Formailag nem változott sok minden a Scorpions aktuális turnéján az előző körökhöz képest, de valószínűleg hiba is lenne elvárni mindezt. A fennállásának hatvanadik jubileumát ünneplő hannoverieket ettől még hatalmas érdeklődés várta a megszámlálhatatlanul sokadik budapesti fellépésen. Kimondva-kimondatlanul, de az MVM Dome-ot szépen megtöltő tőmeg alighanem eleve úgy érkezett, hogy most látja utoljára Klaus Meinééket – és a koncert alapján teljesen reálisnak is tűnik mindez. Így aztán aki jegyet váltott a bulira, egyfelől parádés, ám ugyanakkor kissé keserédesen múltidéző estének lehetett részese. Épp emiatt kissé vegyes érzések kavarognak bennem, azzal együtt is, hogy a hangulat és a csapat egyébként óriási volt.
Semmi sem tart örökké, és ezzel előbb-utóbb tényleg mindenki kénytelen szembesülni és számot vetni – nagyjából így összegezhetem a Scorpions szombat esti bulijának legfőbb tanulságát. A zenekar ugyan kínosan kerüli a „búcsú" kifejezést az aktuális, hatvanéves jubileumi körút kapcsán, de ezen nincs mit csodálkozni: Rudolf Schenkerék egyszer már fellőtték a pizsamát nagyjából úgy másfél évtizede, mondván, ráfordulnak az utolsó turnéra, aztán kis túlzással azóta is ezt róják. Emellett nem is kényszerülnek segget csinálni a szájukból ahhoz, hogy extra hírverést generáljanak maguk körül: az MVM Dome-ban enélkül is hatalmas, gyakorlatilag teltháznyi közönség, uszkve 14 ezer ember gyűlt össze megnézni minden idők első számú német rockbandáját. A zárás, az elköszönés, az „utolsó" érzése azonban enélkül is végig belengte az estét.
Az előzenekar nélküli este nyílegyenesen a megszokott koreográfia mentén indult a kis hangulatkorbácsoló vetítéssel, majd a Coming Home-mal, hogy aztán a szokásos mederben tartson nagyjából száz percen át, a turné bevált és nem is buherálgatott programján keresztül. Nyilván ekkora életműből végtelen mennyiségben lehetne szemezgetni a dalokat, de a Scorpions rálelt egy megfelelő és működőképes egyensúlyra ezzel a szettel. Egy lehetséges best ofot nyomnak a sok lehetséges best of közül, amelyben a fókuszt magától értetődően a legsikeresebb éra képviseli a '70-es évek legvégétől a '90-es évek legelejéig – elég régóta így van ez, ezekbe a dalokba meg tényleg nem lehet belekötni.
A program talán kissé fejnehéz a Love At First Sting irányába – egyenesen hat dal hangzott el a '84-es albumról –, de aki szereti a Scorpionst, vélhetően simán kiegyezik ezzel: a hard rock csúcsévtizedének egyik legmeghatározóbb albumáról beszélünk, és pont. Mint minden hasonló esetben, természetesen Rudolféknál is sorolhatnám, mi mindent hallgatnék még szívesen a szóban forgó érából meg azon túlról, a No One Like You-tól a Rhythm Of Love-on át egészen az Alien Nationig, és akkor még csak a magukat adó húzónótákról beszéltem, de összességében nekem sem támadt hiányérzetem. A legutóbbi Rock Believert is letudták egyetlen dallal, a Gas In The Tankkel – ezt leszámítva 1990 utáni stúdiódal nem is került a szettbe. Összhatásában, egy-két változtatással tényleg ugyanazt nyomják az elmúlt bő évtizedben, de ugyan miért is szállnék vitába velük, ha dinamikailag perfekt a műsor felépítése, plusz a nagy egész mellett a jól ismert extra részletek is maximálisan klappolnak?
Most nem is elsősorban a '70-es évekbeli medley-ről beszélek, hanem a Matthias Jabs-szólóblokkról – szokás szerint a főtechnikus Ingo Powitzerrel karöltve – vagy az orbitális Mikkey Dee-doborgiáról, amiknek elég egyértelműen az a funkciójuk, hogy Klaus Meine fújhasson közben egy alaposat. És akkor megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amire az elején utalgattam, az egyébként imádnivaló frontember ugyanis teljesen egyértelműen aktív előadói pályája vége felé közeledik. Ennek kapcsán pedig ki- és újra lehet nyitni egy sor vitás kérdést, amikre egyébként nem létezik fekete-fehér-igen-nem válasz, csak egy rakás érv meg ellenérv, amik között minden halmazban találunk validakat. Igen, engem is fáraszt a veterán előadók kapcsán a mi kommentszekciónkban is rendre előkerülő, monomániás törpapázás, vénemberezés, ami sokszor nem indokolt, máskor meg simán tiszteletlen – ugyanakkor, Meine láttán óhatatlanul is ott motoszkált bennem, hogy mégiscsak van ebben az egészben valami.
Őszintén: amellett, hogy mindig jó látni gyermekkorunk ikonjait, biztosan jót tesz nekünk, nekik meg a mítosznak, ha bizonytalanul totyogó nagypapaként egyensúlyoznak előttünk a régi csilivili klipekből, borítókról, poszterekről ismert arcok? Igen, jó, ha látom Klaus Meinét, de valóban jó, ha úgy látom, hogy megpróbálja ugyan a közönség elé lendíteni a mikrofonállványt a védjegyszerű mozdulattal, de már egyszerűen nem megy neki, mert nem bírja kitartani? És hol, milyen szempontok mentén húzódik a határ, amit meg kell vonnia egy előadónak: ahogy Bruce Dickinson is mondja, amikor már elment a hang, vagy amikor valamennyi még maradt belőle, de már ennek ellenére is szívszorító a deszkákra nézni? Mindezt még az is bonyolítja, hogy ugyebár nem öregszünk egyformán, amire a Scorpions helyből ékes példát szolgáltat. Rudolf Schenker ma is fut, ugrik, attitűdre lazán letagadhatna minimum húsz-huszonöt évet – a vele egykorú, szintén 78 éves Klaus mai állapotáról ezzel szemben minden eszembe jut, csak az nem, hogy ilyen egy ikonikus rockfrontember.
Mielőtt még tiszteletlenséggel vádolsz, leszögezem: imádtam a koncert minden pillanatát. Brutál volt a látvány, óriási a hangulat, zeneileg meg egészen perfekt módon nyomták a fent emlegetett ikonikus slágereket. Matthias Jabs kábé még a fénykornál is zseniálisabban gitározik (sokszor leírtam, ismét leírom: mindig is jóval több reflektorfényt érdemelt volna), Mikkey szimplán egy vadállat, aki Rudolfhoz hasonlóan szintén rácáfol a biológia törvényszerűségeire, a ritkán emlegetett, mostanra szintén galambősz Paweł Mąciwoda meg méltó partnere. Mégis, Klausra nézve sokszor összeszorult a szívem, sőt, többször is teljesen elérzékenyültem a buli közben, ami amúgy egyre gyakoribb (hiába, én sem leszek fiatalabb...), de azért nem jellemző.
És nem csak a személyes szempontból meghatározó daraboknál, mint életem első kedvenc rockszáma, a Coming Home, vagy a menetrendszerűen könnyfakasztóra kalibrált pillanatokban, mint a régi cimbora, Kóbor János emlékének ajánlott Send Me An Angel. Bizony, nekem most még az este két leggyilkosabb riffszörnyetege, a The Zoo meg a Bad Boys Running Wild is könnyfakasztó volt – mert tényleg végig körüllengte őket, hogy ez itt az utolsó alkalom, és jó eséllyel nem fogom többet hallani őket koncerten ezektől az arcoktól.
Mindezzel most nem ízléstelenkedni akarok: egyszerűen nem látom, nem hallom Klausban, hogy akár újabb két-három év múlva is ugyanezt csinálja, amikor ismét elérnének bennünket. Hogy magamat ismételjem a beszámoló elejéről, semmi sem tart örökké, és ezzel előbb-utóbb tényleg mindenki kénytelen szembesülni és számot vetni. Viszont alighanem épp ennek a kimondott-kimondatlan véglegességnek köszönhető, hogy a hangulat tényleg aligha lehetett volna jobb. A hatalmas arénát megtöltő közönség végig a zenekar tenyeréből evett és egyformán jól fogadott mindent, legyen szó az aktualitásoknak megfelelően megváltoztatott szövegű Wind Of Change-ről, a Tease Me Please Me-ről vagy a Big City Nightsról – nem is beszélve a Still Loving You finálé utáni, elementáris Blackout / Rock You Like A Hurricane ráadásról, hátul a gigászi műskorpióval.
Épp e zseniális feeling miatt nem maradt bennem a buli után üresség vagy melankólia: ha most láttuk őket utoljára, ennél szebb búcsút nehéz elképzelni. De a fentebb feszegetett dilemmák ettől még fennállnak, és természetesen nem csak a Scorpions esetében. Igen, a régi legendákat látni kell, amíg lehet, de tudomásul kell venni, hogy ők is csak emberek – és ezeken az alkalmakon bizony ma már ha akarnánk, sem tudnánk figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.
Hozzászólások