Shock!

Megcsúsztam kicsit ezzel a beszámolóval, de abból a szempontból talán nem is olyan nagy baj, hogy így legalább nem kell megbújnia a hatalmas árnyékot vető Metallica-írások takarásában. Mert a maga módján majdnem ugyanolyan fontos volt ez a fellépés is, mint Papa Heték erődemonstrációnak is beillő duplázása, csak amíg azok egyfajta örömünneppé váltak, bemutatva a műfaj igazi erejét, Zakk Wylde-ék estje sokkal inkább az emlékezésről (is) szólt, arról, hogy öles léptekkel fogyatkozunk ugyan, de itt vagyunk, együtt vagyunk, és oda tudunk még baszni, ha kell.

Mert ebben a koncertben azért benne volt többféle kimenetel lehetősége. Félő volt, hogy az emberek nagyon tartalékolnak a Metallicára, meg a nyári koncertdömping bármelyik szabadon választott fellépőjére, Zakk Wylde nagyon tartalékol a Panterára, a Barba Negra meg nagyon tartalékol a hangosítással. Ebből szerencsére egyik sem következett be, és ennek egyértelműen az az oka, hogy a Black Label Society már régen megtalálta a maga magyar közönségét, és a magyar közönség már régen megtalálta a maga Black Label Societyjét. Maradjon is ez így!

Őszintén be kell valljam, Venomot úgy istenigazából sosem hallgattam, Venom Inc.-et meg aztán pláne, kicsit érdekes választásnak is tartottam őket az előzenekari posztra, de amit itt láttam-hallottam tőlük, az teljesen rendben volt. Stílusos nyitányként éppen egy dobszólóra érkeztünk be, ami talán egy ilyen banda esetében nem a legindokoltabb dolog, de legalább volt időnk belakni a helyet, aztán jöttek szépen sorban a nagy elánnal elreszelt energialöketek, amiből nekem leginkább a Black 'N' Roll maradt meg, és az, hogy Tony Dolan, akarom mondani Demolition Man egészen jó frontember. A legszórakoztatóbb azonban a robosztus Curran Murphy gitáros volt, aki – haja nem lévén – méretes szakállával headbangelt (mi erre a szakszó, beardbangelt?), mintegy egymagában eladva a show-t. A zárásban kaptunk egy The Hammert, az idén márciusban elhunyt Phil Campbellre emlékezve, és én nagyon szeretem ezt a számot, darált is rendesen, de azért fura, hogy olyan dalt választottak, aminek a megalkotásához ugye a jó Campbell papának még nem sok köze lehetett. Sebaj, emlékezzünk akkor Fast Eddie-re meg a többiekre is, ha valamiből, halottból sajnos nincs hiány a Motörhead háza táján.

Rövid átszerelés után felcsendült aztán a zseniális Whole Lotta Sabbath mixe (egy Whole Lotta Love – War Pigs mashuppal nem nagyon lehet tévedni), majd a hatalmas BLS-molinó lehullott, és ott állt maga Zakk Wylde, aki kis túlzással maga a Black Label Society. Hogy megalapozza a hangulatot a Funeral Bell-lel, és hát kérem, az meg is lett alapozva, mert ez a szőrös-bőrös-skótszoknyát (jó, tudom, kiltet) viselő ikon maga a metál parafrázisa. Olyan szuggesztív, hogy egy pillanat alatt beránt, és az csak hab volt a tortán, hogy az általam is sokat szidott Barba Negra ezúttal nem vallott szégyent a hangosítás terén sem, minden a kellő hangerővel, és ami a legfontosabb, mindvégig arányosan is szólt! A nagyobbik barbás helyszín kétharmadát szépen belakó közönség szépen meg is hálálta a dolgot, a hangulatra a kezdetektől fogva nem lehetett panasz, jött bár újabb szerzemény (Name In Blood), vagy éppen régebbi klasszikus (The Blessed Hellride), szépen szólt a sakálvokál.

Az első csúcspontot a koncert felénél érkező No More Tears megidézés hozta el (sajnos nem az egész dal hangzott el, de így is libabőr volt), illetve az utána érkező In This River, ami ugye sajnos egy ideje már nemcsak Dimebagért, hanem Vinnie Paulért is szól. A két Abbott tesó képe kint is feszített a háttérben, hogy figyelő tekintetükkel kísérjék azt a csávót, aki másnap éppen egyikük helyén játszik majd egy kicsivel nagyobb helyen. Fura érzés lehet ez.

Üresjárat viszont eddig sem volt, innentől meg aztán pláne nem, egy Suicide Messiah előadásával, pláne egy Fire It Uppal senki nem fog csalódni, főleg úgy, ahogy ez utóbbit megcsinálták: hosszú percekig tartó fej mögötti gitárpárbaj, elnyújtott szólórész, örömünnep. Cirkusz? Picit az, persze, de hát a show mindig is szerves elemét képezte ennek az egész mókának, és teljesen jól is van ez így.

A zárás persze nem nagyon lehetett más, mint nem csak Zakk, hanem valahol mindnyájunk fogadott pótapjának, Ozzynak a búcsúztatása, az új lemez szentimentális Ozzy's Songja képében, és picit fáztam ugyan ettől a dologtól, de kár volt, tényleg felemelő egy dal, a végén a közönség Ozzy-Ozzy kántálásával és a láthatóan elérzékenyülő Zakk-kel, akinek nyilván valami iszonyatosan nagy érzelmi töltet lehet ez az egész. Mint ahogy nekünk is az volt a némi jammelésből kinövő Stillborn, az alapvető, mindentvivő BLS-himnusz, hogy senkiben ne maradjon hiányérzet, akiben meg mégis, az másnap megkapta a magáét.

A Black Label Society a kellő tűzzel nyitotta meg a nyári koncertszezont – jött, látott, eljátszott tizenhárom dalt, és megmutatta, miért szeretik, és miért szeretjük mi magunk is ezt az egészet csinálni.

Fotó: Máté Éva