Shock!

Három év, három koncert! Igencsak el vannak kényeztetve a hazai Ugly Kid Joe-rajongók, hiszen míg sokáig kifejezetten került minket a zenekar, mostanában évente fújja őket erre a szél. Mindezt a frontember Whitfield Crane is megjegyezte, ahogy azt is, milyen fantasztikus két hetet töltött Budapesten a tavalyi, Open Road Fesztiválon adott koncertjüket követően. Nem tudom, ennek is köze volt-e ahhoz, hogy még egy év sem telt el azóta, és újra itt voltak, de Isten tartsa meg jó szokásukat. Ráadásul most nem is egy fesztivál részeként lehetett megnézni őket, hanem önálló bulin, hosszabb szettel.

A csapat előtt a Juhász Marci Band volt hivatott bemelegíteni a közönséget, akiket nem meglepő módon a névadó énekes vezet. Marci 14 évesen kezdett el gitározni, feltűnt a Csillag Születikben, a rockközönségnek meg a Hotel Polimer című Nomad-lemezről lehet leginkább ismerős, de voltak egyszálgitáros, akusztikus lemezei is. Most viszont megint teljes zenekarral nyomul, és az UKJ előtt is így lehetett elcsípni. A magam részéről a program kábé felétől láttam őket, és bár kétségtelen, hogy remekül és feelingesen muzsikálnak (erre ékes bizonyíték volt a záró Hobo-feldolgozás), mégsem tudtak lekötni. Ennek oka pedig a rendkívül passzív színpadi jelenlét volt, aminek láttán inkább mintha egy nyilvános próbán lettem volna, nem pedig azt éreztem, hogy ez a csapat szétszakad odafenn, hogy megnyerjenek maguknak.

Fél órával később viszont pontosan ez volt a helyzet. Hiába battyognak már a fő arcok, Whitfield Crane énekes és az ezúttal Def Leppard-logónak álcázott Led Zeppelin-pólóban nyomuló gitáros, Klaus Eichstadt a hatvan felé, az első pillanattól azt éreztem rajtuk, hogy még mindig azért vannak ott, hogy személyesen az én estémet varázsolják felejthetetlenné. És mivel az Ugly Kid Joe-nál szórakoztatóbb brigád nem sok van a színtéren, ez természetesen sikerült is. A csapat dalai kifejezetten jól öregedtek (emlékszik még valaki, mennyire divat volt utálni őket anno?), a banda koncertfelállása pedig ugyanaz a feketeöves brigád volt, ami tavaly: azaz most is Cam Greenwood dobos, Chris Catalyst gitáros és Mike Squires bőgős érkezett az alapemberekkel. Mindez egyben azt is jelentette, hogy Shannon Larkin a Godsmackből való kikerülése miatt ugyan most már sokkal jobban ráér, de mégsem tért vissza az UKJ-kötelékébe. És bár jó lett volna őt is látni, ezzel a felállással, illetve a kvázi állandó beugródobos Cammel sincs fikarcnyi gond sem, hiszen amellett, hogy a figura feszesen és pontosan játszik mindent, sok esetben még remekül alá is vokálozott a szokásosan bomba formában éneklő Whitnek.

A koncertbe húsz tétel fért bele, és ez természetesen ugyanúgy igazi best ofot jelentett, ahogy esetükben mindig. Bár az Ugly Kid Joe visszatérése óta két nagylemezt is piacra dobott, ezek közül az Uglier Than They Used Ta Be teljesen kimaradt (csakúgy, mint a mostohagyerek Motel California), és a legutóbbi Rad Wings Of Destinyről is mindösszesen a Failure és Whit személyes kedvence, a Kill The Pain fért be a programba. Volt viszont három dal a visszatérő EP Stairway To Hellről, de ezeket akár vehetjük is egy kalap alá a régi klasszikusokkal, hiszen a Devil's Paradise, az I'm Alright és a No One Survives megjelenésük óta kirobbanthatatlanok a koncertmenüből.

A többi meg gyakorlatilag száz százalék slágerparádé volt, kezdve a nyitó Intrótól (ami egyébként egy rövidke, de teljes értékű, instrumentális dal a Menace To Sobriety lemez elejéről) a záró Everything About You-ig: V.I.P., Panhandlin' Prince, Goddam Devil, Neighbor, C.U.S.T., Cats In The Cradle, Cloudy Skies, meg persze a szokásos Ace Of Spades ls társaik. Ha UKJ-rajongó vagy, valószínűleg látatlanban eltaláltad volna a setlist kétharmadát. A Busy Bee egyfajta csemege volt, hiszen ezt nem igazán szokták játszani, az igazi különlegesség azonban a Milkman's Son után következett. Ez eleve mindig különösen emelkedett pillanat élőben, hiszen az utóbbi években Whitfield mindig a közönségben helyet foglaló valamely kisgyereknek és szüleinek ajánlja, most viszont még egy lapáttal rátettek az érzelmi húrok megpendítésére, hiszen a dalt követően Chris Catalyst a Tavaszi szél vizet árasztot is elpötyögte nekünk, rendesen megénekeltetve az addig sem éppen passzív közönséget.

A koncert csúcspontját nyilván ez jelentette, de addig is akadtak kedves vagy épp vicces pillanatok. Utóbbira remek példa volt, hogy valamely irgalmas lélek a Milkman's alatt egy legyezővel igyekezett a háttérből némi oxigént juttatni Camnek, vagy a Tomorrow's World, amibe Whit rosszkor csatlakozott vissza, így Klaus még vadul tekerte a gitárszóló utolsó hangjait, mikor a frontember már énekelte a refrént. Persze egy ilyen baki egy pillanatra sem akasztotta meg őket, és abban is biztos vagyok, hogy a közönség többségének fel sem tűnt. Ők ugyanis végig remekül szórakoztak, és remélhetőleg jövőre is remekül szórakoznak majd. Az évi egy UKJ-koncert egy igazán remek sorminta, vétek lenne 2026-ban megszakítani!

Fotó: Barba Negra