Shock!

Sosem nyomtam még végig a Rockmarcsit, de idén így alakult, hogy végig ráértem, minden nap volt, ami érdekelt, emiatt jobb befektetésnek tűnt a bérlet, és amúgy sem volt kedvem oda-vissza Budapestről és -re utazgatni minden nap. És bár elég last minute döntés volt a részévetel, végül lett szállásom is a városban, tehát a menthetetlenül megöregedett sátorozás-ellenes énem sem emelhetett kifogásokat.

Előrebocsátom ugyanakkor, hogy a szervezés körül kialakult polémiát nem kívánom kommentálni, bár ahogy a történéseket törzsfesztiválozók elmeséléséből megismertem, magam sem pontosan értem, miért kellett utolsó pillanatban kiiktatni a korábbi években népszerű Off-Rock közösségi teret. Ugyanakkor a közösségi médiában pillanatok alatt önszerveződően újjáéledt napközbeni programok remélhetőleg pozitívan katalizálják majd a jövőbeni szerveződéseket. Ugyanis hiába kezdődnek relative korán a koncertek és hiába tök jó a közvetlenül a fesztiválterület mellett elhelyezkedő strand, attól még szükség van napközbeni bandázós programokra is.

Volt ugyan minden délben élőben innen streamelt Ric$cast (tanult kollégám részvételével többek között), de valljuk be: a mégoly remek szakmázós kerekasztal-beszélgetések nem feltétlenül az átlag fesztiválozókhoz, csak azok rocksajtót követő kemény magjához szólnak. A többség úgy jár a Rockmaratonra, mint nyaralni: aki pedig csak egy-egy napra jön, bulizni vágyik – ez teljesen érthető és méltányolandó. A nyaralósok viszont szívesen haverkodnak egymással, etekintetben nagyon hasznos, ha van hol összegyűlni társasozni, dumálni, kvízekkel é csapatépítő játékokkal múlatni a (holt)időt. Mindazonáltal ezen cikk főleg a zenei tartalomra koncentrál majd, főleg hogy elejétől végéig és részleteiben egyaránt rengeteg koncertet láttam. De hangsúlyozom: a szokásos fesztiválforgatag miatt a teljesség igénye nélküli körkép következik.

1. nap

Szerdán kissé ráérősen mentem ki, de eleve aznap nyilván még messze nem pörgött fullon a rendezvény. Ezzel együtt azért elég sokan voltak már az általam elsőként elcsípett Gloryhammeren is. A három színpad közül a nagy (itt játszottak ők is) és a középső nagyon közel volt egymáshoz, tehát itt eleve nem kellett átfedéstől tartani, felváltva játszottak a bandák. A picit távolabbra eső kisszínpad pedig minimálisan hallatszott át, szóval nagyrészt sikerült elkerülni a kakofónia okozta fejfájást, bár az is igaz, hogy igazán csendes pontja sem nagyon maradt a fesztiválnak, de akinek már nagyon sok volt a nonstop dübörgő metál, a strandon és annak büféiben menedékre lelhetett. Ami a Gloryhammert illeti, az Alestorm-énekes Christopher által billentyűsként vezetett, Rhapsody/Blind Guardian-vonalon mozgó, nemannyira-viccbandaként funkcionáló projekt abszolút szórakoztató nyitányként simán odaszögezett a nagyszínpad elé, ahol amúgy pont ebben a napszakban, 6 óra tájt köszöntött be mindennap az életmentő árnyék. És bár a nyolcadik ugyanolyan fantasyhimnusz után már kissé fárasztott a heroizmus, annyira lelkesen és profin nyomták és annyira szerette a közönség (jó tudom, ez a műfaj nagyon népszerű itthon), hogy gyakorlatilag végig ott is maradtam.

Az Omen a sajnálatos módon elmaradt Lord sávjában lépett fel a középszínpadon (eredetileg a Gloryhammer előtt játszottak volna, de így inkább későbbre tették a bulit), előttük még futólag hallottam a Junkiest is a kisszínpadon, de végül is a nagyrészt új nótákkal kiálló Nagyfi-művek mellett döntöttem. Az Omen természetesen hozta a szokásos szigort, ami a happy metal-túladagolás után kimondottan jól is esett, jól szóltak az új dalok, de a régiek is tetszettek Stulával. Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy élőben láttam-e már vele a zenekart, de ha igen, akkor nagyon régen lehetett, mert az is kimaradt, hogy gitároscserén is átesett a banda.

A Tetrarchra Kiss kolléga csábított át, akikről fogalmam sem volt korábban, de az atlantai metalcore-numetal-coremetal kvartett koncertjében olyan stenk volt, hogy az szabályszerűen mellbe vágott. Na igen, ehhez Amerikába kell születni: semmi újat nem hallottunk, sőt, de azt úgy tálalták, hogy az egyre gyarapodó közönség, beleértve engem is, simán a tenyerükből evett. Emiatt a The Hura is késve értünk vissza a nagyszínpadhoz, pedig eredetileg őket céloztam be, mert feltűnésük óta kíváncsi voltam rájuk és párszor már sikerült elszalasztani őket itthon. Nos, valamennyire meg is lepett, hogy mekkorára nőttek pár év alatt, ezt a hatalmas Dzsingiz kán (?) díszlet remekül illusztrálta is. Úgy emlékeztem, hogy csak a torokének, a mongol népi hangszerek és némi dob van a zenében, ehhez képest voltak a színpadon vagy nyolcan, rendes rockzenekar és plusz még az említettek, na meg egy hatalmas cucc mögé bújt perkás is. Szó se róla, továbbra is különleges, amit csinálnak, de a zenekar átesett egy kis nyugati metálmarketing ráncfelvarráson, ami persze nem baj, de például a The Trooper feldolgozás ennek átlátszósága miatt (is) egészen borzasztó. Közelebb menve a színpadhoz aztán jobban átjött a lényeg, nem veszett ki belőlük az autentikusság, de azért még mindig bennem van az aggály, hogy óhatatlanul is tovább fog panelesedni a dolog. Persze ettől még tizenöt év múlva is ott lesznek a nagy metálfeszteken, és végül is ez az, ami számít (nekik).

Nagyon megörültem, amikor megláttam a Cancer nevét a listában, mert őket utoljára gimiben hallgattam sokat a ′90-es évek közepén, amikor jó pár „műsoros" death metal kazettát vettem 100 Ft/db áron iskolatársamtól, aki rájuk unt. A Death Shall Rise lemezt újra is hallgattam a fesztivál előtt pár nappal és visszahozott minden akkori érzést, nagyon vártam tehát a koncertet. A kortársak mai teljesítményét ismerve (és erről még lesz szó egy pár nappal későbbi zenekarnál is) abszolút nem lepett meg, hogy mekkorát mentek a britek a kisszínpadon. Úgy szóltak, mint az atom és emellett a zene komplexebb is volt, mint amire számítottam/emlékeztem, szóval fullos élményt adott a koncert. Remélem, látva az itteni lelkes fogadtatást, jönnek még önálló bulival is, főleg, hogy jelent meg idén is lemezük (ezen sorok írásakor pedig nem véletlenül pont ez szól). Nagyon adnám, ha mondjuk a számomra szintén bakancslistás Deicide-dal tolnának egy közös bulit a kék Barbában.

Mindezek után pedig már csak a levezetés maradt az első napra: belenéztem az Ossian utolsó négy-öt dalába. Erről ugyanaz tudnám újra leírni, amit immáron három éve (hú, de rohan az idő!) az akkori FEZEN-buli kapcsán, annyi különbséggel, hogy ismét billentyű nélkül dolgozik a zenekar. Ugyanakkor a témák megszólalnak samplerről és jóval hangosabban, mintha élő lett volna, tehát a „wellingtonosodás″ megmaradt és Endre is ugyanolyan kiegyensúlyozottnak és pozitívnak tűnik továbbra is, mint akkor, de a zenekari kémia is ugyanúgy erősnek látszik lentről. A közönség meg imádja őket, kicsit még az is eszembe jutott, hogy az Ossian az új Edda azok számára, akiknek Pataky színpadi dumái már kicsit néha „too much″ kategória.

Az első nap abszolút headlinere kapcsán is volt apropó némi elmerengésre. Fejből rosszul emlékeztem, mikor is láttam először és egyetlenszer a Powerwolfot, abban biztos voltam, hogy Bang Your Head, de amikor archívumunkban visszakerestem, kiderült, hogy nem 2007-ben, hanem egy évvel korábban, és nem kora délutáni sáv volt, hanem a reggel 10-es nyitóbuli. Na, ehhez képest aztán tényleg baromi messze jutott a csapat! És nem érdemtelenül. Ahogy ezt a koncertet néztem, a zenekar semmit nem változott, ugyanazt és ugyanúgy nyomták, mint annak idején, pusztán az anyagi lehetőségeik lettek mások, illetve ezek révén tudnak sokkal többet nyújtani. Nyilván ma már sokkal fejlettebb a technológia is, de a vizuális körítés akkor sem volt gyengébb, mint amit nemrég az Iron Maidennél láttunk és ehhez bizony kell megfelelő bázis.

Amit tehát mára a Powerwolf elért, az – tetszik, nem tetszik – az igazán nagy bandák sajátja és bár már nagyon régen nem hallgatom őket (a műsor alapján nem is véletlenül, ugyanis számomra végtelenül sablonos volt az egész – nem is néztem végig az éjszakába nyúló előadást, pláne, hogy korán is keltem aznap és egész nap keményen amortizált a sivatagi időjárás is), abszolút megsüvegelendő a teljesítmény. Közhelyesen szólva: lehet utánuk csinálni! Nem hirtelen robbantak be, mint jó pár évvel előttük a Hammerfall, akik legutóbb már az ő különleges turnévendégeik voltak, de a lassú, fokról fokra építkezés abszolút meghozta a gyümölcsét. Summa summarum: bármilyen műfajban alkosson is egy banda, mindig kell egy elkötelezett, tántoríthatatlan vizionárius – ami egy ilyen misztikus-horroros vonalon mozgó alakulatnál még stílszerű is.

2. nap

A csütörtök nagyon sűrűnek ígérkezett, az időjárás pedig épp aznap volt a legkegyetlenebb a maga 38 fokos átlaghőmérsékletével. Na de sebaj, vízparton voltunk és az infrastruktúra is kielégítőnek bizonyult, ezért mindenképp pirospont jár a fesztnek. Ezúttal már az aznapi első koncertet, a vajdasági Phrenia 13 órakor (!) kezdődő kisszínpados durvulatát is megfüleltem biztos árnyékból, ők abszolút minőségi death-metal-egyébcore zúzást toltak, ebben általában erősel a magyar csapatok határon innen és túl egyaránt. Később aztán muszáj volt visszamenekülni a strandra, egészen 5 óra körülig, amikor is megérkeztek cimboráim és Don Gattóra invitáltak ugyanoda. Acélos Balázsékat mindig jó megnézni, ezzel a klasszikus NYHC-alapú muzsikával még kánikulában sem nagyon lehet mellényúlni (persze itt is tisztes távolba húzódtunk a napos nézőtértől), és persze Balázs átkötőszövegei is ugyanolyan viccesek mindig.

Tervben volt még a Warmen is, de ők pont a Gattóval egyidőben játszottak, így csak pár percet sikerült elcsípni Moby Dick előtt. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy az egykori Children Of Bodom-billentyűs Janne Wirman ezeréves projektje újra aktív, ráadásul úgy emlékeztem, hogy instrumentális hangszermaszturbálós zenéről van szó, nem ennyire bodomos dologról, ahol még az énekes is hasonlóan acsarkodik, mint a néhai Alexi Laiho. Pont emiatt merült fel bennem, hogy talán valamiféle átmeneti állapotot látunk, és esetleg zajlik már a háttérben a Bodom feltámasztása, amit a közönség szondáztatása előz meg. Könnyen lehet tehát, hogy jövőre már egy ráutaló névvel fesztiválozik majd a csapat és utána lesz „félig igazi" Bodom is – és ezzel nem is lenne semmi gond. Jómagam amúgy sem vagyok érintett, dehát ezer másik zenekar meglépte már ezt, ők miért ne tehetnék (kipuskáztam amúgy: két COB-dalt nyomtak).

A Moby Dicket is mindig jó látni, ugyanakkor őket sokszor láttuk már, ezért a Fejfa helyett után visszamentem a kisszínpadhoz, ahol a kajáldák többsége volt, belelestem a Wall Of Sleepbe, a Rudán Joe Bandbe, majd visszatértem a Steel Pantherre, de őket meg három-négy szám után eluntam. Az első két dal (Eyes Of The Panther, Asian Hooker) marha jól indított, tényleg baromi jól levettek minden hőskorbeli hair metal stílusjegyet külsőségben és hangzásban, nagyon egyben van az egész produkció, de a harmadikként érkező Fat Girl baromi gyenge számnak bizonyult és utána pedig elkezdődtek a véget nem érő gegek, vicceskedések, amelyek inkább arra sarkalltak, hogy rápihenjek az Avatariumra. Valahogy amúgy is mindig túlhájpoltnak éreztem a Steel Panthert, akiket amúgy egyszer azért mégis meg kellett néznem – hát, eddig tartott. Nem mellesleg máshonnan is visszahallottam, hogy kicsit sok volt a pofázás, és ezzel mondjuk egyet is tudok érteni, főleg hogy fesztiválfellépésen az idő is szigorúan limitált. Nem mondom amúgy, hogy nem viccesek, mert alapvetően azok és kell a humor a metálszíntérre, mert tény, hogy nem teng túl, de a magam részéről maradok a távolról szimpatizálásnál.

Mi tagadás, nem volt szívderítő látvány a kisszínpad előtt lézengő pár ember az Avatarium kezdése előtt tíz perccel, pláne, hogy már addigra elment onnan a nap, de korai volt az aggodalom, szépen odagyűlt a doomra szomjas nép, ahogy a banda a húrok közé csapott. Ha már a túlhájpolást emlegettem fentebb, nem fogok különösen hosszan értekezni nagy kedvencemről, viszont baromi régen láttam őket és ilyen körülmények között még sosem. Viszont remekül helytálltak itt is és a szűk óra végére lelazult hangulatba kerültel ők maguk is, pedig az elején akadt pár technikai gikszer, amitől láthatóan feszkósabban vágtak bele a buliba. Kilenc dal hangzott el, három az új lemezről (ütős nyitásnak bizonyult a Being With The Dead, emellett a Long Black Waves és az I See You Better In The Dark került terítékre) és pár örökzöld a korábbi anyagokról, kiegészítve a Porcelain Skull-lal, ami ugye Candlemass-dal – na, ilyen lehetne több az önálló bulikon, sőt, egyszer remélem lesz majd olyan koncert vagy akár stúdióanyag, ahol csak a nagy elődtől tolnak. Vicces volt, hogy a Pearls And Coffins alatti rocksztárpózos végtelenített szólózás véglegesen beépült a dalba, és továbbra is nagyon csípem, amikor Jenny akusztikus gitárt ragad, sokat tesz a hangzáshoz. Lájtos kiadványt is szívesen hallanék tőle-tőlük egyszer.

A My Dying Bride-ba és a Soulfly-ba is belenéztünk, az átfedések miatt nem volt lehetséges egyiket sem végignézni. Előbbiből láttunk többet, kiváló volt, de nekem aznapra már elég volt a doom. Max Cavalera hangja viszont katasztrofális formát mutatott, nem tudom, beteg volt-e vagy ilyesmi, de kábé meleg levegő jött ki belőle, ami azért is kár, mert a zenekar szokásához híven feszes volt, mint a kacsa segge.

A Running Wildra nagyon kíváncsi voltam, mert (jó) pár éve Masters Of Rockon valahogy nem voltam tőlük elájulva, amolyan kellemes, öreges rock'n'roll benyomást keltettek, ami azért némileg csalódást okozott. Most viszont nagyot szólt a buli, nem tudom, hogy mert közelebb álltam a színpadhoz, az erőteljesebb vizuális körítés miatt, vagy mert tényleg jobban pörgött a csapat, de kimondottan tetszett, amit előadtak. Mondjuk, ahogy nézem, a mostani felállás stabil, nagy átlagban tíz éve szolgál a mostani legénység a kapitány mellett, és maga Rock'N'Rolf is felszabadultnak tűnt. Valószínűleg ő maga is afféle jutalomjátékként tekint már jelenlegi tevékenységére, és nem különösebben izgatja, hogy itt szellősebb volt a nézőtér, mint más országok más fesztiváljain. Az érdeklődés megvan, legfeljebb ilyenkor meghúzzák a programot pár számmal. Így is belefér minden klasszikus és az újabb éra gyöngyszemei is. Mivel a nagyszínpados headlinerek bőven éjfél után végeztek általában és az egésznapos brutál meleg is kivette belőlem az erőt, én itt kioffoltam a napot, bár még merítettem némi energiát a hazaúthoz a Pro-Painből a kisszínpad előtt.

3. nap

A pénteket terveztem a leglazábbra, tekintve hogy ezen a napon volt a legmagasabb az általam nem ismert bandák aránya, de végül semmivel nem lett kevésbé intenzív. Szerencsére érkezett némi enyhülés is, kissé beborult az ég, tehát a körülmények ideálissá alakultak, legalábbis délutánig, amikoris ellentámadást indított a nap, de legalább kicsit megbillent a mérleg. Elsőre a kisszínpados Lovecrose core-ságát kaptam el aznap (tényleg követhetetlenül sok a színvonalasan durvuló fiatal banda itthon is, és ez jó), majd a strandról füleltem a svéd Imperishable death metalos témáit. Célirányosan először a Juhász Marci Bandet terveztem csekkolni, ők is a kisszínpadon nyomták és mivel ezer éve nem követtem, mi a helyzet Marcival (kimondottan meglepett, hogy ők játszottak az Ugly Kid Joe előtt is legutóbb), baromi kíváncsi is voltam, lévén a Nomad nagy hazai kedvenc és kimondottan tetszett a Sorsszimfóniák is. Csak valahogy az utóbbi években elsodort az élet és totál lemaradtam róla, hogy Marci rendes szólóockzenekart is gründolt. Na, itt most képbe kerülhettem, és milyen jó is, hogy így alakult, mert abszolút megjött a kedvem egy önálló bulihoz. Nem stresszelik túl, ez afféle haveri körös örömzenélés, e tekintetben tehát Kiss kolléga legutóbbi meglátása helyes: mintha csak egy nyilvános próbán lennének, tolják a szólódalokat, amelyek mindenképp több figyelmet érdemelnének, mint amennyit általában kapnak, de természetesen a kötelező Nomad-slágerek és a feldolgozások sem maradnak ki. Bár más zenei közegben szoktuk és szerettük meg, az őszinte, kőkemény rock is teljesen jól áll Marcinak: remekül sült el a Bill-feldolgozás és a „szódavízből még nem született rock'n'roll″ refrénű remek darab eredetijét is lázasan keresem a neten azóta is.

Jó darabig ezen a környéken maradtam aztán, erős széria következett, bár a Dalriadával az alapvetően szimpatikus és kétségkívül egyedi koncepció ellenére sem tudtam soha megbarátkozni. Ez a vonal nekem túlságosan is csűrdöngölős volt mindig, ráadásul ők valamiért nem is szóltak túl jól, így nem volt óriási élmény számomra, de a közönségüket mindez egyáltalán nem zavarta, és a hangulat is a tetőfokára hágott – jó is ez így. Kicsit előreugorva: a kettővel később fellépő, szintén folkos Arkona, bár sokkal sűrűbb, death-black metalosabb és lényegesen nehezebben emészthető volt, tovább le tudott kötni, volt benne valami mélyen szuggesztív és megbabonázó. Valami igazán ősi és pogány. Tulajdonképpen visszavittek időben Az északi világába, amikor a vikingek Ruszföldön kalandoztak, és Masháról, az énekesnőről is leginkább az Anya Taylor-Joy által megformált misztikus boszorkány-karakter jutott eszembe.

De mindenezek előtt még kaptunk két remekbe szabott death metal műsort, nagy öregektől, teljesen különboző tálalásban. A Massacre ugyebár ezer szállal kapcsolódik a floridai színtérhez és főleg a Death-családfához, az egyetlen őstag, Kam Lee nemcsak nagy idők nagy tanúja, hanem már a Mantas-időkben is Chuck Schuldiner harcostársa volt. Persze az élet aztán máshogy alakult, Chuck többre volt hivatott és mire a régi zenésztársaiból összeverbuválódott Massacre debütalbuma 1991-ben megjelenhetett, ő már fejben és zenében is nagyon messze járt – és még mennyi minden állt még előtte, tragikusan rövid pályafutása ellenére is! Ezzel együtt a From Beyond igazi floridai death metal alapmű, és ma már a jó öreg Kam sem törekszik másra, mint hogy magasra emelje a műfaj zászlaját, aktív koncertezéssel és időnként egy-egy új lemezzel. Ami a koncertezést illeti, a csapat session-jelleggel működik, de megalázó és pusztító összhanggal aprítanak így is. Szórakoztató és rendkívül szerethető volt ez a könnyed nyáresti kis szösszenet – ha valakinek még szüksége volt kedvcsinálóra a hóvégi Obituary bulihoz, hát itt megkapta az ösztönzést.

A fülledt Florida után pedig a ködös Albionba kalandoztunk a Memoriam révén, akik ugyebár a Bolt Thrower örökségét ápolják – a brit death metal kicsit más, de nem kevésbé szerethető. Mindazonáltal valamikor közben én a Leander Killsre is átmentem a középszínpadhoz, de elég gyorsan visszataláltam, mert bár továbbra is elismerem a néplélek-metál legjelesebb képviselőjének érdemeit, továbbra sem a szívem csücske a stílus.

Később aztán visszatértem a nagyszínpadhoz és megtörtént az, amire legkevésbé sem számítottam: a Bullet For My Valentine ledarálta az egész fesztivál legütősebb koncertjét. Nem viccelek: ha objektíven kell megneveznem, melyik volt a legjobb buli, kapásból ezt mondanám és ezt fogom mondani a jövőben is. Ők is a manapság divatos évfordulóslemezegybenlenyomva-kört tolják éppen a húsz éve megjelent debütalbumukkal, és van abban valami igazán felemelő és magával ragadó, ha az ember full középen áll rajongók gyűrűjében, miközben a sztárbanda egy az egyben végigmegy egy közmegegyezéses klasszikusán, kiegészítve ezt két ráadással.

Nem külösebben ismerem a bandát, őszintén szólva nem is nagyon érdekeltek korábban, de pont emiatt volt nagy élmény. Ilyenkor az ember megérti, miért is érdemlik meg bizonyos zenekarok a hype-ot és miért is nőttek akkorára, amekkorára. Ösztönösen éreztek rá anno valamire, ami találkozott az akkori fiatalok igényeivel, és – a nézőtér átlagéletkorát elnézegetve – a maiak is tudnak vele azonosulni. Érdekes ugyanakkor, hogy ezen sorok írásakor hallgatva a lemezt, ugyanúgy előjönnek korábbi fenntartásaim a metalcore-t illetően, továbbra sem érzem úgy, hogy nekem szól ez a zene, de élőben valószínűleg bármikor szívesen meg fogom nézni Matthew Tuckékat. Ezután már csak az aznap a kisszínpadon utolsóként fellépő Nevergreenbe füleltem bele, akik mindig jók, de addigra sajnos elfogyott az erőm.

4. nap

A szombati napra rá is kellett pihenni, mert ez ígérkezett a legerősebbnek. Na nem csak azért, mert Kiss kolléga ezen a napon vett részt a Ric$cast kerekasztal-beszélgetésén (siettem is, hogy kiérjek!), hanem mert már délután kettőtől pörögtek az úgymond nagy nevek, például a Brainstorm nyitotta a nagyszínpad műsorát az ismét ereje teljében visszatért nap kereszttüzében. Nem meglepő módon ez abszolút nem zavarta a keménymagot, de hát a metál az ilyen. Én sajnos fizikailag képtelen voltam kimozdulni az árnyék-páholyból, de így is nagyon jó volt őket hallgatni, rég jártam Brainstorm-koncerten, és némi nosztalgiával gondoltam vissza arra, hogy huszonkét éve ugyanilyen körülmények között láttam először a zenekart, amiről aztán először emlékezhettem meg ezen hasábokon.

Szintén jó volt a Grave Digger, akikkel kapcsolatban viszont nem tudok visszaemlékezni arra, hogy találkoztunk-e már élőben – hajlok rá, hogy még nem, viszont az tutibiztos, hogy itt baromi jól szóltak és baromi jó műsort toltak. A kettő között – mivel pont a helyszín közepén ültünk, az egyszerre játszó Kalapács és a Thundermother előtt már elcsípett osztrák Vulvarine egy-egy foszlánya is elhallatszott hozzánk, ebből is leszűrhető, hogy mennyire sűrű volt a program aznap.

Nem sokára aztán megérkezett a demotiváló gyomros, miszerint a számomra is fő vonzerőként szolgáló King Diamond el fog maradni, de mit volt mit tenni, az élet és a buli ment tovább. A pénteki napból kiindulva biztos voltam benne, hogy lesznek még jó élmények és lettek is. Zseniálisan dörrent például meg az immár két gitárral (Vörös Attila és Bodor Máté) kiálló Tankcsapda – ha rajtam múlna, én biztosan megtartanám ezt a felállást, akár változó sessionistákkal is, de a megvastagított, megerősített sound mindenképpen jót tett a zenekar feszességének. Nagyon kíváncsi vagyok, mit lépnek legközelebb, ez a tíz gitárossal felveendő (már felvett?) új lemez megint kiváló ötlet, gondolom, lesz majd olyan nagykoncert is, amelyiken mindegyikük részt fog venni.

Ezen kívül még megragadta a figyelmemet az Unto Others is közvetlenül ezután a kisszínpadon, amelynek környékére elsősorban kajálni tértem vissza, őket mi is hájpolgattuk kicsit nem is olyan régen, de ez önmagában nem keltette fel az érdeklődésemet. Ugyanakkor a koncerten annyiféle hatás jött ki, főleg a ′80-as évekből és ezeket annyira érdekesen gyúrták össze, hogy talán még a lemezt is meghallgatom a napokban. Az biztos, hogy leragadtam és utána szép kényelmesen tudtam átbattyogni a Rhapsody Of Fire-re – őket végül is a Tankcsapda előttről áttették King Diamond sávjába. Latolgattuk, hogy nem lett volna-e jobb Lukácsékat odatenni, hogy ők legyenek az abszolút headliner, de nyilván „muszáj", hogy külföldi nagy név zárja a nagyszínpad műsorát, és mi tagadás, az olaszok produkciója is elég nagyszabású. Nagyon rég elvesztettem már a fonalat velük kapcsolatban, és pont emiatt voltam baromi kíváncsi is, igazából azt sem tudtam, hogy ez most melyik verzió a kettőből (háromból?), de gyorsan kiderült, hogy ez itt az Alex Staropoli billentyűs által vezetett Rhapsody. Persze mivel ő és Luca Turilli voltak a fő dalszerzők, egyik banda autentikussága sem kérdéses, na, nem mintha bármilyen problémám lett volna valaha is ezekkel a megkettőződésekkel.

És amúgy meg az általam látott legjobb Rhapsody-koncert volt ez, még úgy is, hogy a műsor kábé 80 százalékát nem ismertem. Baromi jól szóltak, az énekes Giacomo kiváló és rokonszenves (ő maga is elmondta, hogy nagyon várta volna King Diamondot), és az is pozitívum, hogy végre most már a rengeteg mankó is felvállaltan mankó. Szólnak a kórusok meg a szimfonikusok a háttérben, de senki nem kamuvokálozik, mindenki csak azt nyomja, amit valóban nyom. Majd egyszer talán lesz alkalom és elég pénz arra, hogy összehozzanak egy fullextrás Rhapsody-koncertet (előadást) valahol Olaszországban, addig is szépen félretették a felesleges parasztvakítást. Azt meg álmomban nem gondoltam volna, hogy circle pitet fogok valaha látni az Emerald Swordra, de több ízben és más daloknál is kialakult. Közbevetésként és levezetésként belehallgattam még a HétköznaPiCsalódások csasztuskáiba és az Alcohol piahimnuszaiba, alapvetően mindkettő szórakoztatott, ez utóbbi már csak azért is tökéletes lezárása volt számomra a rendezvénynek, mert amúgy is a fesztivál legutolsó koncertjeként került rá sor.

Azt hiszem, sikerült tartalmasan eltölteni ezt a négy napot, ebben az évben először – ha jövőre is olyan gyenge lesz a felhozatal a FEZEN-en, mint most, nagy valószínűséggel jövök megint. Azért remélem, valamelyik szervezőnek sikerül majd visszacsábítania King mestert Magyarországra, bár sejtelmem sincs, hogy év közben Budapesten hol lehetne rentábilis annak a bulinak a megrendezése.

Fotó: Réti Zsolt / Rockmaraton