Némi fáziskéséssel esett le nálam az atlantai Starbenders még február legvégén kiadott negyedik albuma. Mivel a banda gyökerei sok szempontból egyértelműek, muzsikájuk azonban ebben a formában meglehetősen megfoghatatlan, már csak kíváncsiságból is utánanéztem, mit írtak más helyeken a The Beast Goes Onról. Szinte mulattató, mennyire nem tud mit kezdeni a nemzetközi rocksajtó sem ezzel a csapattal, néhol a legképtelenebb párhuzamokkal próbálva érzékeltetni, miről is van szó itt. Abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy a banda és a lemez nagyon jó – mert az.
Maga a zenekar meg a kiadói-koncertszervezői promók leginkább a glames vonalat hangsúlyozzák. Ez sok szempontból megáll, de messze nem a teljes ábra. A Starbendersben valóban ott figyel egy nagy adagnyi klasszikus ősglam az Atlanti-óceán mindkét partjáról, a T. Rex éppúgy, mint a New York Dolls, de ezek inkább az alapok, a felépítményt tekintve a klasszikus The Cure-t vagy a Blondie-t legalább ennyire meghatározónak érzem náluk, és mindezt megpakolják egy nagy adagnyi nyílt, '80-as évekbeli popos érzésvilággal. Az így létrejött egyveleghez ráadásul még a fentiek egy részével papíron szöges ellentétben álló, ködösen alternatívos, garázsosan dzsunga rock'n'roll és power/pop is társul.
Ha most azt hiszed, ez az egész egy értelmezhetetlen, ízléstelen katyvasz, csalódást kell okoznom: a Starbenders épp azért jó, mert mindezek a hatások teljesen egységes rendszert alkotnak a dalaikban. Meg persze azért, mert a banda élén álló Kimi Shelter baromi jó dalokat ír. Visszahallgattam utólag az előző három lemezt is, de azt kell mondanom, mostanra állt össze teljesen a kép. Nem állítom, hogy a The Beast Goes On tökéletes, tízpontos mestermű, mert egy-két kevésbé meggyőző tétel azért akad itt, de a húzónóták valami eszméletlen módon etetik magukat. Szóval összességében igazi rátelepedős cucc lett a végeredmény, amit nehéz elengedni, ha egyszer ráéreztél.
A kulcs mindenképpen a „ha", hiszen egyértelmű, hogy ha valami ennyire eklektikus gyökerekből táplálkozik, az nem tetszhet mindenkinek – továbbmegyek, sokakból egyenesen masszív ellenszenvet vált majd ki. Ha meg még az általános popos ragadósságot meg az androgün jelleget is hozzávesszük, főleg. De szerintem érdemes félretenni az előítéleteket. Azzal a zenekarral egyszerűen muszáj hosszabb távon is számolni, amelyik olyan slágert tud írni, mint az agyból kiirthatatlan refrénbombával ellátott Chantilly Boy. Netán olyan természetességgel keveri a gótikus halálmadárkodással a popot, az ősglamet meg az alternatív garázsrockot, mint a Forever Mine-ban. Sőt, még a modernkori, ütemeit tekintve nagyon halvány hip-hopot sem nélkülöző country/popot is képes a saját képére formálni a Hello Goodbye-ban, hogy aztán az egészet egy irgalmatlan arénarefrénbe fordítsák. Ugyanígy kedvenc lett nálam a szintipopos, new wave-es, darkos-gótos Tokyo meg az izgalmas harmóniamenetekkel, állati erős dallamokkal felvértezett Somebody Else is. Vagy a háttérben hol tompán galoppozó, hol édesbúsan melankolikus gitárokkal ellátott, komolyabb To Be Alright, ahol Kimi egy kevésbé flegma Debbie Harryt hoz perfekt módon. A magyar származású Kris Tokaji hallhatóan autodidakta gitáros, de neki is akadnak ízes megmozdulásai.
A lemez hangzása inkább mai, tompább, alteresebb, ugyanakkor még a Bad Religion 21st Century Digital Boyának feldolgozásához is igen hagyományőrző módon nyúltak, leginkább csak a hangszerelést rakták át '70-es évekbeli glames ízekkel flörtölő garázsrockba. A szám melodikus zsenialitása azonban megmaradt.
Mint írtam, későn döbbentem rá erre a lemezre, így sajnos már nem tudom megoldani, hogy ott legyek a zenekar július 7-ei önálló koncertjén a Dürerben, de hátha neked sikerül.
Hozzászólások