Shock!

május 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Depeche Mode, Hope - Budapest, 2023. július 28.

Visszakerestem, hogy kezdtem hat évvel ezelőtt a groupamás Depeche Mode-koncert beszámolóját, és gyakorlatilag csak ismételni tudnám magam: hiába vagyok vele tisztában, de az ilyen alkalmakkor mindig mellbevág, mennyire elképesztően népszerű Magyarországon a Gahan & Gore Művek. Az előző turné ugye háromszor is érintett bennünket, ennek a mostaninak pedig már tudjuk, hogy márciusban esedékes a második budapesti felvonása. Aki nem volt ott pénteken a Puskás Arénát megtöltő ötvenezres tömegben, és még nem vett jegyet az MVM Dome-ba, annak csakis azt tudom javasolni, hogy ne halogassa a dolgot: az Andy Fletchert gyászoló zenekar ismét óriási formát mutatott.

depeche_mode_k2023_02

időpont:
2023. július 28.
helyszín:
Budapest, Puskás Aréna
Neked hogy tetszett?
( 104 Szavazat )

A Hope-ot a zenekari promóciós anyagaik egyike úgy jellemzi, hogy ilyen lenne a Portishead, amennyiben ma alakulnának Berlinben. Nos, a látottak alapján határozottan cáfolnám ezt a párhuzamot: a depressziós-leállós-lassulós-atmoszférikus vonal meg a muzsikát uraló női énekhang stimmel, a mélység meg az egész összhatás azonban baromira nem. Előzetesen belehallgattam a zenekar pár dalába, és nem tűnt ellenszenvesnek a dolog, ám a statikus élő előadás – már ha egyáltalán lehet ezt a beborulást előadásnak nevezni – és Christine Börsch-Supan énekesnő kutyaszemekkel előadott, mesterkélt szenvedése rekordgyorsasággal vette el a kedvemet a látottaktól. Nagyon igazságtalan azért nem szeretnék lenni, klubban bizonyosan jobban érvényesülnek, mint egy stadionkoncert nyitószámaként, de amit láttam belőlük, az sajnos finoman szólva sem győzött meg. Nem túlzok, még az átszerelés alatti keményvonalas tucctucc is felüdülésnek tűnt utánuk.

depeche_mode_k2023_07

Andy Fletcher tragikus tavalyi halála érdekes állapotokat teremtett a Depeche Mode-nál. Bár a billentyűst – dalszerző nem lévén – gyakran gúnyolták a zenekar ismeretlen funkciójú tagjaként, már az első, csak Dave Gahant és Martin Gore-t ábrázoló promóciós fotók láttán is furcsa szomorúság vett rajtam erőt, és bár zeneileg nem szenvedett csorbát a produkció nélküle, így is egyértelműen hiányzott a színpadról az a bizonyos faarc a maga minimálmozdulataival. Keserű módon paradox helyzet, de a két főembernek a társuk elvesztése utáni sokkra és gyászra volt szüksége hozzá, hogy végre ismét előrukkoljanak egy igazán jelentőségteljes albummal. A látottak alapján nekem nem kérdés, hogy egyelőre még nekik is természetellenes lehet ez a mostani leosztás. Nehezen tudnám mindezt szavakkal érzékeltetni, mert a koncert ezúttal is kimondottan jó hangulatú volt, a Mode-tól pedig eleve távol állnak a giccses gesztusok, vagyis a konkrét megemlékezés gyakorlatilag jelzésértékű maradt. Ugyanakkor Andy hiányának ténye így is az egész estét belengte, volt az egész koncertben valami olyasféle – határozottan szép értelemben vett – visszafogottság, ami amúgy nem feltétlenül jellemző a zenekarra, és csak a műsor végére oldódott fel.

depeche_mode_k2023_01

Cseppet sem lepett meg, hogy két visszafogott új dallal nyitottak. Mint említettem, a Memento Mori nagyon jól sikerült – szerintem egyértelműen a legjobbjuk az Ultra óta, az meg ugye azért nem tegnap volt –, ennek ellenére nem igazán tudtam megtippelni, mennyire működnek majd élőben a lemez mélyen szomorú momentumai. Nos, az említett ízlésesen visszafogott előadásmódnak köszönhetően már a gyakorlatilag minden extra látványelem nélkül elővezetett My Cosmos Is Mine és a Wagging Tongue is jól érvényesült. Amikor pedig utánuk első felpörgetésként bedobták a Walking In My Shoest, végleg eldőlt: ez a koncert csak másodsorban szól arról, ki nem lehet már itt, és sokkal inkább minden pillanatban azt ünneplik, aki és ami megmaradt. Szó se róla, a Depeche Mode mindig olajozott és összeszokott egységként muzsikál élőben, de nekem határozottan úgy festett: több odafent az interakció, valahogy még szorosabb közöttük a kapocs, mint egyébként. Hogy mást ne mondjak, a két fix turnézenész, a továbbra is zseniális Christian Eigner és Peter Gordeno például soha, egyik általam látott koncertjükön sem tűnt olyannyira teljes jogú tagnak, mint itt és most.

depeche_mode_k2023_03

Mivel a zenekar a világ egyik legfanatikusabb rajongótáborával rendelkezik, egy Depeche Mode-buli hangulata sosem kérdéses, a Walking In My Shoesszal kezdődött elementáris slágerblokk fényében meg aztán tényleg nincs mit mondanom. Gyors egymásutánban sorjázott a teljesen WTF, de azért nagyon cuki szamaras vetítéssel kísért It's No Good, a Sister Of Night, az In Your Room (első libabőr), az Everything Counts és a Precious. Ilyenkor persze baromira repül az idő, szinte másodpercek alatt tűntek tova ezek az abszolút örök és megunhatatlan klasszikusok. Szó se róla, jólesett utánuk a friss My Favourite Stranger is, de azért az efféle alapozás után már mindenki a régi nagy nótákat várja egy koncerten, vagyis az A Question Of Lust azért nagyobbat ütött. Gore a kifutón nyomta a dal javát, a lelátókon pedig naná, hogy tízezrével világítottak a telefonok... Nem feltétlenül magától értetődő, de roppant jó megoldás volt utána szintén Martinra bízni a Strangelove akusztikus változatát Gordeno visszafogott kíséretével, nálam ez is abszolút csúcspontnak (második libabőrnek) bizonyult. Gore egyébként minden téren abszolút topformát nyújtott végig.

depeche_mode_k2023_04

A műsoridő második felében maradt az iménti recept: egy-egy 21. századi darabot is beszúrtak a régiek közé, ám már egyértelműen utóbbiak vitték a prímet. Az I Feel You is nagyot ment, ugyanakkor a legérzelmesebb pillanatokat mégis a World In My Eyes jelentette, ahol Fletch képét rakták ki a kivetítőkre. Ez a húzás ezerszer többet mondott és szívbemarkolóbban hatott akármilyen extra sallangnál vagy ingmegtépős szónoklatnál. A Wrongot annak idején nem igazán kedveltem, de most még ezután is remekül – igazság szerint meglepően jól – érvényesült, akárcsak a John The Revelator, a Stripped (harmadik libabőr) garantálta az újabb könnyes összeborulásokat, a rendes műsoridőt záró Enjoy The Silence pedig papírforma szerint hozta az egész este leghatalmasabb együtténeklését. Nem mellesleg baromi jól jött ki benne a hangszeresek kis jammelős blokkja, és itt már Gahan is maximumon pörgött, tényleg ordított az egész csapatról, mennyire élvezik, hogy itt lehetnek együtt. Vagy írjam azt, hogy ordított róluk, mennyire szeretik egymást meg a közönséget? Csöpögősen hangzik, tudom, de ettől még nem lesz kevésbé igaz. Nekem tényleg teljesen egyértelmű, hogy Fletcher halála még szorosabb egységbe kovácsolta a Depeche Mode-ot.

depeche_mode_k2023_05

A Puskás Aréna akusztikáját máris nagy divat kárhoztatni, de akárcsak a Guns N' Roseson, én a küzdőtér elülső fertályán most is mindent jól hallottam: nem nevezném FLAC-minőségűnek az élményt, viszont panaszra sincs ok. A látványt nem pörgették túl, hátul egy nagy ledfal az M betűvel, oldalt két kivetítő, minimális, de ízléses fények az ünnepélyes-visszafogott megközelítés jegyében, és kész, végig a zenére helyezték a hangsúlyt. Dave azért persze jó néhányszor átöltözött közben, és maradéktalanul hozta azokat az utánozhatatlan csípőriszálásokat, tengely körüli pörgéseket is: a szokásosnál talán kevesebbet beszélt, de a kisugárzása ma is verhetetlen. Hangilag hallottam már jobb formában is ennél, de panaszra így sincs ok, maximálisan beletett mindent, amit kell. Amikor pedig a ráadásban ketten jöttek előre a kifutóra Gore-ral a Condemnation egyszálgitáros előadására, tényleg szem nem maradhatott szárazon. A Just Can't Get Enough ezek után már tényleg össznépi örömünnepbe torkollott (imádtam nézni Martin egyujjas pötyögését hozzá), hogy a Never Let Me Down Againnel (negyedik libabőr) tényleg katartikus magasságokba emelkedjenek, a szám végén hozott ide-oda karlengetős rész nálam a koncert egyértelmű fénypontját jelentette, gyönyörű volt az egész, tényleg. Utána levezetésnek ricsárdtácsfész, aztán kis ünneplés, és vége.

Minek szaporítsam feleslegesen a szót? Óriási volt. Találkozunk újra márciusban.

depeche_mode_k2023_06

 

Hozzászólások 

 
#5 Azagthoth 2023-08-03 10:09
Idézet - BS11:
Idézet - Azagthoth:
Idézet - BS11:
A DM nekem 88-97 között a legkedvesebb zenekarom volt. Mindent megvettem, ami kapható volt, 97-ben 70db cd volt a gyűjteményem Az Ultra volt az utolsó csoda, az biztos. A 2006-os koncerten voltam utoljára, de ritka szarul szólt, különösen az első nyolc dalig. Ott hallható volt a Leave in Silence, ám akusztikusan, nagy csalódás volt. Viszont volt Photographic:) Szeretetem és tiszteletem azonban örök! De sosem fogom megérteni, ahogy az első 5 évet teljesen száműzték a koncert programból, olyan 33 éve. A Broken Frame és a Some Great mintha nem is lett volna...és a Musicról is szinte a Never let me van műsoron...es a Songról mért nem lehet eljátszani, a Rush-t vagy a Mercy in you-t.
Ez az ősrajongók "a demók még jók voltak" fanyalgása. Persze hogy jók, jobbak a régidalok, de az azok az akkori önmagukat tükrözik. Az idő nem állt meg velük 60 körüliek a fő arcok, átmentek néhány súlyos dolgon és most számukra ezek a számok előadása jelenti a zenélés örömét. Szerintem még becsüljük meg, hogy itt vannak.


Nem erre szeretem volna rávilágítani, "s most számukra ezek a számok előadása jelenti a zenélés örömét." Ja, 30 éve, a koncertprogram 75-80%-ban ugyanaz. Bocs, hogy gondolkodtam. A szövegértés ebben az országban, kurva gyenge.
Csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy szerintem egy koncertprogram összeállításako r szempont az hogy melyik számot van kedve még elővenni a főhősnek. Melyiket tudná hitelesen előadni. 60 évesen egy nagyon régi havert elveszítve, nem lehet egyszerű azonosulni a 25 éves drogoktól izzó keserű dalaiddal. Vagy a 25 éves ifjúságodba sem szívesen kerülnél vissza. Bele kell törődni, hogy sokmindent már nem fogsz élőben hallani tőlük.
Idézet
 
 
#4 BS11 2023-08-03 08:10
Idézet - Azagthoth:
Idézet - BS11:
A DM nekem 88-97 között a legkedvesebb zenekarom volt. Mindent megvettem, ami kapható volt, 97-ben 70db cd volt a gyűjteményem Az Ultra volt az utolsó csoda, az biztos. A 2006-os koncerten voltam utoljára, de ritka szarul szólt, különösen az első nyolc dalig. Ott hallható volt a Leave in Silence, ám akusztikusan, nagy csalódás volt. Viszont volt Photographic:) Szeretetem és tiszteletem azonban örök! De sosem fogom megérteni, ahogy az első 5 évet teljesen száműzték a koncert programból, olyan 33 éve. A Broken Frame és a Some Great mintha nem is lett volna...és a Musicról is szinte a Never let me van műsoron...es a Songról mért nem lehet eljátszani, a Rush-t vagy a Mercy in you-t.
Ez az ősrajongók "a demók még jók voltak" fanyalgása. Persze hogy jók, jobbak a régidalok, de az azok az akkori önmagukat tükrözik. Az idő nem állt meg velük 60 körüliek a fő arcok, átmentek néhány súlyos dolgon és most számukra ezek a számok előadása jelenti a zenélés örömét. Szerintem még becsüljük meg, hogy itt vannak.


Nem erre szeretem volna rávilágítani, "s most számukra ezek a számok előadása jelenti a zenélés örömét." Ja, 30 éve, a koncertprogram 75-80%-ban ugyanaz. Bocs, hogy gondolkodtam. A szövegértés ebben az országban, kurva gyenge.
Idézet
 
 
#3 Azagthoth 2023-08-02 07:04
Idézet - BS11:
A DM nekem 88-97 között a legkedvesebb zenekarom volt. Mindent megvettem, ami kapható volt, 97-ben 70db cd volt a gyűjteményem Az Ultra volt az utolsó csoda, az biztos. A 2006-os koncerten voltam utoljára, de ritka szarul szólt, különösen az első nyolc dalig. Ott hallható volt a Leave in Silence, ám akusztikusan, nagy csalódás volt. Viszont volt Photographic:) Szeretetem és tiszteletem azonban örök! De sosem fogom megérteni, ahogy az első 5 évet teljesen száműzték a koncert programból, olyan 33 éve. A Broken Frame és a Some Great mintha nem is lett volna...és a Musicról is szinte a Never let me van műsoron...es a Songról mért nem lehet eljátszani, a Rush-t vagy a Mercy in you-t.
Ez az ősrajongók "a demók még jók voltak" fanyalgása. Persze hogy jók, jobbak a régidalok, de az azok az akkori önmagukat tükrözik. Az idő nem állt meg velük 60 körüliek a fő arcok, átmentek néhány súlyos dolgon és most számukra ezek a számok előadása jelenti a zenélés örömét. Szerintem még becsüljük meg, hogy itt vannak.
Idézet
 
 
#2 BS11 2023-07-29 21:42
A DM nekem 88-97 között a legkedvesebb zenekarom volt. Mindent megvettem, ami kapható volt, 97-ben 70db cd volt a gyűjteményem Az Ultra volt az utolsó csoda, az biztos. A 2006-os koncerten voltam utoljára, de ritka szarul szólt, különösen az első nyolc dalig. Ott hallható volt a Leave in Silence, ám akusztikusan, nagy csalódás volt. Viszont volt Photographic:) Szeretetem és tiszteletem azonban örök! De sosem fogom megérteni, ahogy az első 5 évet teljesen száműzték a koncert programból, olyan 33 éve. A Broken Frame és a Some Great mintha nem is lett volna...és a Musicról is szinte a Never let me van műsoron...es a Songról mért nem lehet eljátszani, a Rush-t vagy a Mercy in you-t.
Idézet
 
 
#1 Virág Györgyi Linda 2023-07-29 15:09
Kiemelt állóhelyen voltunk a lányommal,az együttes Dave,és Martin maximumon voltak.A közönség tombolt,minden mozdulatukat megéljenezték.Nagyon elégesett vagyok!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.