Shock!

január 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Led Zeppelin: Led Zeppelin IV

ledzeppelin_1Van egy jelenet Az ügyfél című – amúgy remek – filmben, amikor az akkor még gyerek (és sajnos már rég halott) Brad Renfro megkérdezi az éppen a bizalmába kerülni próbáló Susan Sarandont, hogy ha – állításának megfelelően – annyira szereti a ma negyven éve, 1980. december 4-én feloszlott Led Zeppelint, akkor mondja már meg, hogy mi is volt az első négy lemezük címe. A vörös démon persze tudja a választ, pedig ez a negyedik Zep-album esetében nem is annyira egyértelmű, lévén az anyagnak nincs is címe. Illetve, ami hivatalosan van, azt meg nem lehet kimondani, merthogy csak a négy zenész által választott misztikus(nak tűnő) szimbólumokról van szó – és a borítóra még azok sem fértek fel, lévén azon felirat semmi, csak egy málló tapétájú szoba falán lóg egy 19. századi olajfestmény, rajta egy hatalmas halom rőzsét cipelő, hajlott hátú öregemberrel. Értsd, ahogy akarod. Ezért aztán a negyedik Led Zep-lemeznek nagyon sok elnevezése létezik („Negyedik Album", „Szimbólumok", „Cím nélküli", „Rőzsés lemez", sőt, Page rúnájára utalva: „ZoSo"), de maradjunk akkor mi is annál, ahogy általában a gitáros szokott rá hivatkozni: Led Zeppelin IV.

megjelenés:
1971. november 8.
kiadó:
Atlantic
producer: Jimmy Page

zenészek:
Robert Plant - ének
Jimmy Page - gitár
John Paul Jones - basszusgitár, billentyűk
John Bonham - dobok

játékidő: 42:34

1. Black Dog
2. Rock And Roll
3. The Battle Of Evermore
4. Stairway To Heaven
5. Misty Mountain Hop
6. Four Sticks
7. Going To California
8. Where The Levee Breaks

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

A bandára igencsak jellemző módon a III lemez hiába volt közkedvelt a rajongók körében, és fogyott szépen az Atlanti-óceán mindkét partján, továbbra sem váltak a kritikusok kedvencévé. Az írásokban a harmadik album kapott hideget-meleget, és még mindig voltak olyanok, akik magának a zenének a minőségét is megkérdőjelezték, továbbra is a régi, jól ismert verklit hajtva: a Led Zep csak a valóban igen jelentős mértékű reklámnak és a zenészek (főleg Page) előzetes hírnevének köszönhetően kap ekkora hírverést. A jó Jimmy aztán ezen rágott be annyira, hogy úgy döntött, márpedig akkor legközelebb semmi nem lesz a borítón, lássuk, pusztán a zene eladja-e majd magát. A kiadó persze kereskedelmi öngyilkosságnak bélyegezte az ötletet, és foggal-körömmel küzdött ellene, de amikor a mindig is kedvességéről és simulékonyságáról híres Peter Grant menedzser is teljes mellszélességgel kiállt az ötlet mellett, nem volt apelláta többé. A kísérlet pedig fényesen sikerült: mára a hard rock történetének egyik legismertebb és legtöbbre tartott lemezéről beszélünk, amiből 37 milliót adtak el világszerte (ebből 23-at csak az Államokban), és egyébként is, ott van rajta a csapat (és kábé a stílus) legikonikusabb szerzeménye, a Stairway To Heaven.

ledzeppelin_8

A négy rúna egyébként jól jellemzi az alkotók személyiségét is: Page maga kreálta emblémája - állítólag - uralkodó bolygóját, a Szaturnuszt, és csillagjegyét, a bakot kapcsolja össze valamiféle stilizált formában (tehát nem „ZoSo"), míg Robert Plant szintén önmagának alkotta meg a vastagított körbe bezárt tollat tartalmazó szimbólumot, amelyhez, elmondása szerint, a tudósok által amúgy vitatott valóság-tartalmú, az emberiség hajnalán a Csendes-óceánba süllyedt misztikus kontinens, Mu és civilizációja jelét vette alapul. A ritmusszekció tagjainak jelképei már földhözragadtabbak ennél: mindketten a kalligrafikus-illusztrátor Rudolf Koch könyvéből választottak maguknak jeleket. John Paul Jones a magabiztosságot és szakértelmet sugárzó, hármas hurkot metsző tökéletes kört, John Bonham pedig a Borromeo-gyűrűket, amiknek a lényege, hogy a hármas egység bármilyen megbontásakor az egész széthullik. (Míg a jelkép eredetileg az apa-anya-gyermek hármasságára utal, az alkohollal igencsak bensőséges kapcsolatot ápoló Bonham sokkal profánabb okból választotta: emlékeztette a Ballantine sör emblémájára.)

A hármas lemezt ismét sikeresen turnéztató, és a lemez-turné-lemez-turné megállíthatatlan verklijébe szép lassan belefáradó zenekar a negyedik lemezre fordulva lemond pár fellépést, és nyugira vágyik. Jonesy és Bonzo hazahúznak, a két kreatív agy pedig visszatér abba az apró walesi faluba, Bron-Yr-Aurba, ahol már a harmadik lemez dalainak nagy része is készült (és ami éppen ezáltal vált halhatatlanná a rockrajongók körében). Egy-két tétel (köztük a Stairway) alapjai el is készülnek, hogy aztán a tényleges munkálatok a nyugat-londoni Island stúdióban induljanak, majd néhány napon belül akadjanak is meg. A zenészek a londoni nyüzsgésben valahogy nem igazán tudnak a zenére koncentrálni, így arra jutnak, hogy a munkálatokat vidéken folytatják. Felmerül a velük jó kapcsolatban álló Mick Jagger stúdióként is használható vidéki kúriája, a Hampshire megyei Stargroves, de ez túl drága, így végül maradnak Hampshireben, csak jónéhány mérfölddel arrébb: a Headley Grange – korábbi szegény-, és árvaházként funkcionáló vidéki komplexum – historikus épülete pont megfelelőnek mutatkozott a hangulat elcsípéséhez.

ledzeppelin_7A munkálatokat segítette a Jagger közbenjárására jutányos áron rendelkezésre bocsátott mobil stúdió is, a közel kétszáz éves épületnek pedig megvoltak a maga törvényei. „A Headley-ben sokszor elment a fűtés, néha az áram is, de akadtak más furcsaságok is. Egyik éjjel a főlépcsőn felfelé sétáltam a szobám felé, és láttam valami szürke árnyat a lépcső tetején. Először csak azt hittem, valami fény tükröződik ott, de nem, valóban láttam ott valamit, úgyhogy gyorsan sarkon is fordultam. De én ezt is élveztem, viszont Robert és Bonzo eléggé ki voltak akadva a ház miatt. Mondjuk, nem is csoda, hogy ilyen volt ott a hangulat, a ház múltja elég durva volt, mint kiderült. Öngyilkosságok, eltűnések... De már első alkalommal is tudtam, hogy akusztikai szempontból nagyon rendben van az épület", emlékezett Jimmy Page. És valóban, annyira rendben volt, hogy a későbbiekben olyanok stúdióznak majd itt, mint a Fleetwood Mac, a Genesis, a Bad Company, vagy épp a Pretty Things. 1971 januárjában két héten keresztül a csapat nem is nagyon csinál mást ebben a háromszintes, ódon épületben, mint ellazultan jammelget, és közben megalkotja a négyes lemez legfinomabb szövésű darabjait: a The Battle Of Evermore-t és a Going To Californiát. „Ez egy elég komplex akusztikai környezet volt, ezért is lehetett a lemez hangzása olyan különleges. Egy hagyományos stúdióban egy zárt dobozban dolgozol, itt viszont hatalmas terek voltak mindenfelé. Az erősítőket, a mikrofonokat is állandóan ide-oda tettük, folyamatosan kísérletezgettünk, próbálgattuk minél érdekesebbé tenni a hangzást. Az volt az elképzelésem, hogy ezek az apró módosítások tudat alatt hatnak majd a hallgatókra is", mondja szintén Page.

A munkálatok alatt mindvégig velük van Andy Johns hangmérnök, de rendre felbukkan a banda haverja, Ian „Stu" Stewart zongorista is, aki akkoriban a Rolling Stones háttérzenészeként/asszisztenseként/roadjaként/hangmérnökeként működött (és akiről kevesebben tudják, de valójában a Stones alapító tagja is volt!) - boogie-s játéka majd a Rock And Rollban lesz hallható. Aztán egy este a kanapé előtt üldögélve Robert odaszól Jimmynek, hogy mutassa csak meg annak az epikus dalnak az alapjait, amit nemrégiben követett el, majd leír néhány sort egy hölgyről, aki vásárol egy lépcsőt a Mennyekbe. Ezzel pedig végérvényesen átszakad a gát, a házban töltendő további egy hónap alatt nem csak a tényleges negyedik nagylemez dalai készülnek el, hanem vagy tíz további dal(vázlat) is, amelyek egy része a Houses Of The Holyn (No Quarter), mások pedig a Physical Graffitin fognak felbukkanni (Boogie With Stu, Night Flight, Down By The Seaside).

ledzeppelin_3Az utómunkálatok azonban már közel sem zajlottak ilyen gördülékenyen: az Island Stúdióban megkezdett keverést végül Page és Andy Johns (utóbbi javaslatára) Los Angelesben, a Sunset Soundban kívánja befejezni, a végeredmény azonban a csapat szerint csapnivaló. Visszatérnek hát Londonba, amikor is már mindenki tudja, hogy a '71 áprilisára belőtt megjelenés minden bizonnyal megy a levesbe – pláne, hogy már várja őket egy lekötött turné is. Úgyhogy a keverési munkálatok végül csak júliusban folytatódhatnak, a londoni Olympicben, és ha már ott van, Jimmy Page nem is aprózza el a dolgokat, bő egy hónapnyi időt szán a tökéletes eredmény elérésére. És az be is fog következni: a végül 1971 novemberében megjelent nagylemez tényleg alapjaiban rengette meg a teljes (rock)világot, rajta halhatatlan dalok sora, és véglegesen azzá tette a Led Zeppelint, ami.

Az anyagot a fenomenális Black Dog nyitja, a Zep egyik legharapósabb, de mindenképpen legravaszabb nótája, pedig az alapriff érdekes módon nem is a gitárostól, hanem Jonesytól ered. Page: „A nyitóriffet John Paul Jones hozta, aki rendkívül jól értett az ilyesmihez, én pedig a Fleetwood Mac Oh Wellje nyomán valami olyasmit szerettem volna kihozni, hogy Plant és a zenekar felelgessenek egymásnak. Tempóilag ez egy nagyon trükkös dal, és ha jól figyelsz, hallod is, ahogy Bonzo mindig a dobverővel jelzi, hol is kell beszállnunk. A nótát végül az Island stúdióban fejeztük be Andyvel, mert az eredeti gitárhangzással sajnos elégedetlen voltam." A csapat számára ismeretlen, név nélküli fekete labrador, amelyik mindig a Headley Grange környékén szaladgált, vitán felül halhatatlanná vált ezzel a dallal.

A kettes Rock And Roll (nomen est omen) tovább fokozza a tempót, pedig eredetileg nem is dalnak készült, csak feszültség-levezetésnek. „A lemez egyik nehéz, komplex tétele a Four Sticks volt, amin keményen kellett güriznünk. Épp elakadtunk valahol, és Bonzo azzal próbálta oldani a feszültséget, hogy eldobolta egy régi Little Richard-nóta, a Keep A-Knockin' elejét, én meg gyorsan beszálltam mellé. Annyira beindultunk, hogy félre is tettük a másik dalt, és a nap végére készen volt egy vadiúj nóta. Általában Jonesy billentyűzött, ha kellett, de ide Stu-t hívtuk el utóbb, mert boogie-ban nem volt nála jobb", így Jimmy Page. Egy Rock And Roll című örömzenélésről erről sokkal többet nem is kell elmondani, ha csak azt nem, hogy később – érthető módon – hatalmas közönségkedvenccé vált, és általában a koncertek nyitányát képezte. Kis érdekességként pedig megemlíthetjük, hogy a jólértesültek szerint az igazi rock and roller archetípusának számító Bon Scottnak is ez volt a kedvenc dala. Hiába, Bonnie-nak jó ízlése volt.

ledzeppelin_5

A tempós sormintát aztán a hármas The Battle Of Evermore töri meg, a kelta dallamokkal átszőtt, gyönyörű folk ballada egy Plant/Page jammelésből nőtte ki magát: „Egyik éjjel a kezembe került egy mandolin, amit John Paul Jones vett Amerikában. Elkezdtem ismerkedni vele, mert soha korábban nem játszottam mandolinon, majd ahogy kialakult egy használható akkordmenet, Robertnek beugrott egy korábbi szövegötlete. A Gyűrűk urán alapuló szöveg a Pelennor mezei csatát idézi fel a Király visszatérből. (Más források szerint a dal a skót függetlenségi harcokról szól – N.A.) Robert már akkor kitalálta, hogy szüksége van itt egy énekesnőre, és Sandy Dennyre gondolt a Fairport Convention-ből. Szerencsére Sandy vállalta is a dolgot, úgyhogy utóbb az Island stúdióban fel is énekelte, amit kellett." Ezzel pedig a gyönyörű hangú, ám rendkívül zaklatott idegrendszerű, és 1978-ban alig 31 évesen elhunyt Sandy Denny vált az egyetlen nőszeméllyé, aki énekesként Led Zeppelin-lemezen szerepelt. A fiúk pedig annyira megbecsülték a munkáját, hogy ő is kapott egy rúnát a lemez belső borítóján, neki a három, egymáshoz egy pontban illeszkedő, egyenlőszárú háromszögből kialakított jelkép jutott.

A lemez közepén magaslik a mindent vivő Stairway To Heaven, a lényegében három részből összeállított epikus remekmű, Jonesy fuvolát mímelő szintetizátorával, Plant csodálatos énekével és Page feledhetetlen gitárszólójával, a csapat (és a korszak) ikonikus dala, unásig ismert, és mégis megunhatatlan mestermunka. Page: „Már hónapokkal korábban magam elé képzeltem egy igazán hosszú, különleges felépítésű dalt, ami akusztikusan indul, majd fokozatosan keményedik be. Miután megérkezett a mobil stúdió a házhoz, Robert és Bonzo elsétáltak a közeli kocsmába, mi meg Jonesyval nekiálltunk végleges formába önteni a hónapok óta formálódó dalt, egymáshoz illesztve a kész részeket. Az volt az érdekes, hogy ebben a dalban sem zenileg, sem szövegileg nem volt semmi az amerikai bluesból, ahonnan pedig mindig is merítettünk. A dal akusztikus gitárjait és a dobokat azonban nem tudtuk Headley-ben felvenni, azokhoz egy hagyományos stúdió kellett. Másnap megmutattuk Robertéknek, hogy miről is van szó, és amíg én Johnnal a dobokon dolgoztam, Rob nekilátott a dal szövegének. Mire összeállt a nóta, már szinte ő is elkészült a sorokkal. Büszkék voltunk a dalra, de nem gondoltuk volna, hogy ekkora klasszikus lesz belőle. Egészen önálló életre kelt. Ebben a zene mellett a szövegnek is nagyon nagy szerepe van szerintem. Ez a negyedik album volt az, ahol Robert csodálatos szövegeket kezdett írni. Nem nagyon lehet érteni, hogy miről is szól, viszont egy csomó mindent sejtet, azaz beindítja a hallgató fantáziáját."

ledzeppelin_6

Na, később éppen ebből lett a baj, mármint hogy bizonyos idióták fantáziáját túlzottan is beindította, a '80-as évek elején ugyanis többen, élükön egy Paul Crouch névre hallgató tévés hittérítővel, boszorkányüldözésbe kezdtek bizonyos rock- és metálszámok ellen, és bizony megtalálták maguknak ezt az emblematikus dalt is. Mint mondták, a gyorsuló középrész „If there's a bustle in your hedgerow / don't be alarmed now..." kezdetű sorait visszafelé hallgatva „Here's to my sweet Satan / The one, whose little path would make me sad, whose power is Satan / He'll give you, he'll give 666 / There was a little tool shed, where he made us suffer, sad Satan" kissé értelmetlen, de jól láthatóan sátánista szövegét hallhatjuk Plant hangján szólani az ártatlan kamasz lelkekhez. És ha most már csak röhögünk is a dolgon, „nagy az isten állatkertje" jeligére, ne feledjük, hogy akkoriban voltak olyan kongresszusi képviselők, akik halál komolyan figyelmeztető matricákat akartak elhelyezni rocklemezeken – többek között a Led Zeppelin IV borítójára is –, amik arra hívja fel a szülők figyelmét, hogy szeretett gyermekeik gyűlöletes sátánista üzenetre bukkanhatnak, amennyiben vannak olyan zsenik, és visszafelé játsszák le a korongot. És utána lelkük végképp elkárhozik, késő lesz a bánat. Maga soha ne tegyen így, Kedves Olvasó!

A lemez második fele szerencsére már nem rejt ilyen pokolbéli víg dolgokat, sokkal inkább egy újabb dinamikus dalt, az elnevezésében újfent J. R. R. Tolkien hatását mutató Misty Mountain Hopot, ami az 1968. július 7-én, a Hyde Parkban a könnyű drogok legalizációjáért lezajlott demonstrációról, és az azt követő rendőri vegzálásokról szól, zeneileg pedig egy pattogós, lefelé pengetős témát rejt, amiben a vezérszólam merészebben ereszkedik alá, mint egyszeri európai parlamenti képviselő az ereszcsatornán. A Rock And Roll single B-oldalán külön is kihozott Four Sticks tovább fokozza a drámai feszültséget, kiismerhetetlen ritmusképleteivel, John Paul Jones bőrünk alá mászó szintijével, pláne Bonzo igencsak sajátos, négy dobverőt használó megoldásáról, amiről a dal a címét is elnyerte. A Four Stickset állítólag annyira nehéz volt eljátszani élőben, hogy mindösszesen egyetlen egyszer került rá sor, a '71-es körút koppenhágai nyitóállomásán.

ledzeppelin_4A második oldal finom dala a Going To California, valahol a The Battle Of Evermore ikertestvére, amit az is csak erősít, hogy újra felbukkan a mandolin (bár ezúttal már Jones kezeli), és ugyanolyan finom szövésű, folkos hangulatú dal. Az Evermore-nál azért egy fokkal kevésbé nagyívű, egyszerűbb tétel, de ugyanolyan csodaszép, sőt, igazság szerint nekem épp az éjjeli tábortüzes hangulata miatt egy paraszthajszállal talán még jobban is tetszik. Plant persze ebben a dalban is – mint amúgy az egész lemezen, de még inkább egész életében – maximális teljesítményt nyújt. Az albumot végül egy 1929-es ős-blues, a When The Levee Breaks feldolgozása zárja. Az eredetileg Memphis Minnie és Kansas Joe McCoy által írt és előadott dal az USA történetének egyik legpusztítóbb hatású természeti katasztrófájáról, a Mississippi 1927-es nagy áradásáról szól, amelynek következtében 630 ezer ember vesztette el az otthonát. A dal nem csak a témából is adódó fájdalmas szépségéről, Plant szinte síró herflijéről, hanem mennydörgő dobjairól is elhíresült, azzal a Bonzo-féle bevezetővel, amit az egyik legtöbbet másolt dobtémának tartanak a rockzene világában. „Már próbáltuk korábban is felvenni ezt a dalt, de nem szólalt meg, nem volt benne erő. Aztán felállítottunk Headley Grange-ben egy dobcuccot a hallban, közvetlenül a bejáratnál, és valami fantasztikus volt a hangzás. Ilyet tényleg csak a fejünkben hallottunk előtte. Alig hittünk a fülünknek."

A végül 1971. november 8-án (legalábbis az Államokban, mert Európában néhány nappal később) megjelent album utóélete ismert, sokat nem is rugóznék rajta, minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt rocklemezéről van szó, mindenki által ismert dalokkal, ami végül tényleg a legnagyobbak közé röptette az Ólom Zeppelint, és megágyazott az igazi stadionrock-bandák uralmának is. Egészen ritka az olyan eset, amikor egy zenekarban minden egyes tag zseni, és még ritkább a minden ízében tökéletes nagylemez. Ez itt az az eset.

 

Hozzászólások 

 
#11 NOLA 2020-12-18 14:14
Idézet - GTJV82:
Óriási album, az I-IV.-ig sor mind klasszikus, akárcsak a Physical Graffiti. Presence is erős, sokat hallgatom a mai napig, de igazán újszerű dolgot ott már nem tudtak felmutatni. "Csak" jó dalokat írtak. :)
Ami most esett le igazán, az egy szövegidézet: "there's a bustle in your hedgerow...".... szóval innen a Down II lemez címe!!!! :)
Még a New Orleans-i sludge/southern/doom keresztapák is innen merítettek ihletet, mik vannak.....

Azt tudtam mindig, hogy innen jött az ötlet..., de azt mondja már meg nekem valaki, hogy amúgy mi a jóeget jelent ez a kifejezés??? Előre is nagyon köszönöm :-)
Idézet
 
 
#10 Draveczki-Ury Ádám 2020-12-09 18:23
Idézet - Equinox:
Meglepő, hogy csak most született írás erről az alapműről.

Nem volt ekkora hiányosság a rovatban, mint ez. De végül is szinte napra pontosan tíz évvel a Klasszikushock indulása után végre megszületett, jobb később, mint soha.
Idézet
 
 
#9 Equinox 2020-12-09 17:44
Idézet - GTJV82:
Óriási album, az I-IV.-ig sor mind klasszikus, akárcsak a Physical Graffiti. Presence is erős, sokat hallgatom a mai napig, de igazán újszerű dolgot ott már nem tudtak felmutatni. "Csak" jó dalokat írtak. :)
Ami most esett le igazán, az egy szövegidézet: "there's a bustle in your hedgerow...".... szóval innen a Down II lemez címe!!!! :)
Még a New Orleans-i sludge/southern/doom keresztapák is innen merítettek ihletet, mik vannak.....

Hát azért van Zepp azon a lemezen bőven (Lies I Don't KNow... pl, de a Landing is meg ami nem Sabbath vagy Lynyrd a Downnál az Zepp, kb)
Idézet
 
 
#8 Equinox 2020-12-09 17:43
Idézet - Gábor:
Idézet - kamikaze:
A legjobb lemezük. Ha a DiszkGráfia rovat szerint értékelném a kezdeti éveiket, akkor a sorrend IV, II, I, III, aztán később elég nagy lett a zűrzavar náluk, és inkább csak egyes dalok emlékezetesek.


Hát szerintem még a Physical Graffiti és a Presence még elég rendesen klasszikus tőlük.

És a Houses of the Holy is. Az szerintem sokkal nagyobb lemezként mint a Presence.

Meglepő, hogy csak most született írás erről az alapműről. Időtlen klasszikus. Örökérvényű számok, hangszeres megoldások, dallamfrázisok, minden, ami kell.
Idézet
 
 
#7 GTJV82 2020-12-07 10:51
Óriási album, az I-IV.-ig sor mind klasszikus, akárcsak a Physical Graffiti. Presence is erős, sokat hallgatom a mai napig, de igazán újszerű dolgot ott már nem tudtak felmutatni. "Csak" jó dalokat írtak. :)
Ami most esett le igazán, az egy szövegidézet: "there's a bustle in your hedgerow...".... szóval innen a Down II lemez címe!!!! :)
Még a New Orleans-i sludge/southern/doom keresztapák is innen merítettek ihletet, mik vannak.....
Idézet
 
 
#6 Gábor 2020-12-04 17:44
Idézet - kamikaze:
A legjobb lemezük. Ha a DiszkGráfia rovat szerint értékelném a kezdeti éveiket, akkor a sorrend IV, II, I, III, aztán később elég nagy lett a zűrzavar náluk, és inkább csak egyes dalok emlékezetesek.


Hát szerintem még a Physical Graffiti és a Presence még elég rendesen klasszikus tőlük.
Idézet
 
 
#5 Herr Flick 2020-12-04 17:06
Idézet - Zsolti:
Amikor a lemez megjelent, nem a zenekar kapta az ívet, hanem a rajongók az IV-et (badum tss)


Ez fájt:D
Idézet
 
 
#4 nikfisz 2020-12-04 12:09
Hát Igen! Ezzel a lemezzel kellett volna kezdeni a Klasszikusock-ot!! (Smile)
Idézet
 
 
#3 GrgaW124 2020-12-04 10:39
Fura dolog a Led Zeppelin esetében legjobb lemezről beszélni, mert igazából bármelyikkel kapcsolatban simán lehet helytálló nézőpontokat felhozni, amelyek validálják ezt a kijelentést.
A legjobbak, és kész.
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2020-12-04 08:57
A legjobb lemezük. Ha a DiszkGráfia rovat szerint értékelném a kezdeti éveiket, akkor a sorrend IV, II, I, III, aztán később elég nagy lett a zűrzavar náluk, és inkább csak egyes dalok emlékezetesek.
Idézet
 
 
#1 Zsolti 2020-12-04 08:20
Amikor a lemez megjelent, nem a zenekar kapta az ívet, hanem a rajongók az IV-et (badum tss)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.