Shock!

október 14.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Inland Empire

- David, forgassunk újra együtt!
- Ennek semmi akadálya, talán majd írok valamit.
Így játszódott jó néhány éve egy párbeszéd Laura Dern filmszínésznő és David Lynch, a filmművészet Salvador Dalija között, amiből az Inland Empire két és fél év alatt megszületett.
megjelenés:
2006
gyártó:
Studio Canal
Neked hogy tetszik?
( 1 Szavazat )

Maga a film több szempontból is kísérleti: egyrészt a rendező ezúttal nem filmre forgatott, hanem digitális kamerával rögzített mindent, másrészt kész forgatókönyv nélkül, csak a forgatási napokra megírt szövegekkel dolgozott, ami jóval több teret engedett az improvizációnak. Pont ezért is volt olyan érzésem, hogy Lynch talán maga sem akarta igazán ezt a filmet, inkább ad hoc jelleggel belevágott, mert miért ne.

A történetet nagyjából egy filmforgatásról szól. Nikki Grace (Laura Dern) megkapja Susan Blue szerepét (már megint ezek a beszélő nevek!) egy lengyel mozi remake-jében, ami annak idején sosem készült el, mivel a két főszereplőt megölték. Mindenki tudja, hogy Lynchnél ez nem ennyire egyszerű, például már megint a végén értjük meg miről beszélt a rövid szerepben tündöklő Grace Zabriskie (Visitor #1) a film elején… Az meg szinte törvényszerű, hogy kb. az ötvenedik percnél (majd’ három órás filmről van szó) keverednek össze az idősíkok, Nikki/Susan itt mossa össze az életét a forgatókönyvvel – így a néző is itt zavarodik össze teljesen, amiből nincs igazán kiút. A film felénél minden tekintetben elvesztjük a fonalat, Laura Dernnel bolyongunk egyik jelenetből a másikba, legalább olyan kétségbeesett arcot vágva, mint ő.

Az idősíkok közti átjárókhoz most is megkapjuk az elmaradhatatlan vörös függönyt és a furcsa helyszíneket, melyben hatalmas nyulak szerepelnek, melyeket Lynch saját magától csent, hiszen egy 2002-es mini sorozatából, a Rabbitsből emelt át egy az egyben jeleneteket. Igazi funkciójukat csak sejteni lehet, viszont a film egészét tekintve szerkezetileg magasan kiemelkednek, és nem csak azért, mert ezt még celluloidra forgatta a rendező.

Igen, sajnos a film nagy részét élvezhetetlenné teszi a digitális kamera: a beégett, súlytalan képek, gyakorlatilag mintha egy amatőr házi videót néznénk. Lynchtől mozifilmet szeretnénk látni, nem rezgő,  bármiféle komponálás nélküli képek sorozatát, amitől olyan érzésünk támad, mintha illetéktelen kukkolók lennénk. És hiába metszőn groteszkek a közeliek, egy idő után zavaróvá válnak, hogy hatalmas torz arcok töltik be a vászon nagy részét. Néhány olyan teljesen felesleges jelenetet is benne hagytak (pl. a kávékiöntés az elején), amitől még csak kényelmetlenül sem tudjuk érezni magunkat, hanem egyszerűen rosszak.

Kevés olyan kikacsintást kapunk, amiben Lynch kivétel nélkül remek, az Inland Empire-ban röviden (de azért velősen) gúnyolja az amerikai vérostoba talk showkat, vagy amikor a fejünket fogva elmélázunk egy-egy jelenet betegesen rossz megvilágításán, két másodperc múlva a frászt hozza ránk. Saját magára most láthatatlan szerepet osztott: Jeremy Irons (Kingsley Stewart) instruál egy hangot, Lynch hozza a Twin Peaksben megszokott ordítós figurát, és a jelenet azért lesz kiváló, mert Irons elröhögi magát, érezhetően spontán. Így hiába villan át Lynch zsenije egy-egy képkockán, ez kevés ahhoz, hogy ne kezdjük el az óránkat lesni a film első harmadában. Azt meg már említeni sem merem, hogy a képekhez mindig szorosan fonódó aláfestő zene az eddig hallott legjellegtelenebb dalok halmaza.

David Lynch hiába sejtet és nem mond, olyan érzése támad a nézőnek, mintha végképp beleragadt volna egy másik idősíkba és onnan integetne nekünk kétségbeesetten. Hiába nyújt tökéletes alakítást Laura Dern és Justin Theroux (Devon Berk / Billy Side), ez nem menti meg a filmet attól, hogy ugyan sajnálkozva, ám határozottan ne akarjuk két-három alkalomnál többször eltölteni vele az időnket. Egészen biztos, hogy a rendező egyik legtöbbet vitatott műve lesz, de abban talán egyet fognak érteni a legtöbben, hogy Lynchnek nem áll jól Kelet-Európa, ő az amerikai kisvárosi élet rezzenéseit érti és érzi, a környező országok visszásságairól meg rendezzen inkább Kusturica.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.