pólós srác azt üvöltötte, hogy az AC/DC a király, baszd meg!!! Igaza volt.

Nagy Andor

Magyarországon simán benne van a pakliban, hogy a koncertlátogató a drágábban megvett A-kategóriás állójeggyel is ugyanonnan szemlélődhet majd a küzdőtéren, mint az olcsóbbat megvásárlók, ezúttal azonban nem így történt: a szélesebbre vett küzdőtér egyharmadát leválasztották, így az első szektorba tényleg csak az juthatott be, akinek oda szólt a belépője. A sold out egyébként nem kifejezés arra, ami összejött a bulira, vélhetően nézőszámrekordot hozott az Aréna ezen az estén, és mivel a megjelentek közül több százan döntöttek úgy, hogy Angus-féle vörösen villogó ördögszarvakkal fokozzák a hangulatot, a megjelentek egy jelentős hányada karácsonyfadíszként villódzott a félhomályban.

Ekkora bandák előtt játszani egyszerre hálás és hálátlan szerep: hálás, mert minden este tízezreknek lehet bemutatkozni, és hálátlan, mert a tízezrek nagyrészét alapvetően nem nagyon érdekli más, csak a főattrakció, gigantzenekarok mellett nem igazán lehet labdába rúgni. A brit The Answer imázsra olyan, hogy a The White Stripes-féle korszerű köntösbe öltöztetett rock'n'rollért rajongó 17 évesnek sem kell kínosan feszengenie a haverok előtt, ha hallgatja őket, de a zene stílusa összességében gyakorlatilag semmiben sem különbözik a 35-40 évvel ezelőtti nagyokétól: szimpla jammelős bluesos hard rock volt ez Free, Rolling Stones, Led Zeppelin és (naná) AC/DC sémákból, ami jó arra, hogy hangulatot csináljon élőben, saját jogon azonban soha az életben nem fognak ekkora helyeken játszani. A szúnyogtestű Cormac Neeson énekes fazonja leginkább a fiatal Paul Rodgerst, mozgása pedig Chris Robinsont idézte, és bár hangja önmagában nem egy nagy szám, feelingesen vezényelte le a röpke félórás koncertet. A többiek is jól játszottak, és ugyan nem lettem The Answer fanatikus, azért maradéktalanul betöltötték a rájuk osztott szerepet.

Az AC/DC nem a meglepetések zenekara, így mondani sem kell, hogy újat természetesen Budapesten sem hoztak a repertoárba, a koncertvideókról jól ismert és oda-vissza fújt attrakciókat sütötték el az évek-évtizedek óta bevált, minden ízében megkoreografált ütemben, de hogy olyan szinten szórakoztatni csak nagyon kevesen tudnak, mint ők, az egészen biztos. A filmes bevezető után megjelent központi látványelem, a két színpadi kivetítő között elhelyezett hatalmas kisiklott mozdony előterében felsorakozott, mindenki által ismert törpenövésű muzsikusokat méterekről látni persze már önmagában is több mint szürreális élmény: mivel előzőleg még sosem volt szerencsém hozzájuk élőben, kellett is néhány dal, mire végre tudatosult, hogy igen, valóban a formáját 61 éves korára is tökéletesen konzerváló Brian Johnson parádézik tőlem mindössze 4-5 lépésnyire a hosszú kifutón...

Setlist:

Rock’N’Roll Train
Hell Ain’t A Bad Place To Be
Back In Black
Big Jack
Dirty Deeds Done Dirt Cheap
Thunderstruck
Shot Down In Flames
Black Ice
The Jack
Hells Bells
Shoot To Thrill
War Machine
Anything Goes
You Shook Me All Night Long
T.N.T.
Whole Lotta Rosie
Let There Be Rock
---
Highway To Hell
For Those About To Rock (We Salute You)

A Rock'N'Roll Trainnel kezdődött showt szokás szerint az iskolai egyenruha-sapka kombóban ugráló, ismét leeresztettebb hajú Angus Young és Brian adták el, az alapot azonban Malcolm Young, Cliff Williams és a folyamatosan cigarettával a szájában kettő-négyező Phil Rudd szolgáltatták. Fel lehet persze sorolni az összes klisét, mint olajozott gépezet, egymást tökéletesen kiegészítő fogaskerekek, betonbiztos ritmusok, ezt a szimpla zenét sokkal nehezebb ütősen megszólaltatni, mint valami matekosabb, sűrűbb dolgot, és így tovább, de igazából nem érdemes. A hangulatot semmi sem jellemzi jobban annál, hogy nem kellett néhány dalnál több, mire a lelátókon is mindenki felállva tombolt öltönyös, rózsaszín inges marketingmenedzsertől farmerdzsekis, ötvenes családapán át a hatéves, ördögszarvakat viselő gyerekig. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a másodikként elővezetett Hell Ain't A Bad Place To Be után rögtön a Back In Black következett, a friss – és élőben is ütős – Big Jack után pedig a Dirty Deeds Done Dirt Cheap... Komolyan, kit érdekel ilyenkor, hogy az AC/DC-nek is akadtak kevésbé mágikus évei? Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, hiszen a The Razor's Edge-et egyedüliként képviselő elementáris Thunderstruck kivételével jótékonyan megfeledkeznek az 1981-es For Those About To Rock és a tavalyi Black Ice között eltelt nem kevés idő nem kevés lemezéről. Az új dalok egyébként cseppet sem lógtak ki az alapművek üresjárat nélkül elővezetett sorából: a Black Ice például még az egyik abszolút csúcspont Shot Down In Flames után is képes volt odavágni, és ilyen diadalmas visszatérésről ebből a korosztályból csupán álmodozni szokás. Nem nehéz észrevenni, hogy legutolsó turnéja óta az AC/DC is megint kategóriát ugrott, pedig előtte is csont nélkül ott voltak a legnagyobb nevek között.

A döbbenetesen intenzíven építkező koncert az ismert és elvárt menetrend szerint haladt a maga útján: a The Jacknél jött a fokozatosan előtérbe nyomuló Angus legendás sztriptíze (sajnos a boxeralsón nem magyar trikolór, csak egy AC/DC logo virított), majd aláeresztették a mennyezetről belógatott óriásharangot, és következett minden idők legsikeresebb hard rock albumának nyitódala, a Hells Bells. Itt érkeztünk el az egyetlen momentumhoz, amiből a korukra lehetett következtetni, Brian ugyanis csupán két szolidat lengedezett a méretes alkalmatosság nyelvére függesztett kötélen. A Shoot To Thrill után megint két friss nótát játszottak: a War Machine teljesen rendben volt, de az Anything Goes springsteenizmusai nekem személy szerint már a lemezen sem jöttek be túlságosan, ráadásul az egyébként végig remek formát mutató Johnson ezt a dalt bírta a legkevésbé hanggal. Szóval összességében a személyes favorit Smash 'n' Grabnek vagy az überfeelinges Decibelnek jobban örültem volna, viszont a műsor e pontján kellett ez a pár nyugisabb perc, a rendes műsort záró You Shook Me All Night Long, T.N.T., Whole Lotta Rosie, Let There Be Rock kvartett alatt ugyanis jóformán lélegzethez is alig lehetett jutni, olyan adrenalinmennyiség jött le a deszkákról. Fokozottan igaz ez a 10 percesre húzott Let There Be Rockra, amely alatt Angus elővezette szokásos földönpörgős-idegrángós magánszámát – hogy újból egy unalomig ismert klisét engedjünk útjára, megfoghatatlan, miként bírja valaki ezt a tempót 54 éves láncdohányosként. De bírja, sőt, az őrült grimaszok és mosolyok tanúsága szerint ugyanúgy élvezi is, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Egy ilyen produkció után a ráadásban előadott Highway To Hell és az ágyúzós For Those About To Rock finálé már tényleg csak levezetést jelentenek...

A jól dokumentált és mindenütt alaposan megcsócsált jegymizéria miatt talán nem korrekt ilyeneket mondani, de aki nem látta ezen az estén az AC/DC-t, az tényleg rengeteget veszített. Mesteri szórakoztatás, hatalmas fazonok, tökéletes és örökzöld dalok két órában – ennél többet és jobbat 2009-ben sem lehet nyújtani egy rockkoncerten. Nincs más hátra, mint összetenni a kezünket, és fohászkodni, hogy hozzák vissza őket a legközelebbi turnén is Budapestre, de akkor már lehetőség szerint a Puskás Stadionba, hogy senki se maradjon le erről a páratlan élményről.

Draveczki-Ury Ádám

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.