Shock!

november 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saint Vitus: Saint Vitus

0607sv1Krisztus után 303-ban egy tizenkét-tizenhárom éves szicíliai fiú vértanúhalált hal. Egész életében üldöztetés, verés és kínzás jutott osztályrészéül, többek között egy forró olajjal teli üstben is megfürdették, mindezt azért, mert felvállalta hitét és vallását, amiért cserébe a római katolikus egyház cirka száz évvel halála után szentté avatta. A szentségben a Vitus nevet nyerte el, nagy csomó minden védőszentjévé vált (zárójelben azért jegyezzük meg, hogy többek között a sörfőzőké és a vendéglősöké is), és Csehországban a mai napig komoly kultusza van. Képzelem, szegény srác mennyire elképedt volna, ha megtudja, hogy majd' évezredekkel halálát követően a nevével ellátott pólók ezreit fogják viselni nagydarab, torzonborz alakok, akiknek vajmi kevés köze van a szentségekhez, pláne a keresztényi életmódhoz. Ehhez persze kellett egy kaliforniai zenekar is, amely június 8-án ismét – ám eredeti énekesével első ízben – az A38-on játszik. Emlékezzünk hát együtt legelső, kultikussá nemesedett lemezükre!

megjelenés:
1984. január 13.
kiadó:
SST
producer: Dez Cadena, Joe Carducci, SPOT & Saint Vitus

zenészek:
Scott Reagers - ének
Dave Chandler - gitár
Mark Adams - basszusgitár
Armando Acosta - dobok

játékidő: 35:41

1. Saint Vitus
2. White Magic / Black Magic
3. Zombie Hunger
4. The Psychopath
5. Burial At Sea
 
Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Különös dolog lehet egy komplett (al)stílus alapítójának, vagy éppen „csak" előfutárának lenni. Utólag már az adott színtér minden nagyobb zenekara rád hivatkozik, a rajongók mind a te pólóidat hordják, és valamennyien azt szajkózzák, hogy ők már akkor is a te koncertjeidre jártak, amikor az még nem volt divat. Te pedig nem érted, hogy akkor hogy a fenébe is lehet, hogy anno éppen az érdektelenségbe, a meg nem értettségbe halt bele a banda, megunva, hogy a mindennapi létért is folyamatosan harcolni kellett. Márpedig ha doom metalról beszélünk, az igazából mindig is undeground sorban tengődő Saint Vitus valóban megkerülhetetlen, hiszen általában őket és a Trouble-t szokták megnevezni az alapító atyák között – maximum hozzátéve, hogy már jó ideje ott küzdött a színpadokon a Pentagram is.

De nézzük közelebbről a dolgokat! A Saint Vitus elődje, a Tyrant 1978-ban alakult, abban az évben, amikor a még mindig a pályája zenitjén lévő KISS valamennyi tagja szólólemezt ad ki, és megjelenik az egyes Van Halen, hogy végérvényesen átrajzolja az amerikai rockzene képét. A csapat hazai pályáján, a kaliforniai szikrázó napsütésben pedig – kisebb részben a Ramones hatására, nagyobb részben pedig a Nagy-Britanniában éppen csúcsra járatott punkzene „begyűrűzéseként" – megjelenik egy minden korábbinál agresszívebb és gyorsabb irányzat, olyan hordákkal, mint a Black Flag, a The Germs, a Fear és a Circle Jerks, meg még vagy ezer másik. Egyik széljárás sem igazán kedvez hát – és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk... – egy olyan bandának, ami az éppen Ozzytól megváló Black Sabbath zenei örökségét kívánja felvállalni, és alapból is sokkal jobban a magáénak érzi a brit szigeteken végbemenő heavy metal-folyamatokat, leginkább pedig a Witchfinder General zenéjét, mint az Újvilágban fellelhető állapotokat. „Akkoriban nem volt doom metal meg stoner rock", idézte fel később az alapító gitáros, Dave Chandler. „Heavy metal volt és punk rock. Mi pedig életben akartuk tartani a régi Black Sabbath-dolgokat, hiszen ők éppen akkoriban rúgták ki Ozzyt, és senki nem tudta róluk, hogy merre mennek tovább. Akkoriban senki sem akart olyan zenét művelni, mint ami az első négy Sabbath-lemezen van, mert túl lassúnak találták. Mi pedig még lassítani is akartunk rajta! Ugyanakkor imádtuk az olyan bandákat is, mint például a Judas Priest, ezért voltak például gyorsabb dalaink is. Az énekesünk eleinte úgy akart énekelni, mint Rob Halford, de később azért erről persze lebeszéltük."

0607sv2

Chandler, Mark Adams basszer, Armando Acosta dobos és Scott Reagers énekes ráadásul kinézetre is olyan, mintha a '60-as és a '70-es évek fordulóján ragadt volna, nem csoda hát, hogy elég hiábavaló küzdelmet folytatnak a klubok mélyén. Két demót is felvesznek – rajtuk már kezdeti verzióban ott található a későbbi évek Saint Vitus-műsorának jelentős része –, mire rájönnek, hogy ezen a néven csak Kaliforniában eggyel többen vannak a kelleténél, így aztán gyorsan a névcsere mellett döntenek, inspirációt – természetesen – egy Black Sabbath-dal címéből nyerve. 1980 végén járunk ekkor, és a rákövetkező évben találkozik a banda a hardcore punk alapbanda Black Flag tagságával, akiknél jobban eltérő zenét talán nem is művelhettek volna, mégis igen gyorsan megtalálták a közös hangot. Chandler: „A Black Flag-gitáros Greg Ginnek volt egy sufnicége, a Solid State Transmitters, amit még tizenhat évesen alapított, és később itt kezdte el kiadogatni a Black Flag-demókat, EP-ket is, később pedig leigazolta a Minutement, meg egy-két másik hardcore punk csapatot. De egyre inkább nyitni akart a metal felé is, és volt náluk egy helyi csapat, az Overkill. (Ez természetesen nem ugyanaz az Overkill – N.A.) Őket mi is ismertük, és amikor megkérdezték, hogy akarunk-e fellépni velük, azt válaszoltuk, hogy persze, bárkivel szívesen játszunk. Aztán kiderült, hogy a Black Flagék is lejönnek a bulira, én pedig ideges lettem, mert a rajongójuknak tartottam magam. A buli végén aztán Greg Ginn és Chuck Dukowski odajöttek, és azt mondták, hogy srácok, akkor le vagytok szerződtetve! Kevesen tudták akkoriban, de a Black Flag tagsága komoly Black Sabbath-rajongónak számított, pláne, miután bevették Henry Rolllinst énekesnek. Persze lemezkiadásról akkor még szó sem volt, csak közös fellépésekről, meg menedzselési dolgokról, ilyesmiről."

Az igazság az, hogy innentől kezdve még mindig évekre, a később kvázi-beszerezhetetlensége miatt is kultikussá váló '83-as, hétszámos demóra, illetve a nagyobb kiadók tökéletes érdektelenségére van szükség ahhoz, hogy elhatározzák: az addigra magát már egész szépen kinövő SST adja ki a lemezt is. A barátság a későbbiek folyamán is olyannyira megmarad, hogy Greg Ginn underground kiadója egészen '89-ig egyengeti a banda útját, kiadva négy nagylemezt, két EP-t, és több turnét is lenyomva a bandával. Dave Chandler később így emlékezett erre: „Első alkalommal, mikor önerőből átturnéztuk Amerikát a Black Flagékkel, a közönség kilencven százaléka szenvedélyesen gyűlölt minket. Mindent hozzánk vágtak, ami nem volt leszögezve, és úgy általánosságban is, ahol csak tudtak, belénk kötöttek. Ez 1984 során volt, és amikor egy évvel később, '85 augusztusában, természetesen még mindig önköltségen visszatértünk ugyanoda, ugyanazok az emberek már egészen máshogy köszöntöttek minket. Azért, mert látták, hogy nem adtuk fel. Ha leköptek minket, mi visszaköptünk, ha bunyózni akartak, álltunk elébe! És ami a lényeg: soha nem siránkoztunk! Aztán elkezdték mondogatni, hogy srácok, ez tényleg kibaszott jó! Persze ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Henry Rollins minden este az első sorokban headbangelte végig a műsorunkat. A több hónapos körút végén már azt vágták a fejünkhöz, hogy a Black Flagék miattunk növesztették meg a hajukat."

0607sv4

A rengeteg koncert közepette végül 1984. január 13-án jelent meg a szimpla fekete borítóba csomagolt, grafikaként mindösszesen a legendás Saint Vitus-logót viselő első album, rajta mindösszesen öt dal, alig harminchat percnyi terjedelemben. (A rövid fogalmazásmód esetükben bizony koncepció: a C. O. D. és a Die Healing kivételével egyetlen anyaguk sem éri el a negyven percet.) A fakó borító egészen precízen jeleníti meg vizuálisan a lemezen hallható szikár, komor és sötét muzsikát, ami csupa demón is szerepelt dalt tartalmazott, és tényleg annyira kilógott a '80-as évek közepének amerikai mezőnyéből, mintha valaki úszógatyában menne temetésre. A lassú középtempós dalok sorát csak néha töri meg egy-egy gyorsabb ritmus (a már szintén elkészült, tempósabb tételeiket, mint például a Hallow's Victim, vagy épp a White Stallions, szándékosan hagyták a kettes lemezre), így aztán a korong legenergikusabb darabja épp a nyitó Saint Vitus, a csapat egyik legismertebb dala, ami még a Wino-korszakban is rendre kihagyhatatlan koncerdarabot jelentett. A mai füllel hallgatva kissé talán poros hangzású első lemez egyébként éppen azért izgalmas, mert precízen jeleníti meg, hogy a csapat ekkoriban azért még nem kizárólag a Black Sabbath-életmű hűséges ápolására törekedett, aminek legfőbb bizonyítéka éppen Scott Reagers. Jómagam hiába kedvelem jobban a Wino-korszak lemezeit, bármikor elismerem, hogy a magas hangú, helyenként kimondottan heavy metalos, neadjisten operás megoldásokat is kedvelő Scott technikailag jobb énekes, mint az old school rockiskolát képviselő Weinrich.

0607sv5Gyorsabb rész később nem is nagyon lesz már, maximum a záró, később a Goatsnake által is feldogozott Burial At Sea vége felé, ettől eltekintve azonban mind a szintén igazi koncertfavorit White Magic / Black Magic, mind az általuk igencsak kedvelt élőhalottas témát kiveséző Zombie Hunger, mind pedig az egyedüliként Mark Adams által szerzett (az összes többi Chandler-szerzemény), összetett The Psychopath jobbára olyan, mintha az első négy (hat?) Black Szabi-korong atmoszférájából, zenei megoldásaiból, néha pedig – mi tagadás – konkrét riffjeiből építkezne. Az Adams/Acosta ritmusszekció mindvégig szikár, bárminemű cizelláltságtól mentes alapokat szolgáltat Chandler mindent uralni vágyó gitárjának, aki bizony igen hangulatosan hozza a rendkívül fajsúlyos, ugyanakkor kimondottan nyers témákat. (Csak kifejezetten idegtépő szólóit tudnám feledni, szólózni ugyanis sosem tudott szegény.) Ezt a lúdbőröztetően ódon gitárhangzást elhallgatva nem csoda azért, hogy a Black Flag tagsága például nem a zenei kvalitások terén vitán felül sokkal jobban teljesítő Trouble-ékkel volt annyira jóban, illetve hogy az egész New Orleans-i színtér Phil Anselmostól, Pepper Keenanestől, Kirk Windsteinestől egy emberként hivatkozik istenként a Saint Vitus tagjaira.

A stílusalapítók meg nem értettségének megfelelően a lemez kiadását nemhogy nagy, de igazából semmilyen különösebb kritikai visszhang nem követte, a banda rótta tovább az underground véget nem érő köreit hol Henry Rollinsék, hol éppen mások társaságában, majd kiadta kettes lemezét, a helyenként kimondottan gyors, máskor pedig még inkább besúlyosított muzsikát rejtő Hallow's Victimet – még mindig évekkel korábbi dalokból táplálkozva. A verklibe lassan belefáradó Reagers még egy EP-t – The Walking Dead – kiad társaival, majd lelép, hogy helyére a később igazi ikonná nemesedő Scott „Wino" Weinrich érkezzen az undergroundban szintén kilátástalanul taposó, demókat sorra kiadó, ám hivatalos kiadvánnyal még nem nagyon rendelkező The Obsessedből. A Saint Vitus vele készíti el – szerintem – legjobban sikerült lemezeit, de a lassan kialakuló doom műfajban kultikussá váláson túl vele sem sikerül sok mást elérni. Néhány hányattatott év után aztán Scott Reagers még egy lemezre, a remekül sikerült Die Healingre visszatér társaihoz 1995-ben, de ezt már nem is turnéztatják meg, mivel abszolút búcsúnak szánják.

0607sv3Hogy ez nem így lett, abban Chandler által bevallottan is nagyon nagy szerepe volt a már említett legendává nemesedésnek, illetve annak, hogy még az olyan arcok, mint James Hetfield vagy Dave Grohl is rendre referenciaként említették Vitusékat. Bebizonyosodott hát, hogy – egyik daluk címének megfelelően – nem csak túl későn születtek, de talán egy kicsit túl korán is! Azóta persze sok minden történt velük – Acosta sajnálatos halála, Wino korábbi visszatérése, a Lillie: F-65 nagylemez, és az énekes tavalyi turnés balhéi –, de a lényeg, hogy úgy döntöttek: az idei európai körúton újra eredeti énekesükkel állnak színpadra, műsorukban pedig kizárólag a zenekar első öt-hat évének zenei terméséből válogatnak. (Ha jól tudom, az egyetlen kivételt tán legnagyobb „slágerük", a Born Too Late jelenti, amit egyébként még szintén Reagersszel közösen írtak.) Aki teheti, nézze meg őket, hiszen nem mindennap lehetünk tanúi egy olyan zenekar fellépésének, amely ennyire a metal történetének alapvető részét képezné!

A Saint Vitus június 8-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik az Apey & The Pea társaságában. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+2 #4 DéeL 2016-11-23 14:20
A C. O. D.-vel ismertem és kedveltem meg őket, a Die Healing az abszolút favorit. Szimplán imádom ezt a csapatot.
Idézet
 
 
+5 #3 Draveczki-Ury Ádám 2015-06-09 13:49
Idézet - Dan:
Stábból volt ott vki? lesz beszámoló?

Igen és igen :)
Idézet
 
 
+5 #2 Dan 2015-06-09 13:24
Hihetetlen fasza volt a koncert, Chandlernél nagyobb figurát ritkán látni.
Apeyék is jól kenték :)
Stábból volt ott vki? lesz beszámoló?
Idézet
 
 
+10 #1 BSND 2015-06-07 10:36
Fasza cikk!
Viszont a netes setlistek tanulsága szerint egyáltalán nem igaz, hogy csak az első 5-6 évből lennének dalok a koncerten. Három szám is elhangzik a Die Healingről, a Wino-s korszakból meg a Look Behind You (a Born Too Late mellett).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.