Bizony rég volt már 2019, amikor a Thirty Seconds To Mars meghódította a Budapest Parkot, azóta el is távolodtunk egymástól a zenekarral. Olyannyira, hogy szinte meglepett, miszerint tavaly ősszel kijött egy friss lemezük, de gyorsan meghallgattam még a koncert előtt, hogy képben legyek, merre vitte kanyargós útjuk a Leto testvéreket ezúttal a stúdióban is Tomo Miličević nélkül. A 2018-as lemeznél rokonszenvesebb a tavalyi, és nyilvánvalóan a helyén kell kezelni, hogy mindez már nettó trendi popzene, annak minden mai formanyelvével. Ennek fényében kíváncsian vártam a koncertet – meg hát persze előzetesen megnéztem a setlistet, és bőven akadt a programban régi nagy kedvenc. Az is izgalmas kérdés volt, hogy Jared Leto felölti-e újra a nagymamája csipkefüggönyét, vagy ezúttal kevésbé vidám szettekbe öltözik.
A zenekar megint volt olyan jó fej, hogy végig lehetett fotózni a koncertet (három szám árok, a többi közönség), a Carson Coma után ismét boldogan üdvözöltük ezt a hozzáállást, noha többnyire sziluettekre futotta. Az öt évvel ezelőtti programhoz képes minimálisan bővebb lett a műsor, illetve betoltak egy nálunk nagyobb meglepetésfaktorú akusztikus szettet is, de hát ez nem nyári szabadtéri buli, ahol egy ilyen intimebb hangulatú blokk lefelé húzná a koncert ívét, így az MVM Dome-ban ez hálás közönségre talált. És igen, azt is tudom, hogy ez egy megkomponált műsor, ennek ellenére érdekelt, mit tud manapság mutatni a Leto testvérpár a mérsékeltebben megtelt arénában.
A színpadkép egyszerre volt puritán és impozáns, a gigantikus fényháromszög és az abban futó animációk, illetve a háromszög köré alkotott fények olykor még térbelibbé tették a színpadi látványt, tényleg baromi jól nézett ki. Jared nagy mókamester, pontosan tudja, miképp kell a nyájával bánni, és ezúttal elmaradtak a fura kosztümök is, végig egy világos nadrágban és egy fekete „csuhában” lépkedett méltóságteljesen, szóval már-már hétköznapi módon csak rockpopsztáros maradt. Persze végig ott motoszkált bennem az az érzés, hogy ebben az egész marsos történetben az echelonos, marsislandes dolog a fő mozgatórugó, meg a mindenféle pletykák szerinti különös szektás szál (nem beszélve arról, hogy Till Lindemann hozzá képest finom ministránsgyerek), szóval nem véletlenül játszik rá erre a jézusos imidzsre sem. Ezek a háttérben futó történetfonalak jelentősen árnyalják már az összképet számomra.
Na, de most lássuk inkább a koncertet! A híresztelésekkel ellentétben a magyar visszaszámlálás alatt nem a nézők között osont a színpadra, hanem hiphop, egyszerre csak ott termett fent és elkezdődött a konfettikkel, lufikkal, lángcsóvákkal, szikrákkal is tarkított one man show, amiben olykor a tesójára is rávetült a reflektorfény. A gitáros-billentyűs kisegítő zenészt (Stevie Aielo) pedig kábé senki észre sem vette, nagyjából addig, amíg bele nem csaptak a gitárral jobban megtámogatott dalokba a koncert második részében. De addig még lefutott a műsor rajongók számára fontosabb része. A Rescue Me-nél válogatott először Jared a közönségből olyanokat, akik a színpadra mehettek. Volt az egészben valami riasztónak tűnő parancsoló szigor is, de hát ezt fiatalon és rajongva még nem nagyon érzékelik a résztvevők.
Egyébként az első dalblokk megszólalását az új zenei irányra húzták rá, tehát a régi dalok is ezt a popos megszólalást kapták, és sajnos Jared hangjára is rákerült az az idegesítő egyeneffekt, amit végképp nem értek, hiszen nem lehet tőle elvitatni, hogy élőben is óriási a hangja. Tesója, Shannon szó szerint keni-vágja a dobcuccot, még mindig látványos a srác, de nem tudom, mennyire szórakoztató és komfortos neki, amikor a kifutóra helyezett elektromos padon kell a dobverőivel látszatbohóckodnia. És ha már lángok, a This Is Warnál előkerült egy lángszóró is Jarednél. Kicsit reméltem, hogy a színpadra húznak egy kondért, belezavarják a billentyűs/gitáros srácot és megpörköli őt Jared, közben megszólal a Mein Teil…
Az akusztikus blokk nálunk újszerű volt, hiszen kiszedték az első részből a From Yesterdayt, ami itt akusztikus gitáron szólalt meg, de előtte volt még egy Was It a Dream?, ami egyébként az egyik őskedvencem, utána jött még egy Capricorn (A Brand New Name), és ezt a két dalt elég rég nem játszották már. Szóval ezzel a hármassal abszolút boldog voltam, és a kis technikai gubanc, azaz a gitárhangolás sem volt zavaró. A különlegességek sorát a Stay gyarapította, ami egy Rihanna-sláger, Mikky Ekko vendégéneklésével és társszerzésével. E kis rövid poptörténelmi kanyar után a nosztalgikus Night Of The Hunterrel folytatták a sort.
Én pedig egyre elégedettebb lettem, hiszen elhangzott az Attack is (itt Jared ragadott gitárt, de hát muszáj is volt, elég gitárdús dal volt ez annak idején), a The Killt és az A Beautiful Lie-t már meg sem említem, annyira alapvető darabok a múltból. Utóbbi egyértelműen a koncert egyik kiemelkedő pontjának bizonyult a háromszögbe vetített klippel, a régi időket idéző hangzással, és Jared is jól kieresztette a hangját. Megérkezett a libabőr is. Szóval számomra nyilván ezek voltak a csúcspontok, de ahogy néztem, ezekre hördült fel jobban a közönség is, szóval kérem vissza a gitárokat, plíz. Viszont akárhogy is néztem, új lemez ide vagy oda, csak két tétel került róla műsorra, a Seasons, illetve a ráadásblokk elejére a Stuck, ami egy remek verzedallamos, fülbemászó popdal, én is azonnal megjegyeztem, hogy „Ram-dam, da-da-da, dam-dam, ba-da-da-da-da”. Kár, hogy Shannonnak nem akadt közben sok dolga...
A Rescue Me-nél és a legvégén, a záró Closer To The Edge-nél megvalósult minden tinirajongó álma, a színpadra felhívott tömegjelenet, hiába, elmúltak már a „csak nehogy egy légtérben legyünk”-idők. Igazából nekem annyi a bajom (a korai korszak visszasírásán kívül), hogy mintha az egész marsosdi elvesztette volna az identitását: popzenekarnak olykor túl rock, a rockzenekarosdi meg már a múlté többnyire. Mentek a trendekkel, mennek még a trendekkel, amivel szintén nincs baj, a hallgatótábor meg cserélődik és lemorzsolódik, és tulajdonképpen ezzel sincs. Két lépés távolságból. Ha sok éve kedvelted meg a zenekart (mint például én), akkor valahogy mindig megmarad egyfajta hiányérzet, de hát ez meg tényleg legyen az én bajom. A marsos keménymag meg boldogan távozott, és ez így van jól, ráadásul Jared is örült a forró hangulatnak, meg is jegyezte, hogy bár nem ez a legnagyobb létszámú tömeg, de tetszik nekik a közönség reakciója. Az öt évvel ezelőtti fellépésnél parádésabbnak tűnt a hangulat, a rajongók sikoltozva imádták a zenekart, én meg csak a háttérből integetek Tomónak, hogy hát merre is vagy mostanában, vajon miért is kellett zenélés helyett fejlesztőnek állnod…
Hozzászólások