Shock!

december 13.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Toto, ZFG - Budapest, 2019. június 27.

toto_k2019_01Bár Toto-ügyben már kvázi rutinosnak számítok, ennek ellenére csütörtökön is pont ugyanazzal a kellemes izgalommal vártam az eseményeket, mint első találkozásunkkor. Ennek oka a korábban már sokat taglalt érzelmi kötődésen túl egyértelműen abban keresendő, hogy Steve Lukatherék még így vén csont korukban is az élő muzsikálást legizgalmasabban művelők közé tartoznak, bármennyire is szeretnék egyesek ezt az érdemet elbagatellizálni. Nagy fejvakarások közepette is mindössze pár olyan formációt tudnék említeni a műfaj úgynevezett világelitjéből, akik több évtizedes ténykedés után is a szó szoros értelmében vett játékként, és nem ezer éve megkoreografált elemek végtelen alkalommal történő elpapagájkodásaként tekintenek a zenélésre. Nem hinném, hogy spoilerként értékelhető a kijelentésem, miszerint a zenekar tagjai ezúttal sem haknista droidok benyomását keltették a színpadon. Ebből fakadóan most sem voltunk száz százalékig tisztában vele, mi minden fog történni a kétórás játékidő folyamán.

időpont:
2019. június 27.
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 26 Szavazat )

Valószínűleg a felvezető funkciót ellátó ZFG (Zero Fucks Given!) kapcsán is legtöbben csupán a majdhogynem junior-Toto felállásról informálódtunk. Pedig amit kaptunk az ifjaktól röpke műsoruk alatt, az jócskán túlmutatott a „sztárzenészek kölykei összeugrottak jammelni" szituáción. Töredelmesen bevallom, prekoncepcióim azért akadtak a csapattal kapcsolatban, lévén, hogy a történelem görcsös reprodukciója gyakran vezet vakvágányra. Arra persze egy pillanatig sem gondoltam, hogy valami kutyaütő csörömpölést fogunk hallani tőlük, hiszen Trevor Lukather édesapjával való pár dalnyi kooperációja kifejezetten meggyőzően hatott annak idején, illetve Sam Porcarót (a néhai Mike Porcaro fia, szintén basszusgitáros) is volt már szerencsém Németországban egy Hold The Line erejéig hallani, és bizony az is maximálisan a helyén volt.

zfg_01

Tehát nagyjából felemás érzésekkel, ám annál nagyobb kíváncsisággal vártam a ZFG produkcióját, amelyet maga Steve Lukather konferált fel, miután amolyan atyaian megölelgette „kisfiát". Az első taktusokat követően pedig minden előzetes okoskodásomért elszégyelltem magam. Olyan atomprecíz muzsikálásnak és zenekari kohéziónak lehettünk tanúi, amelyre minden túlzás nélkül csak a legnagyobbak képesek. Vintage hard rockon alapuló, ám mégis kellőképp korhű módon hangszerelt dalaik is átütőnek bizonyultak, ami pedig még talán ennél is fontosabb, hogy a fiatalemberek kifejezetten éltek a világot jelentő deszkákon. Nyilván a kvartettből legalább két embernek viszonylag könnyű dolga volt az előadóművészet elsajátítása tekintetében, ugyanakkor itt nem csupán otthonról hozott elemeket, hanem valódi, autonóm színpadi teljesítményeket láttunk-hallottunk. Na jó, azért a frontember, Jules Galli hibátlan énekteljesítményén túl egy cseppet túltolta a frontemberi manírokat, és mozgáskultúrájában helyenként Gary Cherone-t véltem felfedezni, ami számomra Extreme-imádatom dacára nem feltétlenül pozitívumként értékelendő. De ez már tényleg csak szőrszálhasogatás részemről, a lényeg ugyanis, hogy a ZFG a családi szálaktól teljesen függetlenül is világszínvonalú csapat a maga műfajában. Reményeim szerint még sokat fogunk hallani róluk az elkövetkezendő években.

zfg_02

Aztán pedig szép lassan eljött a pillanat, amelyet magyar földön utoljára csaknem napra pontosan négy évvel ezelőtt élhettünk át: színpadon a Toto! Jómagam ugyan egy ízben már láthattam a 40. évfordulót ünneplő koncertkörutat, illetve azóta már a szinte hadititokként kezelt DVD is megjelent a turnéról, szerencsére azonban jó szokásukhoz híven vittek némi csavart a precízen összeollózott szetlistába. Így kapásból az eddig nyitásként funkcionáló, tavalyelőtt napvilágot látott Alone hátrébb került a műsorban, hogy a némiképp atipikus kezdésnek mondható régi-új szerzemény, a Devil's Tower vegye át a helyét. Tekintve, hogy megjelenése óta megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam a nálam már egyértelműen toplistás dalt, így számomra maga volt a Kánaán mindjárt elsőként hallani. Sajnos nem hinném, hogy a nézőtérről túl sokan találkoztak már előzőleg a fiókból kihalászott, részben újra feljátszott témával, ettől függetlenül azonban úgy láttam, hogy a nóta húzós, bólogatós groove-ja kellemesen felhergelte az istenadta népet.

toto_k2019_02

Azok is hamar komfortosan érezhették magukat, akik a sokat játszott slágerekre apelláltak, ugyanis az általában  a ráadásblokk környékén előhúzott Hold The Line a friss koncertanyaggal megegyező módon rögtön másodikként csendült fel, nyilvánvalóan óriási ovációt kiváltva. Emellett pedig az is egyértelművé vált a legelső pillanatoktól, hogy ezúttal is kifejezetten pozitív hangulatba kerültek a muzsikusok a budapesti légkörtől, és a köztudottan hangulatember Steve Lukather is láthatóan élvezte a buli minden pillanatát. Szólói a mai napig a rockgitározás ékkövei, emellett pedig az utóbbi években kissé fáradtabbnak tűnő énekhangja is kifejezetten jó formában volt, így például az általa interpretált I Will Remember nálam a műsor egyik dramaturgiai csúcspontját jelentette. Nem mintha a „hivatalos" szólóénekest egyébiránt rejtegetni kellett volna, sőt, Joseph Williamstől immáron hatodik alkalommal hallottam lemezminőségű énekteljesítményt, ami a cseppet sem könnyű énektémák tükrében megsüvegelendő teljesítmény. Apropó süveg: azt már kevésbé értem, miért érzi szükségét az idétlen kalap viselésének, ám végül jobb magyarázat híján amolyan hiánypótló elemként könyveltem el a jelenséget, mivel idén ugyebár egészségi okokból nem tartott velük a zenekar cifra fejfedőkhöz vonzódó tagja, David Paich.

toto_k2019_03

Mivel Paich dalszerzői vénája és játékstílusa a zenekar alapvető részét képezi, kissé tartottam tőle, miként sikerül pótolni a hiányt, pláne, miután arról is értesültem, hogy nem a korábban már ugyanitt kiválóan helyt álló session-királyt, Greg Phillinganest hívták a helyére. Nos, minden aggodalmaskodás felesleges volt, ugyanis a korábban többek közt Prince zenekarában játszó Dominic Xavier Tamplin – amellett, hogy jóval több egy közönséges Paich-dublőrnél – az egyik legkáprázatosabb billentyűs, akit valaha élőben láttam. Csakis szuperlatívuszokkal tudom méltatni azt a fegyelmet és alázatot, ahogyan a zenekar repertoárjához viszonyul, emellett pedig még saját elemeket is képes beépíteni a muzsikába. Így például a Jake To The Bone progos-fúziós kavalkádjához eddig általam még sosem érzékelt színeket adott hozzá. Érdemes volt mindeközben figyelni az arcokat a színpadon!

toto_k2019_04

David Paich énekhangja ezúttal Joseph Williams volt, aki profizmusához mérten a billentyűs mélyebb zengésű orgánumához írt dallamokat is stabilan hozta – időnként saját frazírokat is belecsempészve az eredeti sorokba –, az Africában pedig egy kicsit még bobbykimballkodott is. Utóbbi szerzemény már minden tekintetben önálló életet él, ugyanis amellett, hogy mindenféle sületlen mémeken keresztül a közösségi médiában is kulturális alappillért képez, a koncerteken is egyre hosszabb improvizatív, már-már szeánsz jellegű „epilógus" kapcsolódik hozzá. Lenny Castro természetesen most is felvonultathatta ütőhangszer-arzenálját, és ezzel homlokegyenest a világzenei irányba terelte az ilyen jellegű elemeket egyébként sem nélkülöző slágert. A mintegy kétórás zenei utazást végül a The Seventh One album gyakran előkerülő koncertfavoritja, a Home Of The Brave zárta himnikus soraival, és amolyan Totóra jellemző zenei rafinériájával. Meg sem merem tippelni, vajon hányszor hallgattam már végig ezt a szívemnek kedves szerzeményt, azonban még az n+1-edik alkalommal is megborzongat, ahogy kibontják az emelkedett hangulatú témát.

Minden zenei eseményen akadnak fanyalgók, és nyilvánvalóan nem is vagyunk egyformák, azonban én még nem találkoztam a Toto pár nappal ezelőtti vendégeskedése kapcsán negatív véleményekkel. Ez pedig csakis egy dologra enged következtetni: a muzsikusok ezer pontos produkciót nyújtottak az Aréna színpadán. Még az is előfordulhat, hogy a zenekar által képviselt értékek többet jelentenek egy mémnél...

toto_k2019_05

 

Hozzászólások 

 
#5 Valentin Szilvia 2019-07-04 18:19
Idézet - Orosz Júlia:
Egy kis korrekció: David Paich-et nem Greg Philliganes helyettesítette , hanem Dominique Xavier Talpin.!


Igen, pont ez van a cikkben is. :)
Idézet
 
 
#4 Orosz Júlia 2019-07-04 16:46
Egy kis korrekció: David Paich-et nem Greg Philliganes helyettesítette , hanem Dominique Xavier Talpin.
Én személy szerint elmondhatom, hogy pont jókor vezényelte ide Luke a "seregét": a nyári napforduló és a szülinapom (június 29.) között. Így sem a Múzeumok Éjszakájával nem ütközött a koncertjük, sem a családi ünnepet nem kellett eltolni. Tökéletes időzítés, mintha az égben lett volna megírva. És valóságos sámángyűlést passzoltak oda, még tűz se kellett!!! A Kurultaj, az Ősök Napja és a Napszarvas szervezői szerintem égtek volna, mint a Reichstag, ha látták volna. Jules Galli-ban a Feszty-körkép táltosalakját láttam életre kelni. A "kicsi Luke" született fősámán-karakter, vagy ha a színeiből indulunk ki, inkább fődruida. Shannon Forrest úgy is néz ki, mint egy kazak harcos, de a taktusai is felidézik a steppe legszilajabb ménesét. A Toto "ősatyái" a 2000-es évekre már totál levetkőztek minden divatkövetést, valami addig nem tapasztalt, nyers őserő jön belőlük. A tavalyi zágrábi koncerten is megállapítottam már, hogy Luke olyan, mint az eszményi törzsfőnök, amilyenről csak egy indián regényben lehet olvasni. Ha koncertgitárral , ülve szerepel, az olyan érzés, mintha mindannyian ott ülnénk vele egy tábortűz körül, ő pedig dalban éreztetné velünk, milyen sokat jelentünk az útján, mennyire büszke ránk és hálás nekünk. Joe mindig is a csapat bohóca volt, de egy hete csúcsra vitte ezt az oldalát - vetekedve Xavival, aki vadbillentyűs evezésével majdnem elvitte a bulit! Ha David a kávéházi hős, akinek a sztorijai nélkül nem múlhat el egy este sem, akkor Xavi a bárzongorista, aki ugyan külön bolygót képvisel, de levitálásra késztet akár egy egész bisztrót. Sőt, egy koncerttermet is. Nekem tekerőzenekari tag ismerősöm van hasonló figura. Hiába, vér nem válik vízzé, a billentyűs az billentyűs marad (jó, a tekerőlantfélék egyúttal húrosok is). Warren és Shem úgy kinyíltak, ahogy talán még soha! Azt hiszem, Warren annyira elemében volt, hogy akár egy lépésével is felboríthatott volna egy egész asztalt. Plusz lökés volt ez az este a Földnek, az hétszentség!
Idézet
 
 
#3 Kondi István 2019-06-30 16:45
Én teli vigyorral a képemen tomboltam végig a bulit, fantasztikusak voltak. Paich mondjuk néha hiányzott, de Xavier nagyon jól helytállt, perfektül felosztották az énektémáit is. Kiváló volt a ritmusszekció is, tetszett, még úgy is hogy én a Nathan East-Simon Phillips pároshoz vagyok hozzászokva (nálam a lengyel 35. születésnapi koncertkiadvány uk az etalon ha élő anyagről van szó). Kimball viszont nekem egyáltalán nem hiányzott (a régi klipeken a mai napig röhögök ha meglátom azzal a texasi kamionsofőr fejével), Williams volt számomra mindig is a banda igazi énekese, a hangját meg receptekre kellene írni. Hatalmas élmény volt!!!
Idézet
 
 
#2 Jessie 2019-06-30 12:57
Tökéletes este volt!
Idézet
 
 
#1 Medve László 2019-06-30 05:57
"elpapagájkodása ként "
"hakninsta droidok"

:)))
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.