Shock!

A Metallica népszerűsége már harminc-iksz éve is nehezen überelhetőnek tűnt, ehhez képest eléggé úgy tűnik, hogy az aktuális M72 turné amolyan igazi aratás. A körút nézőszáma most már a 4,5 milliót közelíti világszerte, a méretek pedig aligha lehetnének fokozhatók ezzel a teljesen elszállt, spéci látványvilággal meg az időnkénti kétestés bulikkal. Ha egymás mellé teszem a magyarországi fellépéseik között tipikusan eltelő időablakok hosszát meg a biológia törvényszerűségeit, bizony nagyon könnyen meglehet, hogy most, ezekben a napokban látjuk utoljára Budapesten James Hetfieldéket – amennyiben így lesz, aligha lehet stílusosabban abszolválni a búcsút, mint ezzel a két teltházas népstadionos koncerttel. Az első este gyakorlatilag tökéletesre sikerült.

Az Avatar elsőre is kilógott a két este felhozatalából. Kétségtelen, hogy a svédek nagy utat tettek meg első magyarországi jelenésük óta, de sokkal több koherenciát az azóta eltelt években sem vélek felfedezni náluk, mint azon a bizonyos hajós estén, még valamikor egy másik életben. Én továbbra is csupán jellegtelen, középkategóriás dalokat hallok ennél a csapatnál, a kiállásukkal együtt meg még tök vásári, kellemetlen is ez az egész: Johannes Eckerström sminkes fazonja papíron megadná a vizuális kereteket, de az énekes enyhén amorf alkata ezzel a fura bőrgatyával, kissé esetlen mozgásával azért igencsak elvesz a megátalkodott-halloweeni-horroros imázsból.

A jobb pillanatokban a hatalmas rasztáit pörgető Jonas Jarlsby megfelelően ellensúlyozta ezt, de egyértelműen nagy volt nekik ez a színpad. Igazságtalan persze nem szeretnék lenni: egy stadionkoncerten, verőfényben, rossz hangzással, első nyitószámként színpadra állni mindig baromi hálátlan szerep, és igyekeztek kihozni ebből, amit lehetett. Láthatóan voltak azért, akik ismerték őket, de itt és most nyilvánvalóan semmi sem róluk szólt. Az önálló barbás bulijukon, decemberben biztosan jobban érvényesül majd ez az egész.

Hangzás tekintetében a Panterának sem igazán állt a zászló az elején: az oldalsó lelátón ülve a nyitó A New Levelnél még eléggé csengett-bongott-kongott-gerjedt a cucc, de menet közben azért fokozatosan javult az összkép, és úgy nagyjából a szűk egyórás szett második felére már teljesen élvezhető volt. Persze kétségtelen, hogy egy ekkora helyen meg egy ilyen típusú bulin inkább a súlyosabb, kimértebb tempójú dolgok ütnek. Mindez néha még dalon belül is feltűnő volt: a Strength Beyond Strength thrashesen daráló verzéi például sokkal kevésbé jöttek át, mint a nóta súlyosan belassulós betétje, de hát ez már csak ilyen. Az egyre szebb számban gyülekező közönség mindenesetre náluk azért az első pillanttól fogva sokkal jobban vette az adást, mint a svédeknél.

Phil Anselmo és Rex Brown, illetve Zakk Wylde és Charlie Benante az elmúlt bő három évben elég rendesen belakták a kereteket, és mivel Magyarországon is negyedszerre járnak a visszatérés óta, a műsor ívét és a hangulatot tekintve senkit sem érhetett különösebb meglepetés. Valljuk be: dőreség is lett volna arra számítani, hogy majd épp egy Metallica előtti stadionbulin dobnak be valami obskúrus ritkaságot. Vagyis biztosra mentek, és fikarcnyi eltérés sem volt a korábban látottakhoz képest: sűrű egymásutánban sorjáztak a régi nagy dalok a Mouth For Wartól kezdve a Becomingon és az I'm Brokenen át egészen a 5 Minutes Alone-ig, a This Love-tól a Fucking Hostile-ig. A Dimebag és Vinnie előtt tisztelgő Cemetery Gates-intrós videóvetítés is a helyén volt.

A hatalmas körszínpadon újkori szokása szerint mezítláb mászkáló Anselmo ugyanazt a kiegyensúlyozott, nyugis énjét hozta, mint amit az utóbbi években megszokhattunk tőle, dörmögős – és emiatt elég nehezen érthető – átkötőiből is ez a derűs, lelazult attitűd jött át. A hangjával persze spórol, ahol csak lehet, de rutinosan és ízlésesen oldja meg a mutatványt, és Rex, illetve Zakk is bátrabban, többet segít már be neki, mint mondjuk a visszatérősdi elején. Igen, a kötelező köröket tudjuk le: Zakk máshogy játssza és satöbbi-satöbbi, továbbra is azt tudom mondani, hogy ha ugyanazt tolná, akkor meg az lenne a baj, nekem jó volt ez így most is teljesen. A favorit azonban egyértelműen Benante, akinél feltűnő és feltűnően szórakoztató volt figyelni, hogy mennyire mást hoz a Panterában, mint az Anthraxben ugyanannyira felsőfokon. Ebben a korban ez azért nem kis attrakció, tényleg le a kalappal előtte.

A Metallica megaszínpadát belakni nagy feladvány, de ekkora rutinnal azért simán ment – Charlie egyszeri helycseréje a két dobcucc között kábé a maximum volt, amit előzenekarként abszolválni lehet ebben a közegben. A lényeg úgyis a zene, ezeket a dalokat meg mindig jó hallani, és a végére elég rendesen felforrósodott a hangulat is. Papírformaként a Walk hozta a legnagyobb népünnepélyt, amit szó szerint tízezrek üvöltöttek Phillel – ez azért elég rendesen ott volt, na. Aztán utána már csak Cowboys, némi ünnepeltetés, és el. Méltó és helyénvaló volt ez itt, azt meg már meg sem említem, mekkorát lestünk volna harminc évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja, hogy 2026-ban együtt lép fel a Népstadionban a Metallica és a Pantera, nem igaz?

Az azért persze most is bebizonyosult, hogy a Metallicával ilyen megaméretű szórakoztatás tekintetében nem nagyon lehet versenyre kelni, hiszen náluk nagyobb rutinnal senki sem rendelkezik ezekben a léptékekben. És ami még nagyobb szerencse, hogy a rutin mellé a mai napig fáradhatatlan kreativitás is társul a show meg a látványelemek tekintetében, vagyis sosem váltak unalmassá vagy önismétlővé. Amikor elindult ez a turné és csak a képeket meg a videókat láttam, bevallom, nem annyira jött át, élőben milyen lehet ez az egész, de aki hozzám hasonlóan most vesztette el az M72-szüzességét, megbizonyosodhatott: egészen óriási és rendkívül hatásos.

A minden eddigi körszínpaduknál impozánsabb deszkákat övező hengeres kivetítők, a fényjáték, Lars Ulrich dobcuccának helycserés támadásai, tényleg minden abszolút csúcsra járatott formában pörög végig, valahogy mégis meg tudják oldani, hogy ne tűnjön öncélúnak. Ezen a téren nem kérdés, hogy abszolút etalon produkciót láttunk – abba meg inkább bele sem gondolok, hogy ősszel, a Las Vegas-i The Sphere-ben mit produkálnak majd a szerencséseknek... És mivel megint elég rég jártak nálunk, természetesen már a szokásos kettős intró is óriási felhördülést hozott az AC/DC-vel meg Morriconével, a The Ecstasy Of Goldot konkrétan óóó-zva visszhangozta az egész stadion. Úgy nagyjából itt éreztem azt először, hogy ebben az estében nem lesz hiba. Illetve, kicsivel még előbb: amikor a várakozásban önmagát szórakoztató stadion közönsége focimeccseket idézően, egészen briliáns és olajozott körbehullámzással szórakoztatta magát.

Zenei téren a kétestés No Repeat Weekend miatt az volt a nagy kérdés, mi marad ki ma és mi kerül elő helyette esetleg ritkaságként. A Creeping Death nyitás mindenesetre helyből óriási volt – ismét leírom: nem létezik jobb Metallica-lemez a Ride The Lightningnál –, hogy aztán rögtön rálapátolják a Harvester Of Sorrow-t meg az Of Wolf And Mant, én meg a levegőt kapkodjam. A hangzást illetően óvatos leszek, mert ez mindig nagyon esetleges és helyfüggő is egy ekkora helyen, de oldalt végig teljesen élvezhetően szólt a buli. Viszont az első pillanattól fogva üvöltött a csapatról, hogy mennyire jól érzik magukat, különös tekintettel Jamesre. A szokásos hadvezérszerű kiállás természetesen megvolt, de ahogy haladtunk előre, úgy vált dalról dalra nyilvánvalóbbá, hogy Hetfield tényleg nagyon élvezi a koncertet, mi több, hálás, hogy itt lehet. Sok személyes nehézség van a háta mögött, szóval ezt a magam részéről meg tudom érteni és nagyon tudtam neki örülni: azokat a nagy mosolyokat bizony nem lehet megjátszani.

A ma is elképesztően feszesen játszó James a frontemberkedés mellett persze zenei motor is a Metallicában, az okokat meg mind ismerjük. Ugyanakkor nemcsak olcsó dolog lenne Larson köszörülni a nyelvemet, hanem teljesen felesleges is: annyira vitt magával a hangulat, és annyira belefeledkeztem az élménybe, hogy igazából csak úgy a buli fele után jutott eszembe, hogy egyáltalán célirányosan figyelni kezdjem, mit csinál épp. Mint sejtheted, ebben helyből benne van, hogy saját magához képest nem volt rossz, de hát nyilván, ha akarnék, élcelődhetnék rajta. Főleg, miután összehasonlítási alapnak láttuk előtte a hasonló korú és finoman szólva sem hasonló kaliberű Benantét... De, mint írtam, ez mindegy: Lars akarta, igyekezett, megizzadt, és néhol persze csúful alulmaradt, ám végig derekasan helytállt. És mivel a legtöbb zenekarral ellentétben az alapot itt nem a dobos, hanem Hetfield adja, mindenki őt követi, szétesés szóba sem jöhetett.

A három feszes, súlyos pillanat után a The Memory Remains következett. Talán furcsa, talán nem, óriási csúcspont volt, sőt, így, a közönségkórussal még az elhíresült rárárárááááá is működött. A dal füstös groove-ja és hangulatos szövege meg alapból is briliáns, szóval jólesett. A 72 Seasonst gyorsan letudták a címadóval meg az If Darkness Had A Sonnal: előbbi ütött, mint a buszkerék, utóbbi viszont még azzal együtt is teljesen egyértelműen az egész este leggyengébb dala volt, hogy egyébként nincs vele semmi bajom. Talán a közönség is ezt vette le a legkevésbé, egy You Must Burn vagy egy Inamorata mindenképpen jobb választásnak bizonyult volna. Mindegy, a lendület meg a látvány elvitte.

Főleg, hogy utána Kirk Hammett és Robert Trujillo szokásos doodle-je következett, ezúttal a Pokolgép Totális metáljával. Olvastam néhány karót nyelt, ricinust ivott vélekedést itt-ott, hogy milyen volt meg milyen nem volt, de szerintem semmi értelme túldimenzionálni az efféle kis blokkokat: jófejségből, az adott ország iránti főhajtásból szórakoznak ezekkel, amit igenis meg kell becsülni. Senki sem kényszeríti rá őket, mégis megteszik, és komolyan, hát milyen menőség már Rob szájából hallani, hogy a Pokolgép fantasztikus banda? Nyilván nem ennél a dalocskánál jött ez ki, de amúgy ők is mindketten remek formát nyújtottak. Trujillónál persze alap ez, Kirknél azonban nem mindig és nem feltétlenül – most szerintem kábé a maximumot hozta végig. A basszert illetően meg arra csodálkoztam rá, hogy noha még ma is mindenki az új fiúként hivatkozik rá, valójában már több időt húzott le a Metallicában, mint szegény Cliff Burton és Jason Newsted összesen...

Ezután jött egy kétdalos Death Magnetic-blokk. A The Day That Never Comest nem kedvelem különösebben, de most remekül érvényesült, a Cyanide meg jó, csak túlhúzott, viszont a beteg és roppant hatásos vetítés a koporsóba szorult emberekkel simán elvitte a hátán, ez egészen óriási, akármilyen szimpla ötletnek tűnik. Ezután Cliffről is megemlékeztek a szokásosan gyönyörű Orionnal, James még pár szót is szentelt neki a végén – ez amúgy nem annyira szokásuk ilyen nyíltan, sőt, ha jól láttam, az elején a pólóján is Cliffet viselte. Épp ezért ismétlem meg, hogy Hetfield láthatóan tényleg hálát ad az égnek, amiért ennyi viszontagság után itt lehet és ezt csinálhatja, amit. Kell-e alaposabban alátámasztanom ezt, mint hogy a Nothing Else Matters végén még néhány könnycseppet is elmorzsolt? A megilletődöttség és az öröm könnyeit... Ilyet sem láttam még tőle élőben!

A fekete album nagy balladája a több tízezer világító telefonnal amúgy tényleg megindítóra sikeredett: elcsépelt, persze, de mindig rá kell döbbennem, ha hallom, mennyire zseniális dal ezzel együtt is. A koncert utolsó blokkját azért így is adrenalinpumpálósra vették: gyors egymásutánban jött a Sad But True, a Battery meg a brutál tűzoszlopokkal felpimpelt Fuel, aztán kvázi-ráadásként a tömegbe kiszórt gigalabdákkal kísért Seek & Destroy és a népünnepély Master Of Puppets. Jutalomjáték mind, nyilván, az utolsó energiatartalékok lecsapolásával. James a végére már elég rendesen elfáradt, az utolsó három dal jelentős részét inkább a közönségre bízta, de így volt kerek a dolog.

Sokszor láttam már a Metallicát, de megkockáztatom, hogy hangulat tekintetében ez a bulijuk volt eddig a top, amin részt vettem, egyszerűen tényleg nincs mibe belekötni, imádtam minden pillanatát. Közhelyként szoktuk elsütni a koncertbeszámolók végén, hogy legszívesebben azonnal mennék a következő bulira – nos, erre most szerencsére gyorsan lesz alkalmam. Ráadásul ott a plusz izgalmi faktor is, hogy vajon mivel készülnek a műsorban szombaton, hiszen ezen a téren nem lesz átfedés.

Ahogy a régi jelmondat is szól, Birth, School, Metallica, Death – ez bizony zseniális volt!

Fotó: Réti Zsolt (a RockStation szíves engedélyével)