Shock!

Aligha lehet azzal vádolni a Depeche Mode-ot, hogy ne dokumentálná kellő részletességgel a turnéit (itthon egyedül talán csak Ákos végez hasonlóan alapos munkát ezen a fronton), így önmagában nincs különösebb hírértéke egy újabb Depeche-koncertfilm megjelenésének. Ráadásul Gahanék ebben a műfajban is alkottak már valódi klasszikusokat: a 101 és a Devotional is vitathatatlanul megérett erre a státuszra, hogy csak a legalapvetőbb koncertmozikat említsem. Immár csaknem negyven (!) éve szinte minden turné megkapta utólag a maga dedikált, fizikai formátumú emlékkönyvét, az említettekhez hasonló méretű lábnyommal bíró, emblematikus alkotás azonban a Devotional óta (szerintem) nem jött szembe a Depeche-rajongókkal.

A szimplán M néven futó idei koncertfilm sok szempontból mást ígért, a sok szempont közül pedig a leglényegesebb, hogy ezt a másfél órás alkotást kifejezetten mozis vetítésekhez forgatták (így válhatott IMAX-kompatibilissé is). A másik meghatározó tényező többé-kevésbé megfoghatatlan: arról a hangulati váltásról beszélek, ami a Spirit és a Memento Mori albumok között végbement Gahanék háza táján. Más ez a Depeche, mint amilyen a dokumentáltan rossz hangulatú Spirit-érában volt, és roppant furcsa, hogy mindehhez egy nagyon súlyos veszteség, az alapító Andy Fletcher halála jelentette a „katalizátort". Fletcher, az ember, aki ott sem volt, aki pusztán zenei jellegű közre (nem) működése miatt számos gúnyos megjegyzés célpontjának számított, ám mégis összetartotta a csapatot annak legkaotikusabb éveiben is, és akinek elvesztése könnyen jelenthette volna a végállomást a zenekar számára.

Az ő halálának feldolgozását dokumentálta a Memento Mori-turné (amely szerencsére Budapestre is elért, 2023-ban és 2024-ben is), illetve ott van ebben a filmben is, annyira elegánsan, ahogy az valódi angol úriemberektől elvárható. Ismert, hogy a legutóbbi lemez dalainak zöme, a koncepció, illetve maga a lemezcím is megvolt már, amikor Fletcher halálának híre lesújtott a zenekarra, a tragédia végül egy plusz metafizikai dimenzióban gazdagította mindazt, ami a folytatásban érkezett. Memento Mori, azaz „emlékezz a halálra", vagyis az életet annak mulandósága és végessége fényében értékeld. A Depeche Mode pontosan ezt teszi azóta is. Különleges hangulatúak voltak a legutóbbi turné koncertjei, és ennek kidomborítására tesz kísérletet Fernando Frías filmje is (itt jegyezném meg, mennyire üdítő azt látni, hogy vizualitás terén az elfáradni látszó Corbijn-kapcsolaton túl is van élet a Depeche-nél!), amely a mexikói halálkultusz misztikus ködébe csomagolja ezt a koncertfilmet.

Mert alapvetően azért ez egy klasszikus koncertfilm, három mexikóvárosi sold-out buli kivonata, ahol a négytagúra fogyatkozott banda nem nyújt mást, mint amit például itthon is láthattunk tőlük, és (sajnos) a közönség sem hoz extrákat. A felvétel különlegessége a prezentálás módjában keresendő: nem csupán arról van szó, hogy esetenként VHS-kamerával forgattak IMAX formátumú filmet, illetve hogy szándékoltan lett az M a high-tech mozik antitézise. Hogy is fogalmazzam meg? Ennek a bandának, amely az Ultra óta a lét/nemlét peremén egyensúlyoz, egyszerűen „jól áll" ez a keserédes, búcsúzós hangulat, amelynek révén még ünnepélyesebb keretek között látjuk üzemelni ezt a negyvenöt éve karban tartott intézményt, ami a Depeche Mode. A rendező pedig közben keresi az egyedi látószögeket, ahonnan olyan rálátásunk lehet a színpadi eseményekre, amilyenre egy átlagos halandónak nincs módja. Mindez együtt pedig nálam többszöri hidegrázást váltott ki, olyan módon, ahogy arra legutóbb a Devotional volt képes.

Ahogy említettem, egy mozikra optimalizált változatot kapunk most az M-ből, a teljes csomag (CD, DVD, Blu-ray, kiskutyafüle) december 5-én érkezik a boltokba. Akkor kézhez kapjuk majd a Memento Mori-session „elveszett" tételeit, amelyek közül – a stáblista alatt – az igazán remek In The End hangzik itt el. A csonkításért „cserébe" két olyan tételt (My Favourite Stranger, Condemnation) is megtekinthetnek a mozilátogatók, amelyek a DVD-n nem lesznek majd láthatók, illetve mit is beszélek, az igazi ajándék az óriási vászon, kell-e hangsúlyoznom, hogy IMAX-ben valóban kolosszális az élmény. Az általam látott verzió spanyol nyelvű volt, angol felirattal, utóbbi előállításában aligha működött közre ember, néhol egészen botrányosan félrement fordításokra csodálkozhattunk rá menet közben – a végső változat kiadásáig ezeket reményeim szerint kijavítják majd.

A Memento Mori-korszak konklúziója számomra valami olyasmi, amit harminc évvel ezelőtt semmi pénzért nem mondtam volna ki, de öt évvel ezelőtt sem állítottam volna ilyen meggyőződéssel: (újra) Depeche Mode-rajongó vagyok.

Az M limitált ideig, november 2-áig látható a hazai mozikban. Részletek itt.