Amikor a beleszarós sunshine rock egyik alapbandája kihozta a Rip The Covers Off lemezt, sokan szétmaszatolták a gatyájukat, mivel a feldolgozáslemezeket általában az adott banda hörgő dinoszauruszként történő kivérzése szokta követni. Hála az égnek, Phil Lewisék képesek voltak összekapni magukat, ráadásul még paródiát sem csináltak magukból mint pár korszakukbeli pályatárs, szimplán csak összehoztak tizennégy olyan dalt, amelyekben tökéletes arányban vegyül a pálmafás tengerpart és a garázs, a sleaze és a punk, a dátumot meg visszaállították a 80-as évek végére.
|
megjelenés:
2005 |
|
kiadó:
Mascot / Musicworld 2000 |
|
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
A nyitó It Don't Mean Nothing lendületes és koszos, ahogy azt kell, és húz, mint az igásló, még ha sokan vészmadárként károgják is, hogy Tracii Guns nélkül már csak kipukkant lufi a banda. Ráadásul a tökös sleaze himnuszok mellett olyan, kifejezetten "felnőtt" dalokat is összehoztak a fiúk, ahol a meglévő stílust egy szokatlan mélységgel voltak képesek vegyíteni - az Electric Neon Sunset például kifejezetten elgondolkoztató és súlyos darab. Persze nem csoda, hogy néha elrévednek a fiúk, a lemez ugyanis elmondásuk szerint egy összefüggő gondolati szálat visz végig - ha nem is igazi konceptalbum, de a dalok végigveszik saját húsz éves múltjuk eseményeit, helyszíneit és érzéseit. Ha ehhez laza, beleszarós zajongás kell, odakennek egy Gypsy Soult, vagy egy rakoncátlanul slágeres, vad Hollywood's Burning-et.
Ha meg merengenénk, ott a tökéletes glam ballada Vampire, a középtempós, kettes Skid Row-ra emlékeztető Skin, vagy a teljesen stílusidegennek tűnő, mégis kiválóan ideillő instrumentális Amanecer az akusztikus gitárok alatt hömpölygő templomkórus-szintikkel (!!!)... A 6.9 Earthshaker a lemez közepén nem más, mint egy dobszóló, némi gitárzajongásba ágyazva - sosem vártam volna ilyesmit ebben a stílusban, főleg lemezen, de kiválóan fokozza a hangulatot. A lemez vége pedig egy vérbeli glam sláger, amely utolsó hangjaival is beleírja a nagy büdös modern zeneiparba, hogy a nyolcvanas éveket nem lehet csak úgy kiröhögni, azóta is itt vannak a hollywoodi vámpírok, hogy beleharapjanak a hájas popszterek valagába.
Mi pedig élvezettel hallgatjuk a csámcsogást, ha egyszer ilyen mocskosul jó a zenei körítés hozzá!
Hozzászólások
Nekem legalábbis ez a kicsit szomorú valóságkép jön le a hangulat alapján. Ennél egyszerűbben úgy tudnám kifejteni hogy ha a Cocked & Loaded a piálós este lenne amikor te vagy a király, akkor a Tales from the strip a kijózanító másnap. És ez a hangulat az ami engem leginkább megfogott a lemezben. Jók persze a dalok is, a szólók pedig különösen (Stacey Blades sajnos soha nem kapott elég elismerést ezekért) de számomra a lemez hangulata adja el ezt a zenét és ez az oka annak is hogy ez az egy olyan LA Guns van amit még mindig 10/10-esnek érzek és ha hetente nem is, de azért úgy félévente egyszer előveszek.
Fantasztikus album! Sajnálom hogy azóta sem tudtak semmi olyat alkotni ami legalább csak egy kicsit megközelítette volna ezt. A Hollywood Forever számomra már egy kicsit csalódás volt, az ujjáalakulós lemezeket pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni a régiek iránti tiszteletemből.