Shock!

augusztus 08.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saint Vitus, Apey & The Pea - Budapest, 2015. június 8.

stvitus_k2015_05Élőben még nem volt szerencsém a kultikus ős-doom Saint Vitus legénységéhez, így kapóra jött ez a hajós buli, ráadásul a zenekar sok szempontból kuriózumnak számít napjaink fémzenei dömpingjében. Wino tavalyi balhéi miatt nem csoda, hogy a főnök Dave Chandler jobbnak látta reaktiválni a zenekar első énekesét, Scott Reagerst, amit én a koncert fényében mindenképpen helyes döntésnek gondolok. Valószínűleg a turnéélet is kiszámíthatóbb Scott mellett, aki két évtized után tért vissza a zenekar élére.

időpont:
2015. június 8.
helyszín:
Budapest, A38 Hajó
Neked hogy tetszett?
( 7 Szavazat )

De előttük a friss Fonogram-díjas Apey & The Pea vette birtokba a színpadot, és nyomtak egy közel hatvan perces nagyon tisztességes zúzda-programot. Jó megoldás volt, hogy csak két zenekar volt aznap, így a figyelem sem lankadt el, és nem kellett hálátlanul korai időpontban kezdeni senkinek sem a színpadon. Per pillanat messze a legalkalmasabb hazai banda kapta a lehetőséget, hogy megmutassa magát a Saint Vitus előtt, és ezt nemcsak Apey Pentagram-pólója miatt gondolom. A frontember londoni „expedícióján" szerzett doom-kiképzés láthatóan megtette hatását, és hatása kitart még most is, teljesen autentikus jelleggel görögtek a riffek, másrészt az atombiztos és együtt lélegző ritmusszekció további izgalmas zenei távlatokat jelenthet a zenekarnak. Igyekeztek hasonló arányban válogatni a Devil's Nectar és a Hellish albumokról, és az elmúlt két év intenzív hazai és külföldi turnéi láthatóan megtették hatásukat, magabiztosan túrtak a színpadon. Jól szóltak, kellően bemozogták a színpadot és beindították a közönséget, akik közül nagyon sokan feszítettek a zenekar pólójában. Kétségtelen, hogy még bőven az expanzív korszakában járnak. Nagyon ütött a Hellish albumról az Abraham vagy a Leprechaun Skin, de leginkább a The Four Horsemen (kábé a pályafutásuk riffjével) és a Nazareth kettőse zúzott az előző lemezről.

apeyandthepea_k2015_01

Gyakorlatilag konferálás nélkül nyomták el a programot, láthatóan nem akarták a show-t ellopni a doom keresztapáktól, ami egyfajta tiszteletadásnak is felfogható a részükről. Nekem először kicsit kevésnek tűnt a Nectar és a Hellish albumok kiadása között eltelt, nem egészen egy év, de stratégiai szempontból mindenképpen jó lépés volt a „lovak közé csapniuk", hihetetlen módon megerősödtek és gyakorlatilag az elmúlt két év a budapesti undergroundban sok szempontból a zenekarról szólt. Kérdés, mi lesz részükről zeneileg a következő lépés: marad a Nectar doomosabb világa, vagy folytatják a tavalyi album thrashes flörtöléseit, esetleg egy kicsit letisztultabb rockosabb irányba lépnek. Kíváncsian várom!

Rövid átszerelés után jött a lassan négy évtizedes múltra visszatekintő Saint Vitus, és ha kissé szellősen is, azért egészségesen megtelt az érdeklődőkkel a hajó gyomra már Apeyék alatt is. Már a zenekartagok deszkákra lépése is emlékezetesnek bizonyult: előjött egy hosszú hajú, de még ereje teljében lévő Bud Spencerre emlékeztető dobos (Henry Vasquez), egy, kinézetre valamelyik kőbányai kiskocsma füstös sarkából előrángatott, láthatóan sokat megélt basszusgitáros (Mark Adams bőgős); egy középkorú metalrajongó fizikatanár (Scott Reagers énekes), valamint egy őszhajú aszkéta hippi, akit a Manson család elhagyott valahol a kaliforniai sivatagban úgy 1968 környékén (Dave Chandler gitáros). Utoljára a 2005-ös, Kultiplex-beli Zeke-bulin volt hasonló érzésem, amikor a közép-európai humanoidok között megjelent néhány Hell's Angels-tag éppen az altamonti balhé után – ezek voltak a Zeke tagjai...

stvitus_k2015_02

A koncertprogram alapvetően az első két klasszikus anyagra – Saint Vitus, Hallow's Victim – épült, és igyekeztek okosan összerakni: afféle korai best of Saint Vitus-csomagot kaptunk, amelyben több tempósabb tétel is elhangzott, így nagyot ütött a War Is Our Destiny vagy a bemutatkozó albumról a definitív Saint Vitus. Ugyanakkor a lassabb, kimértebb dalok is működtek, mint az annak idején videót is kapott One Mind (egyedüliként az 1995-ös Die Healingről), vagy a Scott személyes kedvenceként felkonferált The Psychopath a bemutatkozó albumról. A winós érát a Born Too Late képviselte, de azért egy Ice Monkey odacsapott volna Reagers vokáljaival! Scott egyébként ezzel a viszonylag konszolidált fizimiskájával erősen emlékeztett Gene Wilderre valamelyik '80-as évek elején készült filmből, az éneklést kísérő gesztusok és mozgáskultúra kapcsán kapásból időnként bevillant a Dutyi-dili néhány klasszikus jelenete. Közben persze abszolút hiteles és markáns volt, szemmel láthatóan élvezte a bulit; a koncert után pedig boldogan ölelkezett a rajongókkal. Persze heavy metalos, időnként kissé maníros énekstílusa merőben más, mint a másik meghatározó Saint Vitus-vokalistáé. Vasquez látványos mozdulatokkal ütötte az alapokat, egyszerű, de húzós dobolása izgalmas lüktetést biztosított végig. Mark Adams ugyan sosem volt valami őrült színpadszántó, de láthatóan kilógott a mosolygó társak közül, gyakorlatilag egyhelyben állva, bárminemű fejbiccentés és arcrezzenés nélkül tolta le a bulit. Persze amit kellett, azt odapengette.

stvitus_k2015_01

A főszereplő viszont egyértelműen a Saint Vitus agya és lelke, Dave Chandler volt, a műfaj egyik valóban ikonikus figurája. Gitártudásáról, stílusáról már sok mindent leírtak előttem, inkább rosszat, mint jót – én ebbe most nem mennék bele: egyrészt ez a tipikus „szeretem-gyűlölöm" dolog, másrészt sok szempontból éppen ez a nagyon pőre, lecsupaszított riffelés adja a Saint Vitus lényegét. Chandler szólóit pedig tekintsük afféle extrém kirakati látványosságnak, hiszen hatalmas beleéléssel, de sokszor tényleg csak össze-vissza tremolózik és sikál a húrokon. Őt így kell elfogadni és szeretni, aki míves virgázást akar hallani, menjen Satrianira. Chandler a konferálásokból is kivette a részét, a koncert végén – hála istennek nem szövegelték túl a dolgot –, a koncert végén pedig lemászott a színpadról, és a nézőtér közepén a rajongók között zajongott a gitárjával, ami tökéletes zárásnak bizonyult.

stvitus_k2015_04

Azt mondom, aki egy kicsit is érzékeny a műfajra, annak az életben legalább egyszer látnia kell a Saint Vitust, mert ugyan kicsit szürreális, de egyben felemelő és felszabadító élmény. Doom on!

Fotók: A38 Hajó

 

Hozzászólások 

 
+4 #6 BSND 2015-06-11 17:57
Idézet - sbxslade:
"A főszereplő viszont egyértelműen a Saint Vitus agya és lelke, Dave Chandler volt..."

még a 2012-es A38-as buli kapcsán írta a Kovács Attila (Superbutt, Sear Bliss, Varso, WMD, stb...), hogy Chandler talán kicsit túl jól érezte magát, rendre belegitározott/-dumált Wino konferálásába, Wino pedig láthatóan jól felhúzta magát ezen.

na nekem ugyanez volt most az érzésem, bár ahogy néztem, Reagerst ezt nem különösebben viselte meg, de azon nagyon fennakadtam, hogy egyszerűen semmit nem hallottam Reagersből, mert Chandler gitárja simán elnyomott mindent. vagy csak én álltam ennyire rossz helyen?

ne értsetek félre, a koncert ettől függetlenül nagyon nagy élmény volt, elmennék rá még egyszer, ha lehetne.

A Wino-s koncerten tényleg az volt, hogy folyton beleugatott Dave, de szerintem most nem. Legalábbis olyanra nem emlékszem, hogy belegitározott volna Reagers szövegelésébe. Nekem úgy tűnt, hogy akkor és azt mondja, amiben megállapodtak előre. A hangzás kapcsán meglepő, amit írsz, én Chandler előtt álltam közvetlenül, és teljesen jól hallatszott az ének is. Egyébként jól nyomta Reagers, még meg is lepődtem, hogy tök olyan, mint a lemezeken (jó, azért a Vitus dalokhoz nem kell Pavarottinak lenni, de értitek...)

Kíváncsi lennék, hogy többen voltunk-e, mint a múltkor, nekem úgy tűnt, hogy igen, de másoktól pont az ellenkezőjét hallottam.

Egyébként jöhetne egy új lemez is, akár Reagersszel, akár Winoval a mikrofonnál.
Idézet
 
 
+2 #5 sbxslade 2015-06-11 16:14
"A főszereplő viszont egyértelműen a Saint Vitus agya és lelke, Dave Chandler volt..."

még a 2012-es A38-as buli kapcsán írta a Kovács Attila (Superbutt, Sear Bliss, Varso, WMD, stb...), hogy Chandler talán kicsit túl jól érezte magát, rendre belegitározott/-dumált Wino konferálásába, Wino pedig láthatóan jól felhúzta magát ezen.

na nekem ugyanez volt most az érzésem, bár ahogy néztem, Reagerst ezt nem különösebben viselte meg, de azon nagyon fennakadtam, hogy egyszerűen semmit nem hallottam Reagersből, mert Chandler gitárja simán elnyomott mindent. vagy csak én álltam ennyire rossz helyen?

ne értsetek félre, a koncert ettől függetlenül nagyon nagy élmény volt, elmennék rá még egyszer, ha lehetne.
Idézet
 
 
+6 #4 Dan 2015-06-11 15:37
Úgy mentünk le 5en haverokkal hogy csak a hírüket ismertük, mennyire legendásak stb, bár még én ismertem legjobban őket a utubon egy félig megnézett koncert felvétel alapján :D
Azért az sokat elmond a buliról, hogy pár nóta után haverral ott tomboltunk az első sorokban nagyon jó volt! totál átjött ez a korai 80as évekbeli hangulat, igazi kult jelenség volt és Dave-nél nagyobb arcot ritkán látni a deszkákon, állat volt.
itt egy fotó a Mesterről: http://prohardver.hu/dl/upc/2015-06/9679_dchandler.jpg
Idézet
 
 
+5 #3 Venomádi 2015-06-11 14:40
Sajnos kihagytam, és ha már kihagytam reméltem, hogy nem lesz One Mind. Ez a szopás nem a faláb.
Idézet
 
 
-1 #2 Tóth Szalai Márton Pablo 2015-06-11 09:59
"egy, kinézetre valamelyik kőbányai kiskocsma füstös sarkából előrángatott, láthatóan sokat megélt basszusgitáros (Mark Adams bőgős)"

"a koncert végén – hála istennek nem szövegelték túl a dolgot –, a koncert végén pedig lemászott a színpadról, és..."

nem az elírások, duplázások zavarnak, hanem hogy szar volt a cikk. megmondani nem tudom miért, de az előbb olvastam a Hellyeah-set, az jó volt, ez meg fos. talán amaz személyesebb volt, fene tudja.
Idézet
 
 
+5 #1 BSND 2015-06-11 09:57
Ugyanazon a koncerten voltunk? Nemcsak a One Mind volt a Die Healingről, hanem a Dark World is, konkrétan azzal kezdtek. A Psychopath helyett meg a Burial At Sea volt az, amire a cikkiró gondol. A Psychopath el se hangzott (sajnos, teszem hozzá, mert ha Reagersnek nem is, de nekem tényleg az a kedvenc dalom tőlük).

Egyébként ezeket leszámítva jó a cikk. Én Dave Chandler előtt álltam, és nem semmi volt ilyen közelről látni ahogy nyomja azokat a tipikus anti-szólóit! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.