Shock!

december 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

A trip to the other side: Eric Wagnerre emlékezünk

62 éves korában, koronavírus-fertőzés szövődményeként kialakult tüdőgyulladás következtében elhunyt Eric Wagner, a Trouble, a The Skull és a Blackfinger énekese, a doom műfaj egyik ikonikus alakja. Wagner a Bruce Franklinnel és Rick Wartell-lel a '70-es évek végén megalapított Trouble frontembereként felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a következő évtizedek undergroundjára: a csapat nélkül a később megismert formában bevallottan nem lett volna Pantera, Paradise Lost, Cathedral vagy Crowbar, de még azon történetek is közismertek a szakmában, amelyek szerint a Metallica is konkrét fogásokat lesett el a chicagóiaktól a '80-as évek első felében. Eric munkássága nekünk is nagyon sokat jelentett – személyes összeállításunkkal most rá emlékezünk.

1012skull1

Draveczki-Ury Ádám: Az utóbbi másfél évben senkit sem lephetnek meg különösebben a gyászhírek – nem mondom, hogy megszoktuk őket, hiszen nem lehet, de nem is érnek bennünket váratlanul. Az utóbbi hetekben bekövetkezett, különböző hátterű, mégis cunamiszerű zenészhalál-áradat ugyanakkor még ennek fényében is sokkoló volt, így már akkor rossz érzés kerített hatalmába, amikor nagyjából egy hete először olvastam a híreket Eric Wagner kórházba kerüléséről és COVID-alapú tüdőgyulladásáról. Nem tagadom, át is suhant a fejemen, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet – arra viszont nem számítottam, hogy mindössze napok alatt elmegy majd a Trouble ex-frontembere.

Gyakran dobálózunk olyan kifejezésekkel, mint kultikus meg underground legenda, de senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Eric Wagner valóban ezekbe a kategóriákba tartozott. A Trouble kapcsán elsősorban mindig Bruce Franklin és Rick Wartell gitármunkáját, légkalapács-szerű riffelését és csodálatos szólóit szokás először méltatni, talán, mert ennek hatása könnyebben visszafejthető a rengeteg követő munkásságából is. Ugyanakkor Eric őserejű hangja, összekeverhetetlen dallam- és szövegvilága legalább ugyanilyen sokat tett hozzá a csapat megbabonázó erejéhez, nem is beszélve jellegzetes fazonjáról. Ha mindezt összeadjuk, kicsit olyan figura volt, mintha téren és időn kívülről érkezett volna: persze, összességében benne volt Ozzy, Plant, Lennon, sőt, még Morrison is, de valójában az első pillanattól fogva egyszemélyes iskolát képviselt. Jelentős mértékben épp ezért lógott ki minden skatulyából a Trouble a '80-as és a '90-es években: lehetett sorolni a nyilvánvaló zenei hatásokat a Sabbathtól Uli Jon Rothig, de Wagner jelenléte volt az, ami végső soron kizárt bármiféle összehasonlítást mindenki mással, akár előképpel, akár követővel. Wagner amolyan true original volt, ahogy az amerikaiak szokták mondani.

Generációs okokból úgy alakult, hogy nem az első album vagy a '90-es lemez, sőt, még csak nem is a Manic Frustration, hanem a kissé ritkábban emlegetett Plastic Green Head volt az első Trouble-albumom. Objektíven nézve talán nem a banda csúcslemeze, mégis lehet, hogy ezt vinném magammal a lakatlan szigetre, amennyiben mindössze egyet választhatnék tőlük. Rengeteg személyes emlékem fűződik hozzá, és a mai napig úgy gondolom: erre az anyagra teljesedett ki igazán, amit Bruce Franklin is említett volt harcostársától búcsúzó soraiban. Wagner ugyanis ekkorra tényleg amolyan költőféleséggé fejlődött a chicagói doomsterek élén, amihez a lemez súlyosan elszállós hangulata és a borítót uraló, minden értelemben zöldbe borult dizájnelemek is tökéletesen passzoltak. Ma sem találom egy szemmel sem kevésbé mágikusnak, mint tizenévesen, ahogy ez a nagydarab fazon a stúdiófelvételről is jól hallhatóan atomra beszaggatva énekli a mai napig abszolút kedvenc Trouble-nótámnak számító Opium-Eater, a Hear The Earth vagy az Another Day veretes sorait. Hangja tényleg valahonnan a téren és az időn kívülről szól, egy olyan helyről, ahonnan minden teljesen magától értetődőnek tűnik, mégis újszerűen csodálkozol rá a legjelentéktelenebb apróságokra is. Ez pedig tényleg csak az igazi nagyok sajátja: hogy teljesen más szögből láttatják veled a világot. És az a maroknyi ember, aki ismeri és fanatikusan szereti a Trouble munkásságát, tudja: lehet, hogy sosem lett belőle rocksztár, de Eric Wagner az igazi nagyok körét gyarapította. Hiányozni fog.

„Don't cry I know it might be hard / But I won't be very far / Remember how to smile / I need to leave you for a while / There is a way think I found another day.″

Cseke Feri: A '90-es évek elején sokszor úgy néztem ki, mintha két oldalról is bemostak volna egy jobb- és egy balegyenest, annyira fel voltak dagadva a szemeim, amikor előző éjjel a Music Television által sugárzott Headbanger's Ball műsor végignézése után beestem a középsuli első óráira. Akkoriban még nem volt internet, így kénytelenek voltunk éjjeli baglyokként a csatorna legfrissebb súlyos zenéit magunkba szívni, és természetesen itt találkoztam én is először a Trouble zenekarral. Memory's Garden című daluk klipjét elég sűrű rotációban játszotta az említett rockzenei műsor, de az élmény, amikor első alkalommal szembesültem vele, gyakorlatilag mindent megváltoztatott. Már a látvány sem volt semmi: a videóklip egy olyan csapatot vetített eléd, akiknél megállt az idő a '70-es évek kései hippikorszakában. Trapézgatyák, harcsabajusz, John Lennon által népszerűsített, kerek napszemüvegek, természetesen viselt, hosszú hajak, Flying V Gibson gitárok és pszichedeliába ültetett képi megjelenítés jellemezte a produkciót. Ami viszont ezer százalékig meggyőzött, az a zene, a dal és az énekes elképesztő hangszíne volt.

Amikor Eric Wagner a nóta második verzéjében egy oktávval felemelte a hangját, csak annyit tudtam kinyögni magamban, hogy Atya.Úr.Isten! Így egyszerűen NEM LEHET énekelni. Ilyen tökéletes HANG csak a mesében és az álmainkban létezhet... Egyszerre voltak benne jelen Robert Plant ösztönös, szárnyaló magasai, David Coverdale érzelmektől fűtött frazírjai és Dan McCafferty rekedtes, füstös melódiái, ami olyan kombináció, amit nagyon, de nagyon kevesen mondhatnak el magukról. S akkor ezekhez a mély regiszterekből feltörő dallamokhoz villámcsapásként érkeztek meg a Bruce Franklin és Rick Wartell Gibsonjaiból kifacsart riffek, amelyeket olyan mocskos és karcos sounddal dörrentettek ki a hathúrosokból, hogy annak mikéntjét még évtizedekkel később sem tudták megfejteni a követők. Mondhat nekem bárki, bármit, de doom/pszichedelikus zenekar még soha előttük nem szólalt meg ennyire zsírosan és fémesen organikusan, beleértve Mindenek Atyját, a Black Sabbathot is! Maga a tökéletes dramaturgiával felépített DAL pedig ezeket az előbb felsoroltakat úgy, ahogy van százszorosan is felülmúlta. Az ingadozó hangulatú pre-kórusból kirobbanó gigantikus refrén, az ezek közé zseniálisan beszúrt terces gitárharmóniák és persze a blues-körös, klasszikus, egymásnak „átdobott" szólók minden másodperce maga a csoda. Ha egyetlen dallal jellemezni kellene magát a nagybetűs rockzenét, gondolkodás nélkül ezt választanám!

A Trouble-höz fűződő viszonyom érdekessége viszont az, hogy a Memory's Garden akkora hatással volt rám annak idején, hogy szinte megfeledkeztem róla: akár be is szerezhetném a Manic Frustration című lemezüket is, amelyen ez a nóta található. Szégyen vagy sem, de a végtelen rotációban pörgetett dal teljes mértékben kielégített, és még csak nem is gondoltam arra, hogy esetleg a lemez többi tétele is jó lehet. Aztán miután megkaptam a behívót a seregbe, egy napon egyik katonatársam pont a Manic Frustration kazettát tette be háttérzenének egy beszélgetésünk alkalmával, s én persze nem győztem kapkodni a fejem, és folyamatosan szórtam szegény emberre a kérdéseimet: „De ismerős, kik ezek?", „Nem adnád kölcsön?"... Ettől a pillanattól kezdve nagy Trouble-rajongó lettem, és örömmel konstatáltam, hogy a '92-es album bizony tökéletes szerzeményekkel van tele, amelyek még ma is úgy szólnak, hogy az agyam eldobom, és nem csupán az én kedvenc nótám a legerősebb momentum rajta. Sőt, minden lelkifurdalás nélkül oda merem tenni olyan mesterművek mellé is, mint például a Sabbath Bloody Sabbath vagy akár a Led Zeppelin IV! Innen pedig már csak egy lépés volt a visszaásás a korábbi anyagokhoz, melyek a későbbiekkel együtt szintén nagy kedvencek lettek, azonban ha két-három lemezt kellene kiemelni az életműből, akkor a Manic mellett leginkább az azt követő Plastic Green Headet, illetve az azt megelőző Trouble korongot említeném.

Akárhogy is alakult a hányatott sorsú banda életútja, mindenképpen elvitathatatlan, hogy a műfajra óriási hatással voltak, s ez érzésem szerint legfőképpen az alapító tag Eric őstehetségének volt köszönhető. Ő volt ennek a zenekarnak a lelke, a hangja, pszichedelikus dalszövegeivel a Black Sabbath mellett pedig egyértelműen Lennon örökségét is folytatta, hatását le sem tagadhatná. Nem véletlen, hogy minden tudatmódosító nóták őse, a Beatles által 1966-ban elkövetett Tomorrow Never Knows doomosított változata is ott figyel a Plastic Green Head utolsó trackjeként. S ahogy Lennon esetében is megtörtént, úgy most is túl korán következett be a tragédia: 62 év földi öröm s bánat után Eric Wagner sincs többé... Az okokat inkább hagyjuk, mert egész egyszerűen utálok beszélni róla. Gyújtsatok inkább érte is egy gyertyát, mert ismét szegényebb lett a világ egy óriási tehetséggel, kinek lelkével most már csak az Emlékek Kertjében és a mágikus hangulatú Trouble-, The Skull- és Blackfinger-lemezeken találkozhatunk. R.I.P. Eric.

Danev György: A pandémia alatt már szinte hozzászoktunk a rossz hírekhez, különös immunitással konstatáljuk minden reggel a statisztikát, hogy éppen hány embertársunk esett áldozatul a kórnak, ám az még mindig mellbevágó, amikor az egyik szám mellé arcot, lelket lehet társítani. Így volt ez minap, amikor Eric Wagner portréja kezdett villogni a képernyőn. Függetlenül attól, hogy ki milyen életvitelt folytat, nehéz feldolgozni, ha valaki egyik hétről a másikra megszűnik létezni, főleg, ha még közel is áll a szívedhez. A Trouble-lal 1995-ben ismerkedtem meg, amikor kijött a Plastic Green Head lemez. Emlékszem, azon a nyáron nagyon megtalált a korong különleges hangulata, az a teljesen egyedi, hippisen elszállt pszichedelikus doom-világ, ami jelentősen eltért az általam addig ismert doom-bandák irányvonalától. Imádtam a címadó számot, a meghökkentő Tomorrow Never Knows feldolgozást a Lennon-McCartney párostól, vagy éppen a lebegős Opium-Eatert, ami a mai napig a kedvenc Trouble-dalom. Később nem kis nehézségekbe ütköztem, amikor igyekeztem begyűjteni a fehér hollónál is ritkábbá vált Manic Frustrationt és a '90-es anyagot, egy már nem létező kultbanda klasszikusait, éppen ezért volt óriási öröm, amikor 2007-ben visszatértek a nem tökéletes, de nekem kedves Simple Mind Conditionnel. Még az Unpluggedot és a Los Angeles-i koncertanyagot is begyűjtöttem nagy lelkesen, az Eric nélküli megmozdulásokat viszont már nem követtem – igaz, a The Skullt sem –, pedig Kyle Thomast is eléggé bírom. Egyértelmű: a Trouble vele volt igazán Trouble, a hangja épp annyira meghatározta a hangzásukat, mint Wartell és Franklin duója. Megkérdőjelezhetetlen, amit ők együtt letettek az asztalra.

Minden jót, Eric!

Nagy Andor: „A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymás életében, ez mit sem változott. (...)"

Ezeket a sorokat szavalta (nem, nem énekelte, csak úgy mormolta sajátos hangján) Eric Wagner énekes-hippi-ikon a Magma Rise zseniálisan sikerült To Earth To Ashes To Dust lemezén nemrégiben, hogy aztán alig öt hónappal később ő maga is átköltözzön a szomszéd szobába. Senki sem gondolta volna akkor talán, hogy e szavak is az utolsók közé tartoznak majd, amiket életében lemezre vesz.

Egyébként jó hangja nagyon sok mindenkinek van, nem ezen múlik a dolog. Hanem az olyan kis dolgokon, ahogy mondjuk beszívott Demjén Rózsi-imitátorként kiállsz az A38 színpadára, annak is egészen a legszélére, hogy közben mindenki azon imádkozzon, hogy istenem, csak le ne zúgjon ez a szerencsétlen, mert itt töri össze magát előttünk, és miközben jól láthatóan azt sem tudod igazából, hogy hol vagy, tökéletesen énekled el az At The End Of My Daze-t. Vagy a The Temptert, a Plastic Green Headet, az R. I. P.-t, vagy bármelyik másikat. Különösen ez utóbbi üt most szíven igazán, ahogy visszagondolok rá.

Vagy ahogy a Send Judas Down középrésze alatt a Trouble-utódbandaként létrehozott The Skull koncertje közepén nemes egyszerűséggel kimész a klotyóra, és lazán vigyorogva pontosan akkorra érsz vissza a mikrofon elé, amikorra és ahogy kell. És közben megint csak halál tisztán kiénekelsz mindent. Mert jó hangja nagyon sok mindenkinek van, ikonná nem attól válik az ember.

Hanem ahogy mondjuk megalkuvást nem ismerve, mindvégig azt a zenét nyomod, amit szeretsz, magasról téve rá, hogy az éppen mennyire aktuális, vagy trendi. Ha lehet, a Trouble élén, ha pedig ott nem megy, akkor létrehozod a Blackfingert, a The Skullt, meg amit még csak kell ahhoz, hogy csinálhasd, amit igazán szeretsz. Vagy mondjuk felmormogsz pár mondatot egy kis magyar banda lemezére, olyanokat, hogy „Várok rád, itt vagyok a közeledben – egészen közel. NINCS SEMMI BAJ."

Pálinkás Vince: Lehet, hogy meglepő, de ezen sorok írásakor nem valamelyik alapklasszikust indítottam el, hanem a 2007-es Unplugged EP-t, amelyet már akkor is csak nagyon limitáltan lehetett beszerezni a zenekartól – meg is lepett, hogy fent van a fő stream-helyeken (ráadásul a 2009-es, kibővített verzió), mert a Spotify indulásakor éppen a Trouble volt az egyik zenekar, amelynek katalógusa igencsak hiányos volt a felületen. Szerencsére ez mára megváltozott, és nyugodtan lehet már best of összes-playlistet csinálni velük is. Alapvetően azt gondolom, hogy egy énekes esetében stílszerű finomabb hangokkal megemlékezni, hiszen így ő maga lehet középpontban – szemben az eredeti felvételekkel, amelyeket ugyebár a riffek uralnak (ráadásul látatlanban megmondom, hogy kollégáim amúgy is ezeket a riffeket ecsetelik majd hosszasan). A Trouble persze „plugged" üzemmódban is erős volt lírában, hiszen hatásaik között nemcsak a Sabbath, hanem a Beatles és egyéb hippi (vagy nem hippi, de) '60-as és '70-es évekbeli zenék is megtalálhatóak, nem beszélve a Zeppelinről, már csak Eric hangja miatt is. Valóban lehet és érdemes is Plantet emlegetni, hiszen nemcsak hangban, fizimiskában is volt hasonlóság, mégis, valahogy Wagner sokkal lazábban adta elő magát. Emlékezzünk csak a már a maga idejében legendássá vált A38-as Trouble-bulira...

Persze elképzelhető, hogy ez a lelazultság utóbb visszaütött, talán volt köze ahhoz, hogy elváltak útjai a bandával, de akár korai halálára is befolyással lehetett. Sose tudjuk meg, és nincs is jelentősége. Sajnálatos, hogy így alakult, mert biztos volt még benne szöveg és zene, de ahogy már csak lenni szokott, ezzel főleg mi, itt maradottak sajnáltatjuk magunkat. Ennél tényleg értelmesebb elfoglaltság végigpörgetni a tényleg kortalan zenét tartalmazó Eric Wagner-diszkográfiát, mert mindig lesz benne (újra)felfedezni való.

Borítófotó: Horváth Jani

 

Hozzászólások 

 
#5 bjorn 2021-09-01 08:47
Én meg még azt hittem egyedül vagyok a Plastic Green Head imádatommal. Régebben mindenki a 90es lemezre esküdött. Ami amúgy szintén isten. R.I.P. Eric
Idézet
 
 
#4 Equinox 2021-08-28 23:46
Énekesként sosem volt igazi kedvenc, de nagyon kifejező fájdalmas stílusa volt, és minden lemez klasszikus ami vele készült (a lila borítós is az, Kyle Thomasszal) - érdemes megismerni.

Az első Trouble minden idők egyik legjobb doom metal lemeze, a 90-es években meg az első 2 stoner alapmű. Plastic Green Head címadó meg a kedvenc számom tőlük a Tempter mellett.
Idézet
 
 
#3 Troublegummer 2021-08-27 09:02
Én az MHH hasábjairól ismertem meg a Trouble-t, Lénárd Laci annyiszor írta mar le a 90es évek elején hogy mekkora zene hogy najó legyen es egy Pesti körút alkalmaval a szokásos death metal zsákmányolások( entombed, edge of sanity, death, parasise lost) , mellé megvettem 95ben a plastic green headet. Mai napig emlékszem amikor vonaton hazafelé hallgattam a walkmanen, teljesen letaglóztak azok a zakatoló riffek, the eye mekkora riff atyaisten, mivel a black sabbathtól, doosrstól is hallgattam korai albumokat, bejött az ének, nagyon is.
Haveri körben sikerült is jópár komát megfertőzni a Trouble-el, igazi troublemakerrré váltam tőle.
Szeretem Kyle Thomast a Troubleben, de sry Eric az igazi, sajnos vele sose láttam őket.
R.I.P. Eric, legyen könnyű neked a föld, mester!
Idézet
 
 
#2 lowlander 2021-08-26 14:22
Köszi, srácok! Méltó cikk lett!
He' gone to live in Memory's Garden....
Idézet
 
 
#1 BS11 2021-08-26 13:08
Köszi szépen, h a gondolatokat megosztottátok! A PGH cd-t vettem meg először, mert nagy ritkaságnak számító 90-es és 92-es lemez, hosszú ideig sehol nem lehetett kapni! Nekem a 90-es a csúcs, 20 legkedvesebb album között van!
És nálam mindig Eric volt a Trouble hangja,a nem vele készült lemezeket sose hallgattam meg.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.