Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kvelertak: Nattesferd

kvelertak_cEgy ideje egyesek már fanyalognak a három gitár – ének – dob – basszus felállással a stílusokat (black metal, stoner, klasszikus heavy metal, punk rock) bátran – és tegyük hozzá: tudatosan, egyszersmind okosan – vegyítő, elképesztő intezitású koncerteket adó norvég Kvelertak kapcsán. A 2013-ban megjelent, Meir című második anyaguk kapcsán már sok helyről megkapták a kritikát, hogy a debütalbum vonalát vitték tovább szinte egy az egyben. Ezt maguk a srácok is nyíltan bevallották különböző interjúkban: a második lemezzel gyakorlatilag csúcsra járatták a bemutatkozó anyagon kialakított sajátos elegyet. Na, most ehhez képest a harmadik nagylemez – amely általában nagyon sok zenekarnál vízválasztó is egyben – keretében megtörtént az első radikális irányváltás a norvég hatos részéről.

Bár a Nattersferd LP-t indító Dendrofil for Yggdrasil még a jól ismert blackmetal-hatású kalapálós ütemekkel indít, ugyanakkor a riffeken már érezni azt a direkt dallamosodási tendenciát, ami egyrészt éppen Erlend vokáljainak acsarkodó jellegét hivatott tompítani, másrészt a korábbiakhoz képest még inkább egyértelmű nyitás a klasszikus hard rock/heavy metal, valamint a skandináv rock nagyágyúi (Turbonegro, The Hellacopters satöbbi), illetve mindezen zenekarok rajongóinak irányába. Az albumról először klipesített 1985 alig leplezett főhajtás a Thin Lizzy előtt: a gitárok, a tempók és a felépítés már-már annyira lizzys, hogy aki egy kicsit is bírja az ír csodacsapat klasszikus lemezeit, azonnal induljon a CD-ért, vagy sürgősen kezdjen hozzá letöltéshez. A címadó tételben lendületes tempók közepette érkeznek a többszólamú gitárok és a hangzás is olyan, mintha 1977-ben járnánk, a torzított, de dallamos gitárriffek akusztikus hangulatokkal való megfűszerezése pedig rendkívül finom ízt kölcsönöz a dalnak. A Svartmesse hallgatása közben szintén ez az album egészére jellemző kellemes érzés járja át az embert, megfeszülésnek nyoma sincs, igazi örömzenélést hallunk.

megjelenés:
2016
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

A Bronsegud felszabadult rock'n'rollja nem kevés AC/DC-hatást is rejt, mintha csak a nappaliban nyomná a brigád. Az Ondskapens Galakse, illetve a 9 perces témahalmozás ellenére végig roppant fogós Heksebrann pedig tele van Iron Maiden-hatású harmóniákkal – születtek olyan kritikák is, amelyek a dalok hosszát, időnként valóban repetitív mivoltát kritizálják, de azt gondolom, ez legalább annyira szerves része az új koncepciónak, mint a nyíltan felvállalt zenei hatások. A lemezindító tétel mellett még a Berserkr-ben hallhatóak az első két albumon még domináns blackmetalos hatások, de a dal második felében már itt is triumfál az 1977-1982-es keltezésű heavy metal, csakúgy, mint az albumzáró Nekrodamus esetében. Tényleg olyan érzése van az embernek, mintha csak bezárták volna az arcokat a stúdiózás előtt hetekre egy sötét lakásba, hogy kizárólag azokat a lemezeket hallgassák, amiket 16-17 éves korukig megismertek.

Kétségkívül tudatos húzásnak tűnik az 1985 előtt meghatározó rock/metal-zenekarok és nagylemezek hatásainak ennyire nyílt felvállalása és szerves beépítése a Kvelertak muzsikájába – a már emlegetett Thin Lizzy és korai Maiden mellett olyan hatások is beugorhatnak, mint a Ronnie James Dio által fémjelzett Rainbow, a Rush, sőt, helyenként akár még a korai, hard rockos ihletésű Queen-dalok. Ugyanakkor a Black Sabbath, illetve a mostanában annyira népszerű retro/okkult rock (Orchid, The Vintage Caravan, Ghost) hatásait egyáltalán nem érezni, ami szintén piros pont, és a brigád hozzáállását dicséri. Mindezen változások szinte kizárólag az instrumentális produktumnál érvényesülnek, a vokálok szintjén maradt a korábbi horzsoló black- és hardcore/punk-hatású rikácsolás, bár egyik-másik refrént nagyon is ragadós, szinte mézédes vokál-kórusokkal vértezték fel, ezzel is erősítve a muzsika és az ének közötti kontrasztot.

A Nattesferd hangzásának már alig-alig van köze az első két albumon megismert, vadóc Kurt Ballou-féle iskolához, helyette fejest ugrottak a klasszikus hardrock- és heavymetal-lemezek soundjának irányába. Először dolgoztak otthon Oslóban, Nick Terry hangmérnök irányítása mellett, akihez a legutóbbi Turbonegro-nagylemez keverése mellett olyan indie/alternatív zenekarok korábbi anyagai kapcsolódnak, mint a The Libertines, a Primal Scream vagy a The Klaxons. Már Terry személye is szimbolizálja a zenei újratervezés tényét. Megkockáztatom, a Nattesferd tudatosan akár napjaink arénarock-albumának is készülhetett, nem kis tételben fogadnék, hogy ezek a dalok sokkal jobban fognak működni a fesztiválok nagyszínpadjain, mint ha egy durvább, gyorsabb irányba indultak volna el. Ha viszont a bemutatkozó album direkt black-hatású ízeit preferálod, tényleg csak saját felelősségre közelíts az új lemezhez!

Persze lehet azt állítani, hogy egy ennyire egyértelműen retro-ízű zenei fordulatból teljes mértékben hiányzik a progresszió és az innováció, nem egy hazai zenei társportálon rótták fel a zenekarnak ezt negatívumként. Más oldalról viszont aki egy picit is magáénak érzi ezt a felszabadult, tradicionális hatásokkal vastagon megszórt, de mégsem poros és továbbra is karcos muzsikát, jó eséllyel tényleg imádni fogja az albumot. Kicsit hasonló érzésem van, mint amikor a Corrosion Of Conformity a Deliverance-en még az azt megelőző Blind lemezhez képest is radikálisan módosított addigi irányvonalán, ami akkor kockázatos lépésnek tűnhetett, mára viszont már szinte közmegegyezés, hogy a C.O.C. legjobb anyagát préselték akkor bakelitbe. Biztos vagyok abban is, hogy a Kvelertakban tetten érhető spontán és harsány rock'n'roll-életérzés mögött egy egyre inkább tudatos precíziós gépezet található mind a dalszerzés, mind a zenei irány meghatározása tekintetében.

Mivel a június 23-ai, A38-as koncertet rajtam kívülálló okok miatt kihagyni kényszerültem, sajnos még várnom kell arra, hogy a Nattesferd dalait élőben is tesztelhessem, de remélem, lesz olyan hozzászóló, aki megosztja velünk a koncerten szerzett tapasztalatait! A lemez nálam mindenesetre erős 9 pont.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 chino the hero 2016-06-29 19:02
A dinoszaurusz-rock és a grimmülés találkozása - imádom!!! A fentebb felsorolt ősrock hatások miatt nekem még olyan előadók is beugrottak, mint az UFO, Golden Earring, Grand Funk Railroad, Blue Öyster Cult, sőt itt-ott még esküszöm, '70-es évekbeli Omegát is kihallani vélek. :) Benőék azért abban az időben alkottak egészen erős hard-rock albumokat - gondoljunk csak az "Éjszakai országút"-ra - még mielőtt elmentek volna space-es, progos irányba.
Idézet
 
 
+3 #2 abrakadabra 2016-06-28 11:31
Na - csak beértek a harmadik lemezre, nálam eddig az év albuma. Magas szárú puma cipőt fel, kazit walkmanbe be,ki nem szakad a fülemből pár hete. Dettó időutazás.
De hol a picsába is voltam én 23-án? Legyek átkozott hogy nem tudtam a koncertről áhhhhhh b+!
Idézet
 
 
+4 #1 Final Command 2016-06-28 09:21
Jó lemez, annyi a bajom csak, hogy a kritikában emlegetett retró/dallamos ízek az előző két lemezen is rajta voltak, csak ott a durvulatba integrálva és szerintem az picit jobban működött. Így lecsupaszítva nem üt akkorát.

Konkrét bajom egyébként csak az 1985-el van, oké hogy Thin Lizzy meg minden, de az nem mentség arra hogy 5 percen keresztül nem történik semmi, egyszerűen unalmas, leülteti a lemezt.

Azért megelőlegeztem az 5 csillagot :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.