Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Depeche Mode: Memento Mori

depechemode_cNegyvenhat (!) évvel ezelőtt Vince Clarke (ének/gitár) és Andy Fletcher (basszusgitár) zenekart alapított No Romance In China néven, amelyből idővel a Composition Of Sound, végül pedig a Depeche Mode lett. Vince Clarke-nak nagyon régen nincs már köze a DM-hez, és tavaly május óta sajnos immár Andy Fletchernek sem. Bár utóbbi pontos szerepe a csapatban a legnagyobb zeneipari rejtélyek egyike volt az elmúlt évtizedekben, halálhírének beérkeztével sokan magát a bandát is azonnal temetni kezdték. Elvesztésével ugyanis eltűnni látszott az a cement, ami a zenekar két meghatározó arcának ellenkező irányokba terjeszkedő univerzumát összetartani látszott. Dave Gahan és Martin L. Gore szürreális párosa híresen képtelen a konstruktív kommunikációra, és ez hatvanon felül sem sokat változott. Akarnak ők ketten fejest ugrani egy újabb lemezfelvétel és világ körüli turné megpróbáltatásaiba, vagy éppen ez lesz a megfelelő pillanat az elköszönésre?

megjelenés:
2023
kiadó:
Columbia / Mute
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 57 Szavazat )

„We have to move forward, before we drown..." Hamar jött a válasz: a fiókban már hever egy befejezésre váró lemez, és Gahanék az új műsort is a legnagyobb vásznon kívánják bemutatni, hatodik iksz ide, harmadik láb kiesése oda. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy képesek erre, ha nagyon akarják, a Depeche Mode kreatív magját nagyon régóta ők ketten jelentették, vagy hogy másként közelítsünk: ők ketten voltak azok, akik nélkül elképzelhetetlen lenne egy Depeche-album. A szükséges minimum. Ezen felül persze mindig jelen volt egy produkciós csapat, akik a hangzás felépítésért feleltek, de a lényeget mindig is Martin dalai és Dave hangja jelentették. Idővel aztán Gahan is megjelent a maga dalötleteivel, sőt, a páros olykor közös műhelymunkába is belefogott. A Memento Mori ilyen szempontból „csupán" felveszi a Spiritnél elejtett fonalat: a produceri székbe ismét James Ford ült le, Gore kilenc, Gahan kettő dallal érkezett, és a Wagging Tongue lett a közös nóta.

Az azonban már az első meghallgatás után egyértelmű, hogy a friss album nem illeszkedik közvetlen elődei sorába, mindenekelőtt sokkal jobban hallgattatja magát azoknál. Ezen a ponton páran gyorsan az Ultra óta legjobb DM-albumnak kiáltották ki a Memento Morit, sőt, annak a lemeznek, amelynek a Songs Of Faith And Devotion után következnie illett volna. Ezzel hirtelen elég komoly elvárásokat is támasztottak a folyton a Nagy Visszatalálásban reménykedő táborban, egyszersmind elég komoly károkat okoztak az újszülött környékén. A Memento Morival természetesen eszébe sem volt a főhősöknek a „dicső" elődök nyomába eredni, de maga az anyag van annyira erős, hogy a lehetetlen elvárások dacára is sok olyan arccal tudta megszerettetni magát, akik talán nem is annyira akarták már szeretni a Depeche-t. Ennek oka talán annyira nem is egyértelmű, mint amilyennek tűnik, mindenesetre az örök alapigazság itt is megállja a helyét: jók a dalok!

Bár a friss szerzemények rendszeresen visszatérnek az elmúlás témaköréhez, nem lett gyászos, esetleg kimondottan szomorú sem a végeredmény. Fletcher halála egy plusz árnyalatot adott a lemez kontextusához, már csak azért is, mert annak bekövetkezésekor a dalok és a lemezcím egyaránt készen álltak. A Memento Morira az elegáns sokkal találóbb jelző, és szépen megfelel annak a képnek, amelyben hőseinket hatvan felett elhelyezzük. Újfent nincs szó slágergyűjteményről, arra a Songs Of... óta nem is volt klasszikus példa a diszkográfiában, de egyelőre úgy érzem, ezek a dalok nem is fognak olyan gyorsan kikopni a koncertek setlistjéből, mint mondjuk a Spirit tételei. Nem érzek revelációszagot, és ahogy a megfelelő helyen el is mondtam, kimondottan szívesen hallgatom az utóbbi évek Depeche-termését is, ahogy azt is hallom, hogy a Memento Mori depeche-esebb lett azoknál, és nem csupán egy becsületes rutinmunka szintjén.

Újdonságként azonosítható Marta Salogni belépése programozó/hangmérnökként, illetve Richard Butler (The Psychedelic Furs) bevonása társszerzőként, és mindkettejüknek bőven lehetett szerepe abban, hogy a Memento Mori ezúttal olyan lett, amilyen. Hogy milyen? Szeretem azt gondolni, hogy összességében a számomra a sorlemezek egyik gyöngyszemének számító Sounds Of The Universe világát viszi tovább, egyben alkalmasint rehabilitálja is talán azt a sokak által megköpködött alkotást. Annyi bizonyos, hogy a Violator rádióbarátságosságát és az Ultra tüskéit nem e helyen érdemes keresni, mégis eltéveszthetetlen, hogy ez itt az a Depeche Mode, akik annak idején a Black Celebrationt és a Playing The Angelt lemezre vették, a jellegzetes hang és a hasonlóképpen védjegyzett zenei megoldások. Ha másban nem is, annyiban megegyezhetünk: szürke és könnyen kiismerhető biztosan nem lett a friss album.

Egyértelműen több viszont a Memento Mori annál, mint hogy csupán szép teljesítménynek nevezzük ennyi idős alkotóktól, hiszen egyáltalán nem áll rosszul ihletettség és slágerpotenciál dolgában sem. Az előzetesként kihozott Ghosts Againt például a nagyon sokadik meghallgatás után sem tudtam megunni, ugyanebben a Wagging Tongue esetében például már messze nem vagyok olyan biztos. Jellemzően a Kraftwerket is inkább Gahanék előadásában szeretem hallgatni, a retróvonatos People Are Good működik is rendesen, a sok helyen előforduló vonósok is sokat tesznek hozzá az összképhez, lásd a gyorsan megkedvelhető Before We Drownt. Utóbbi az egyik Gahan-szerzemény, a másik a záró himnusz, a Speak To Me, amelyről pedig az jut eszembe, hogy ilyen egy igazán jól eltalált záró ballada, egyben kedvcsináló a lemez újbóli elindításához. Titkos kedvenc? Az is akad (Always You).

Konklúzióként illene talán elmerengeni azon, hogy ez lesz-e az utolsó lemez, de ehhez őszintén szólva semmi kedvem. Rajtunk csak annyi múlik, hogy szeressük az új albumot, valamint reméljük, hogy úgy van, ahogy a sajtóhírben elhangzott, és Fletch is kedvét lelné benne. A Memento Moriban megvan minden, ami ehhez kell.

A Depeche Mode július 28-án Budapesten, a Puskás Arénában koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#6 Koroknai Balázs 2023-04-01 18:14
Idézet - Goodbye:
És ezt mi alapján feltételezed? Úgy kell érteni, hogy a koncerteken és a lemezeken se játszott? Akkor minek volt a bandában? Az mondjuk furcsa, hogy még nincs megnevezve az utódja.

Szerintem "utód" fel sem merült, Fletcher zenészként, a klasszikus értelemben nem vett részt az utóbbi év(tized)ekben a zenekari munkában.
Idézet
 
 
#5 Goodbye 2023-03-31 17:33
És ezt mi alapján feltételezed? Úgy kell érteni, hogy a koncerteken és a lemezeken se játszott? Akkor minek volt a bandában? Az mondjuk furcsa, hogy még nincs megnevezve az utódja.
Idézet
 
 
#4 Tulus 2023-03-30 19:15
Szerintem úgy kell érteni, hogy szegény Fletcher egy dalban se közreműködött, csak amolyan "árnyjátékos" volt.... de így is fontos részét képezte a Depeche Mode-nak.
Idézet
 
 
#3 Goodbye 2023-03-28 22:30
Kiváló album lett, mondhatjuk, hogy az ezredforduló óta mindenképp a legjobb. Pedig tőlük se vártam feltámadást. Élőben még mindig meggyőzőek tudnak lenni, de az utóbbi jópár album kevésbé tetszett. Azt hogy kell érteni, hogy Fletcher szerepe a zenekarban rejtély?
Idézet
 
 
#2 Csipi101 2023-03-28 20:51
Csatlakozom az előttem szólóhoz. Mióta megjelent csak ezt hallgatom és nem ugrok át egyetlen dalt sem. Eszméletlen, hogy mennyire hallgattatja magát. A klasszikusok mögött van szorosan ez a lemez.
Idézet
 
 
#1 Tulus 2023-03-27 14:36
A Songs óta a legjobb Depeche Mode lemez.

10/10
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.