Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kyuss: ...And The Circus Leaves Town

1128kyuss1Húsz éve múlt nyáron, hogy 1995. július 11-én megjelent az Elektra kiadó gondozásában az utolsó Kyuss-stúdióalbum, a végül próféciának bizonyuló címmel ellátott ...And The Circus Leaves Town. Ugyan a lemez megjelenésekor a nyilvánosság előtt még szó sem volt a zenekar feloszlásáról, még abban az évben, egy rövid sajtóközlemény keretében kürtölték világgá a hírt. Azóta már sokan, sok helyen leírták, hogy a klasszikus négyesből megmaradt két vezérarc, az énekes John Garcia és a gitáros Joshua Homme egy bárban iszogatva, két sör között jutottak a „végső felismerésre". Jellemző az internet-korszak hajnalára, hogy a német Kyuss-fanatikusok még postai rajongói levelekben kezdték követelni a srácoktól a döntés felülbírálását, amit valljuk meg őszintén, ismerve Garcia, de főleg Homme önfejűségét, eleve dőreség volt, de legalább megpróbálták derék germán sztóner testvéreink.

megjelenés:
1995. július 11.

kiadó:
Elektra
producer: Chris Goss, Kyuss

zenészek:
John Garcia - ének
Josh Homme - gitár
Scott Reeder - basszusgitár
Alfredo Hernandez - dobok

játékidő: 71:59

1. Hurricane
2. One Inch Man
3. Thee Ol' Boozerony
4. Gloria Lewis
5. Photothropic
6. El Rodeo
7. Jumbo Blimp Jumbo
8. Tangy Zizzle
9. Size Queen
10. Catamaran
11. Spaceship Landing
+ 1. M'deea (rejtett track)
+2. Day One (rejtett track)

Szerinted hány pont?
( 40 Szavazat )

1995-ben a Kyuss neve alapvetően még csak az undergroundban csengett igazán jól, de már legalább két éve tisztán érzékelhető volt egyfajta felfokozott pezsgés a zenekar körül. Emlékszünk még arra a Dave Grohl fémjelezte anekdotára? Miután minden idők egyik legjobb fej rockmuzsikusa végighallgatta a Blues For The Red Sun albumot, vett tíz darab CD-t, és rögvest elosztogatta különböző zenészhaverjainak, majd ezt a későbbiekben még három-négy alkalommal elsütötte, és ezzel a Palm Desert rockszíntér egyik legfontosabb ismert propagálójává vált (nem véletlen, hogy ezredfordulót követően az ex-Nirvana-ütős pályafutása többször is keresztezte a napjainkra szintén világhírbe menetelt egykori Kyuss-gitáros, Josh Homme útját). Ezután egyre többször hangzott el különböző zenekari interjúkban és dicsérő cikkekben a kezdetben jobbára csak értetlenséget kiváltó sivatagai zenekar neve, és a Kyuss egyre több turnén és fesztiválon kapott szerepet. Remekül jelezte a banda egyre combosodó korabeli nemzetközi reputációját, hogy 1993-ban már maga a Metallica vitte el a srácokat egy kilenc állomásos ausztrál turnéra.

Ezzel párhuzamosan Európa is ráharapott Palm Desert hőseire, bár a vén kontinens akkortájt az amerikai bandák nagy többségének a szemében a Lajtánál véget ért, így komolyan akkoriban nem merült fel, hogy Garciáék bemerészkedjenek az egykori vasfüggöny mögé. Ugyanakkor lássuk be: egy budapesti Kyuss-klubkoncert az 1990-es évek közepén még jó esetben sem hozott volna be többet százötven-kétszáz érdeklődőnél (2011-ben viszont már át kellett tenni a Kyuss Lives! magyarországi debütbuliját a mai Akváriumból a PeCsába, annyian akartuk látni, hogy zúdítják az arcunkba a majd' két évtizedes stoner alapvetéseket).. Nekem egy korabeli Vanessa Warwick vezette Headbangers Ball emlékképe ugrik be, mint az egyik legelső szembesülés: az 1994-es hollandiai Dynamo fesztiválon szakadó esőben tolták hőseink a Welcome To Sky Valley albumról a Supa Scoopa And Mighty Scoop című überzseniális alapvetést. A korabeli élő felvételeken jól érzékelhető volt Homme karmesteri mivolta, kétségkívül az ő porszívóhangzású gitározása jelentette a feelinges dob-bőgő összjátékra épülő Kyuss monolit lényegét. Garcia kissé Glenn Danziges kiállása és astburys hangszíne már csak hab volt a tortán. Az utolsó két album időszakát ugyanakkor már körbelengték a zenekaron belüli személyi változások. Előbb a közvetlenül a Blues album megjelenését követően távozó Nick Oliveri helyére érkezett a korábban a The Obsessedben bőgőző Scott Reeder, majd alig valamivel a Sky Valley megjelenését követően szállt ki az akkor még szinte kölyök Brant Bjork, átadva helyét a szintén környékbeli Alfredo Hernandeznek. A klasszikus album-turné mókuskerékbe hirtelen beleunó dobos dalszerzői kreativitása Homme mellett kétségkívül a korai Kyuss fontos meghatározó zenei bázisát jelentette.

1128kyuss2

Ekkor még a nemzetközi rocksajtó jobb híján különféle botcsinálta elnevezésekkel (például „súlyos pszichedelikus alternatív metal") operált a zenekarral kapcsolatban, és kellett hozzá néhány év, hogy ezt a speciálisan hibrid – a doomban gyökerező, de pszichedelikus és space-hatásokkal vastagon megszórt ősrockos, de egyszersmind punkos húzású, lehangolt – muzsikát stoner rocknak, a Kyusst pedig a stílus keresztapjának kezdjék el definiálni. Persze utólag sokan okoskodnak, mondván stoner rock volt már a korai Black Sabbath is, mások pedig szívesen hivatkoznak Hendrixre vagy a Deep Purple 1970-es In Rock albumára meg egyéb kevésbé ismert hordákra. Mégis, ha a vegytiszta, nagyközönség számára ismeretes stoner hangzásról és hangszerelésről beszélünk, azt kétségkívül Joshua mester pakolta elénk, és minden Queens Of The Stone Age-beli „eltévelyedései" – bár 2005-ig hibátlan az a történet is – ellenére ő ennek az egész zenei szubkultúrának az első számú apostola. És jellemző módon azonnal otthagyta fattyát, amint az megtanult és elkezdett járni... Homme „hűtlenségét" bizonyítja a 2010-es évek névhasználati pere is, s vele a korábbi társai által megvalósított újjáalakulás könyörtelen elutasítása.

Ami a negyedik albumot illeti, s tagcseréken túl a zenekar nem nagyon akart változtatni produceri és zenei szempontból a már bevált formulákon: Chris Goss (Master Of Reality) produceri és Joe Barresi hangmérnöki felkérése egyaránt a folytonosságot biztosította, akárcsak a korábbiakhoz képest is még inkább szétjammelt, utazós-tépős lemezanyag. A Hernandez dobolásával berobbanó Hurricane alig két és fél perces, kissé punkos szösszenete indítja a műsort, amely kissé megtévesztő a lemez egészére nézve: a gitárszólót nélkülöző dalban egy húzós Homme-riff zakatol végig, és ugyan klassz nyitás, közel sem éri el az olyan korábbi albumkezdő Kyuss-tételek lúdbőrözős színvonalát, mint a Thumb vagy a Gardenia. A másodikként érkező One Inch Man viszont már nemcsak a Circus album, hanem egyenesen a Kyuss-életmű egyik legihletettebb pillanata is. Egy lelazult, de mégis hipnotikusan pumpáló alaptémára érkezik Garcia minimál, mégis kifejező éneke, és annyira spontán természetes módon pörög a dal, hogy szinte az az érzése van az embernek: a csávók csak betéptek, jammeltek, és amint lehet, rögzítették is az eredményt. A dalhoz készült klip talán még a Green Machine videójánál is kifejezőbb: a vezérriffre ringatózó afroamerikai táncosnő és a sivatagban zenélő kompánia talán a stoner rock legérzékletesebb képi megjelenítése.

1128kyuss3

A pincemély pszichedelikus témázgatásra épülő instrumentális Thee Ol' Boozeroony már Scott Reeder szerzeménye, aki akkor a számára legtökéletesebb helyre került, és a visszaemlékezések szerint egyértelműen ő is volt a kezdeményező fél a zenekar irányába. A basszer körül ezután sok szempontból legalább akkora kultuszt alakult ki, mint Bjork vagy Garcia esetében, nem véletlen, hogy sokan szó szerint csalódásként élték meg, hogy Scott nem vált részesévé a 2011-ben elindított, kissé kurta-furcsa Kyuss Lives!, majd Vista Chino néven futó reunionnek. A sztori bizonyára ismert az olvasóknak, a sajnálatos pereskedéssel pedig az esélye is nulla közelire redukálódott, hogy Scott a jövőben valaha is közös színpadon állhasson a Bjork-Garcia párossal...

Elementáris erővel hömpölyög a Gloria Lewis, talán a dalfűzér leginkább sabbathos, Iommi-ihletésű málházós témája. Érdekes módon Homme ezen az albumon bizonyos tekintetében jelentősen elszakadt az addigi Kyuss-albumok erőteljesen rifforientált megközelítésétől, az egyéni hangszeres képességeket itt már teljesen alárendelték a daloknak: a klasszikusnak tekinthető rockszólók szintén háttérbe szorultak, helyette kreatív és rendkívül hangulatos dallammenetek tarkítják a nótákat. Személyes véleményem, hogy az 1995-ös album bizonyos dalaiban, zenei megoldásokban már tisztán körvonalazható a később a Queens Of The Stone Age-ben kiteljesedő és uralkodóvá váló, sajátosan furcsa, időnként tényleg nagyon beteg megközelítés. A tagok későbbi karrierjét párhuzamba állítva aligha véletlen, hogy valóban a nemzetközi áttörés küszöbén dobták be a törülközőt: az ezredfordulóra már Dunát lehetett rekeszteni a Kyuss-ihlette zenekarokból Amerikában és az öreg kontinensen. A Phototrophic a lemez egyik csúcsmomentuma, tanítanivaló, ahogy Homme éteri szépségű akkordjai alá dolgozik a Reeder-Hernandez ritmusszekció. Teljesen önálló életet él a két húros hangszer, egymásnak felelgetnek, mintha csak egy szerelmespár évődne, majd két perc visszafogott jam után betorzul az egész, bejön Garcia, és ott helyben megsemmisül a hallgató. A Josh és John által jegyzett El Rodeo az One Inch Man mellett a lemez legismertebb trackje, állandó elem volt az utolsó időszak koncertprogramjában.

1128kyuss4

A szintén a gitáros által jegyzett, instrumentális Jumbo Blimp Jumbo harmonikusan illeszkedik a dalfolyamba, mintha egy kozmikus utazás következő állomásán lennénk. A Tangy Zizzle – talán a legjobbkor – pörgeti fel a lemezt, mintha a Hurricane ikertestvére lenne a riffek, a sordró lendület és a vokálok terén, kicsit a kettes album katartikus Green Machine dalára hajaz. A Size Queen ismét visszahelyezi a hallgatót abba a pszichedelikus űrkabinba, amely jórészt meghatározza a lemez atmoszféráját. Az utolsó előtti Catamaran egy Yawning Man-feldolgozás: a desert rock alapzenekar egyrészt komoly hatást gyakorolt a teljes Palm Desert-i színtérre, másrészt itt dobolt korábban Alfredo Hernandez is (sőt, a Kyuss Lives!-ban Oliveri távozását követően a Yawning Man egykori basszerosa, Billy Cordell működött közre élőben, vele láthattuk a zenekart a 2012-es tavaszi budapesti Barba Negra-koncerten is). A Catamaranban Hernandez mellett két egykori Yawning Man tag is közreműködik a vokálokban Mario Lalli és Gary Arce személyében. A lemezt hivatalosan záró Spaceship Landing pedig maga a megtestesült (micsoda hülye szóösszetétel, de egyszerűen nem jut jobb az eszembe...) stoner rock oratórium, valahol az egész zenei irányzat, szubkultúra alfája és omegája hallható ebben a 11 perc feletti szerzeményben. Amit itt Homme összegitározik, azért már önmagában feloldozást érdemel minden későbbi „eltévelyedéséért". Mondhatni szimbolikus, hogy ez a tétel zárja a Kyuss életművét – keresve se találnánk esszenciálisabb zenei mozzanatot! Ezen kívül két rejtett track is található a lemezen: az M'deea egy néhány másodperces, gyaníthatóan nem teljesen tiszta tudatállapotban rögzített hangkollázs, majd közel negyedóra csend után, zárásként elhangzó, eredetileg Németországban rögzített Day One című pedig szintén nyúlfarknyi tétel a nirvanás Dave Grohlnak és Krist Novoselicnek, és egyúttal Kurt Cobain emlékének dedikálva

A Kyuss-életműből annak idején utoljára ismerkedtem meg a Circus albummal, és nem tagadom, elsőre kérdőjelek jelentek meg a fejemben. Tizenévesen egyértelműen hiányzott innen a Blues vagy a Sky Valley album súlyosabb, riffesebb megközelítése: vártam a döngölős, direktben Sabbath-érzésű riffeket, dalokat, de helyette egyre-másra jöttek a kissé furcsa, ugyanakkor jó értelemben véve kellemesen borzongató pszichedelikus témázgatások. Azt gondolom, megközelítés és talán habitus kérdése, kinek melyik korszakbeli Kyuss jön be, és talán ez a Queens Of The Stone Age esetében még inkább hatványozottan érvényesül: miközben én még „igazhitű rockerrel" nem találkoztam, akinek a QOTSA utolsó két stúdióalbuma tetszene, addig az indie/alternatív vonalon „tengődők" sokkal inkább érteni vagy érezni vélik azokat. Az ...And The Circus Leaves The Town is kétségkívül nagyobb nyitottságot igényel, mint az első három Kyuss-nagylemez könnyebben emészthető tempósabb döngölései. Azt ajánlom, ha csak e cikk hatására ismerkednél meg a lemezzel, az első két-három hallgatásig igenis erőltesd magadra, és ha akkor sem érzed, hagyd a csudába. Ha viszont addigra elkap, olyan zenei útitársat kapsz, amit időről-időre elővehetsz lazítás vagy akár éppen feltöltődés céljából.

1128kyuss6Ami a Circus album szövegvilágát illeti, Garcia nem boncolgat nagyívű társadalmi problémákat, sokkal inkább személyes érzések, hangulatok és szimbólumok – például vadlovak, szinte egyazon időben, mint idehaza a korábbi death/grind-őrlésből atmoszférikusabb muzsikára váltó Subject emblematikus Wild Horses From The Clouds című szerzeményében – határozzák meg az egyébként jellemzően rövid, maximum néhány strófás szövegeket. A vokálok is úgy ágyazódnak be a dalokba, mintha csak színesítő pluszhangszert hallanánk, ehhez képest Garcia torka a Kyuss utáni munkásságában lényegesen nagyobb szerepet kap. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy hangsúlyozzam az Unida, a Hermano vagy akár a Vista Chino lemezeinek nagyszerűségét, amelyeken Garcia szó szerint leénekli a csillagos eget. Gyakorlatilag tízpontos minden, amit az utolsó másfél évtizedben művelt rockéneklés terén.

Habár a Blues vagy a Sky Valley lemezekhez képest a Circus kevésbé direkt, ennek ellenére a kritikusok egyáltalán nem fogadták rosszul, jó példa erre, hogy a magyar Metal Hammer 1995-ös augusztusi Hangpróba rovatában a lemez az első helyen végzett. Ez épp annyira forradalmi eseménynek számított akkoriban, mint amikor néhány hónappal korábban a Sick Of It All szintén kivédhetetlen Scratch The Surface klasszikusa győzte meg hasonló módon a pontozókat. Paradoxon, hogy a rajongók és a nagyközönség számára valóban váratlan feloszlás éppen akkora következett be, amikor a Kyuss meghatározó arcai zeneileg elkezdtek igazán kinyílni. Garcia későbbi dolgairól már esett szó; Homme „ejtőzött másfél-két évig (turnézott néhányat a Screaming Trees tagjaival), majd teret engedett az egójának, és saját maga köré építette fel a „kőkorszak királynőit", ami kereskedelmileg az elmúlt tizenöt év egyik legsikeresebb mainstream rockzenei vállalkozásává lett a glóbuszon. Brant Bjork pici pihenő után a Fu Manchuban ütött fel néhány nagyszerű albumot 2001-ig, az 1997-es The Action Is Go szintén stoner alapvetés, majd ráállt a saját neve alatt jammelős, lelazult, old school, Hendrix-hatású albumok gyártására. Scott Reeder szintén nem tette le a négyhúrost, egy időben Garciával is muzsikált az Unida soraiban, de megfordult az egykori Wool-énekes Peter Stahl fémjelezte Goatsnake-ben is a 2000-es évek első felében, jelenleg pedig a Fireball Ministryben kezeli a négyhúrost. Ezen túl pedig egy rakat doom/stoner album produceri feladatait látta el, valamint többek között hagyta magát rábeszélni az angertea-s Mihály Gergő által, hogy erősítse a Nagymágocs – Kalifornia kulturális tengelyt.

1128kyuss5Mint már említettem, a 2011-es nagy összeborulás folyományaként 2013-ban megjelent Vista Chino-lemez, a Peace szintén nagyon-nagyon jó, pláne annak ismeretében, hogy az immáron meghatározóvá vált Garcia-Bjork tengely az Oliverin és Reederen túli doom/stoner szféra talán legtökéletesebb négyhúros harcosát találta meg a Corrosion Of Conformity bőgőse, Mike Dean személyében (ezt a palit amúgy is érdemes volna klónoztatni, számomra egyértelműen a Butler-, Burton-féle ligában játszik – nagyon várós a 2016-os Corrosion album!). A névhasználati per ismeretében szerintem már nem nagyon érdemes azon rugózni, milyen eredmény születhetett volna Josh Homme közreműködésével: a gitáros is teszi a dolgát, és noha egyre inkább öntörvényű, amit csinál, már réges-régen megváltotta a helyét a rock örök klasszikusai közé. Lassan itt az ideje, hogy a proto-Kyuss immáron Vista Chino néven is elvetődjön ismételten Mária országába, hogy az igazhitűek és a gumisztónerek boldogan taposhassák egymást. Addig is tekerd fel a potikat, és bömböljenek azok a „porszívó-gitárok", mielőtt a cirkusz végleg elhagyja a várost...

 

Hozzászólások 

 
#13 Pisti 2021-03-29 04:34
Óriási kedvenc ez is, bár nekem a Blues lemez a személyes kedvencem.
Idézet
 
 
+3 #12 sbxslade 2015-11-30 19:25
ha már ennyire a színtéren járunk, lesz valamikor cikk a slo burn és a desert session korszakról? akár csak egy rendhagyó nyúlfarknyi cikk keretében, nem is annyira lemezismertetők ént... ahogy nézem, pont ezt a két szálat nem említette a cikk, pedig a kyuss tagok utóéletében szerintem ezek voltak a legizgalmasabb fejezetek.

főleg a slo burn óriási kedvencem, az a hangzás annyira fapadosan fickós, hogy már-már kifejezetten hiteles és fasza, ez a fajta minimalizmus nagyon jól áll ennek a zenének, a számok pedig egytől egyik slágerek a műfajban. garcia kyuss utáni munkáiból szerintem ez volt az abszolút etalon.

az első néhány desert session lemezen pedig egyrészt iszonyat nagy nevek működtek közre, másrészt nekem abból a zenéből sokkal jobban átjött, hogy hogyan jutott el j. homme a kyusstól a qotsa-ig.
Idézet
 
 
+5 #11 akmeddie 2015-11-28 23:53
Eddig még nem hallgattam egyben ezt az albumot. Hiba volt. Nem mondom, hogy tökéletes, de nagyon sajátos hangulata van.
Asszem talán a qotsa könyvben írták, hogy ezen az albumon, már semmi új nem volt, de ez szerintem nem igaz.
A hangzás, a hangulat, a nóták azért el-el térnek a korábbiaktól.
Tisztán tetten érhető, hogy Brant Bjork nem volt már a zenekarban és, hogy Scott Reeder és komolyabban kivette a részét a dalszerzésből. Kíváncsi vagyok, hogy később milyennek találom ezt az albumot.
De a lényeg, hogy kb minden aminek köze van/volt a kyuss-hoz isteni.
A cikkért hatalmas köszönet. Imádnám, ha valamikor megemlékeznétek egy fu manchu klasszikusról is :)
Idézet
 
 
+2 #10 ksz 2015-11-28 09:47
And the circus leaves town (nem the town). A borítón is látszik (első kép).
Idézet
 
 
+4 #9 Draveczki-Ury Ádám 2015-11-28 08:05
Idézet - Stonerrock:
Kedves Shock! A Monster Magnet 95-ös Dopes albumáról mikor várható kritika? Szívesen olvasnám azt is.
Egyébként jó a cikk! :)

De lesz, épp tegnap állapodtunk meg benne végre, hogy ki írja meg a három potenciálisan szóba jöhető alany közül. :) Az tavasszal kimaradt a szokásos csúszások miatt, de a koncert miatt szerencsére továbbra is van apropója. Még decemberben meglesz.
Idézet
 
 
+8 #8 Korda Gy. 2015-11-27 22:14
Engedtessék meg egy személyes történet...két ismerősöm nyári munkán volt Hollandiában és ajándékba egy bongot hoztak, amiről nem tudtam, hogy mi az, úgyhogy kipróbáltuk egyik nap. Én még elég tapasztalatlan voltam, így egy hörpintésre kiszívtam a nem kevés zöldséget, ami belekerült. Utolsó tiszta pillanatomban még felnéztem és mindenki arcán "aztakurva" kifejezés volt a fogyasztás láttán. Még egy "jól vagy?" kérdésre emlékszem, aztán a lejátszási listán megszólalt a Catamaran című nóta én meg egy pillanatra hatalmas jéghegyek között eveztem egy csónakban. Azóta ez a kedvenc Kyuss számom :D
Idézet
 
 
+3 #7 Stonerrock 2015-11-27 18:58
Kedves Shock! A Monster Magnet 95-ös Dopes albumáról mikor várható kritika? Szívesen olvasnám azt is.
Egyébként jó a cikk! :)
Idézet
 
 
+4 #6 BSND 2015-11-27 15:18
A Vista Chino lemeze is tényleg kurva jó lett, én a mai napig nyomatom is folyamatosan. Nem kell ide semmilyen reunion (meg ugye esély se nagyon van rá, ahogy a cikkben is szerepel), folytassák azt!
Idézet
 
 
+5 #5 cápaidomár 2015-11-27 14:31
Tök jó a cikk, de sajnos ez a lemezük nálam már nem működik. Szerintem a Blues For The Red Sun a legjobb tőlük. Sőt, úgy gondolom: lényegében véve az egész Kyuss "kultúra" alapvetése az az album. Nem azt gondolom, hogy később újrahasznosítot tak volna bármit is, egyszerűen csak itt vannak azok az ötletek, amik igazán meghatározták a folytatást. Sajnos, a legelső lemezüket még nem ismerem, úgyhogy ha tévedek, akkor elnézést:-)
Idézet
 
 
+9 #4 NOLA 2015-11-27 13:46
A Kyuss mindegyik lemeze klasszikus.
Baszottjó a cikk, ...bizony lehetne egy ilyen a Fu Manchuról is ;-)
Idézet
 
 
+3 #3 Tom 2015-11-27 13:20
Köszi az írást, nagyon élveztem.

Amit viszont nagyon hiányolok, hogy csak a többször is emlegetett, kevésbé kedvelt QOTSA albumokról lehetett nálatok kritikát olvasni, az igazi klasszikusokról sajnos nem készült annak idején.

Nem úgy tűnik, hogy bármelyiknek is évfordulója lenne a jövőben, de azért bízok benne, hogy valami hasonló írás azokról is születik. Van rá esély, hogy azokról is kapjunk valami jó kis írást?
Idézet
 
 
+7 #2 Chris92 2015-11-27 11:41
Szellősebb és kevésbé szikár, poros, erőteljes mint az ezt megelőző két album. Ettől eltekintve műfajbeli klasszikus és ezt is ronggyá hallgattam mikor először találkoztam a Kyuss zenéjével. Az írást is köszönöm, pazar munka lett.
Idézet
 
 
+7 #1 Fésüs Norbert 2015-11-27 11:32
Hatalmas album/zene.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.