Óriási közhely, hogy Sting hazajár Magyarországra, de hát mégiscsak ez az igazság. Az sem példátlan, hogy ugyanazon turnéval kétszer is beveszi hazánkat, ahogy az sem, hogy mindig, mindenhol teltházak fogadják. Az MVM Dome-ban mondjuk még pont nem járt, itt volt az ideje tehát, és hogy senkit ne érjen sokk, szinte tökéletesen lemásolta a szinte napra pontosan két éve, a Papp László Sportarénában adott koncertjét, hiszen ami ott sikert aratott, azzal talán most sem fog tévedni. Nem tévedett, tényleg (dörgedelmes) sikere volt, mi pedig, a kezdeti fejcsóválásból bólogatásra váltva, nem győztünk ámulni azon, ahogy Sting újra és újra megtörténik.
A koncert „különleges vendége", a Dea Matrona éppen belecsapott, amikor megérkeztem, majd miután a máris teljesen elsötétített Dome küzdőterén át, olykor a többieken átbukdácsolva megérkeztem a színpad elé, szinte azonnal meg is bántam a korai érkezésemet. Erőtlen, halk konzervzene szólt a hangszórókból, de mint kiderült, ebben nem okvetlenül az előadók a ludasok, hiszen Orláith Forsythe és Mollie McGinn (micsoda nevek!), valamint két be nem mutatott, alkalmi társuk produkciója lassacskán megszerettette magát velem. Ehhez kellett persze az is, hogy egészen közelről figyelhessem az íreket, és lássam, ahogy a nem különösebben forradalmi, de megbízhatóan szórakoztató (jobb híján mondjuk, hogy) rockzenében utazó lányok cserélgetik egymással a hangszereket és reflektorfényt, és a végére még egy kicsit sajnáljam is, hogy mindössze fél óra után le kellett vonulniuk. A záró etapban pedig még a hangpultban is megkegyelmeztek nekik, hiszen a már-már művészi szinten vértelenre kikevert hangzás kaphatott végre némi extra dögöt. Nem ártott meg – ahogy összességében a fellépésről is ezt mondhatom el.
Távozásukat követően nagyon gyorsan, pár perccel már a kiírt kezdés előtt színpadra pattant a Sting 3.0 formáció, és minden különösebb fakszni nélkül zenélt nekünk bő száz percig. Kétféleképpen lehetett ehhez hozzáállni: (1) azon filozofálva, hogy ez mennyiben ugyanaz, mint amit két éve a Papplaciban láthattunk (szinte teljesen), illetve (2) azon merengve, hogy mennyiben a fizika és az idő múlásának csodás megcsúfolása ez. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott, az ősszel a hetvenötödik életévét betöltő Gordon Matthew Thomas Sumner teljesítménye egyszerre baromi inspiráló, ugyanakkor felettébb felháborító is, és emellett még akkor se menjünk el szó nélkül, ha az életkor felemlegetése az újkori Sting-koncertbeszámolók egyik kötelező elemévé vált. Számomra az is a fizikai csoda kategóriája, hogy például Lars Ulrich ma is a dobok mögé képes ülni ennyi éven át tartó extrém igénybevétel dacára, Sting viszont 2026-ban is tulajdonképpen gond nélkül adja el nekünk azt az illúziót, hogy legalább az ezredforduló óta semmit sem öregedett. Ami persze valahol a gének áldásos trükkje, másrészt viszont egy végletekig következetes életmód dicsérete is.
Az MVM Dome nézőtere pedig újra szinte teljesen megtelt, ami számomra nem teljesen értelmezhető dolog, de hát ismét bebizonyosodott, hogy hazánkban a Depeche Mode, a Pamkutya vagy a Sting név bedobásával bármikor, bármilyen körülmények között üzembiztos teltházakat lehet összehozni. Ez pedig már csak azért is jó, mert ezeken a semmilyen skálán nem mérhető módon összlakossági koncerteken egészen szürreális jelenetekbe futhat bele a gyanútlan koncertlátogató. Én is megvívtam a magam csatáját az első sorokban tömörülő, egy (több) minőségi videó elkészítéséért semmitől vissza nem riadó nyugdíjasokkal, miközben a mögöttem valamilyen szláv nyelven magyarázó, szépkorú páros szabályosan toporzékolt, hogy egy adott pontnál nem juthat közelebb a hőséhez. Nem miattam, hozzá kell tegyem, fene se akar nyolc napon túl gyógyulni az Englishman In New York után. Azért volt némi kontraszt a színpadi elegancia és nézőtéri fültépés között, de szerencsére egy idő után sikerült inkább a zenére hangolódni, és ráeszmélni, hogy minden előzetes szarkazmus és szkepticizmus dacára mennyire jó is ez, még mindig.
Aki nem tudná, a Sting 3.0 formáció arról szól, hogy a főhős és két társa a klasszikus Police-korszakot idéző trió felállásban zenél egy hasonlóan puritánra vett színpadon, és általában fölényes diadalt arat a máshol olykor a gigaprodukciókat is fásultan követő közönség előtt. Itt bizony minden egyes résztvevőre meghatározó feladat hárul, nem lehet/kell elbújni Sting árnyékában, és szerencsére nincs is ilyen szándék. Dominic Miller gitáros és Chris Maas dobos bármilyen megközelítéshez pillanatok alatt alkalmazkodni képes arcok, és ez jelen esetben sokkal többet számít, mintha egy all-star válogatott lépne deszkákra. Aki képes volt külön rájuk figyelni, hallhatta, hogy milyen nagyszerű dolgokat muzsikáltak össze, a reflektorfényből pedig nekik is rendszeresen jutott. Bár látszatra fölényes, laza magabiztossággal uralták a hangszereiket mindhárman, egyáltalán nincs könnyű dolguk, már csak a setlist Police-nótákkal bőséggel megterhelt mivolta miatt sem. A trió felállás okán némi élő jammelés lehetősége is kínálja magát, amivel éltek is, még ha előre megszerkesztett menetrend alapján is történt a dolog.
Sting és csapata mindössze négy-öt dalonként engedélyeztek maguknak egy-egy szusszanásnyi szünetet, a száz percet gyakorlatilag egyben tolták le, nem spóroltak, nem alibiztek egy pillanatra sem. Öreguras volt? Persze, de Sting szerzeményei már a csúcson is ilyenek voltak, a meglepetésfaktor inkább abban rejlik, hogy ezek a nóták a mai napig képesek kenyérre kenni egy akármennyire vegyes összetételű közönséget is. A főhős megkapta azt az égi ajándékot, hogy a hangszálai látszólag semmit sem kopnak az évekkel, vagy ha valami esetleg már mégsem megy ugyanúgy, hát megoldja azt is, fenntartva a folyamatos illúziót, hogy minden ugyanaz. Finoman variálva, de a setlistet is megtartották legutóbbról, amelyben elmozdíthatatlanul ott van tíz Police-dal (a Synchronicity II és a Voices Inside My Head helyett ezúttal az Every Little Thing She Does Is Magic és a Wrapped Around Your Finger érkezett, nem voltam elégedetlen a cserékkel). Mivel a szokásos 3.0-szett nálunk most három tétellel megrövidült, a múltkor általam megeresztett poén a Police-reunionról még inkább adja magát, de hát eleve nehéz dolga van egy olyan előadónak, akinek a műsorát kétharmadrészt kihagyhatatlan tételek adják.
A banda egyébként az egész este során tökéletes-közeli módon szólt, amit olykor HD-ről feldúsítottak pár extra sávval, amire talán nem is lett volna mindenképpen szükség, annyira komplett élményt adott a „pucér" produkció is. Remekül kitalálták ehhez ezt a fejmikrofonos megoldást Stingnél, hogy teljesen szabadon járkálhasson és vezényelhessen a színpad teljes hosszában. Ez a két végén maximumra pörgetett műsor pedig úgy volt hibátlanul meggyőző, hogy volt egy előzetes elképzelésem a koncertről, és hajszálra azt kaptam. Nem sokan tudják ezt úgy, ahogy Sting tudja.
