Shock!

május 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Juhász Marci: Sorsszimfóniák

juhaszmarci_cAmióta az eszemet tudom – tehát nagyjából tizenöt éve – a kezdetektől fogva követője vagyok a Nomad zenekarnak: a bemutatkozó anyaguktól a legutolsó Kilépő címet kapott sorlemezükig ismerem minden megmozdulásukat, és még annak ellenére sem tudtak elriasztani maguktól, hogy az utóbbi években bizony egyre inkább ráfordultak egy kommerszebb irányra. A csapatnak véleményem szerint a közérthetőbb dalok is ugyanolyan jól állnak, mint a korábbi cizelláltabb dolgok, amelyekben valójában ugyanúgy ott voltak a potenciális dallamok, csak vadabb, tüskésebb keretekbe csomagolták őket. Juhász Marci egyedi hangszíne pedig csatlakozása óta meghatározó pont volt az alakulat történetében, így sokan megdöbbenve fogadhatták az idén januárban bejelentett hírt, miszerint az énekes a jövőben inkább a szólókarrierjére szeretne minden erejével koncentrálni, és inkább elbúcsúzik a zenekartól.

megjelenés:
2021
kiadó:
Grundrecords
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 46 Szavazat )

A Kilépő tehát nemcsak egy újabb lemezcím volt, hanem konkrétan Marci búcsúztatása, ami abszolút közös megegyezésben, egymás kölcsönös segítésében és baráti megértésben történt. S ami fontos: a zenekar nem adta fel, s mihelyst rátalálnak Marci utódjára, gőzerővel folytatják tovább. A szólóanyag persze kicsit más. Nem teljesen ugyanaz, amit már megszokhattunk a frontembertől, mert például ennyire személyes hangvételű dalszövegeket még a Nomad keretein belül sem hallhattunk soha korábban, a hangszerelést pedig – az utolsó dalt leszámítva – teljes mértékben akusztikus felfogásban követte el, tábortűzi hangulattal, dobozgitárral, harmonikával, miegymással. Sok esetben az ilyen perspektívából előadott kompozíciók könnyen unalomba tudnak fulladni egy teljes lemezen keresztül, azonban itt erről szó sincs. Egyrészt a Sorsszimfóniák bruttó játékideje még a harmincöt percet sem haladja meg, a szerzemények pedig egy fikarcnyi hanggal sem kívánnak többet, hiszen annyira egyszerű, bokáig lecsupaszított gondolatokat és érzéseket fogalmaznak meg, hogy felesleges túlcicomázni őket. Így a legütősebbek: egy szál gitárral előadva.

Emellett pedig még az is roppant szimpatikus, hogy Marci és dalszövegekbe besegítő társa, Bodzás Attila nem próbál megmagyarázni senkinek semmit, nincs szájbarágós okoskodás, idegesítő ideológia, csak saját élettapasztalat és megélt érzelmek. Utóbbiban iszonyatosan erősek ezek a nóták: volt, hogy sokszor elcsuklott a lélegzetem a költői soroktól és néha fulladozva nyeltem vissza a könnyeimet annyira szíven talált egy-egy gondolat. Az ilyesmi, zsigerekig ható zenei élmények egyértelműen hiányoznak a mai zenei palettáról, legalábbis ami a hazai színteret illeti. Ráadásul ez egy olyasfajta befelé fordulás és kitárulkozás, melyet nullától száztizenhét éves korig kábé mindenki a magáénak tud érezni, képes megérteni, és nem fejet vakargatva gondolkodik el azon, hogy vajon most mi a fenére is gondolt a költő. Persze nem célom és nincs is sok értelme olyan ikonikus előadókhoz hasonlítani Marcit, mint például Bruce Springsteen, azonban felfogásban, gondolatiságban és életszemléletben nagyjából ugyanarról van szó, mint a Boss esetében. S ha nem is konkrétan az elcsépelt szóhasználat tengerébe süllyedt „munkásosztály" a célközönség, de ugyanúgy itt is az egyszerű, hétköznapi emberek vannak elsősorban megszólítva, leginkább az olyanok, akik vidéken nőttek fel és nem felejtették el honnan is indultak el tovább az életben.

Az én Múcsonyom vagy a Borsó, meg a héja című dal például pontosan ezekről a gyermekkori, felejthetetlen élményekről szól, a borsodi faluról, ahonnan a főszereplő is származik, és azokról a rokonokról, személyekről, akik meghatározóak voltak az életében (a booklet klassz fotói is ezekre utalnak). Mindez tengernyi nosztalgiával leöntve, örömmel és rendkívül hatásosan előadva, ami miatt egy cseppet sem kell feszengeni a hallgatónak, sokkal inkább együtt érzően azonosulni velük. A társadalmi problémákat feszegető, Kovács Ákos stílusában előadott Süllyedő hajó, illetve Béke nevében is kegyetlenül rámutat a jelenlegi szociális helyzetekre, a Bennem élsz című sirató viszont nagyon komoly érzelmekről árulkodik, akárcsak az egykori szeretőről kinyilatkoztatott Ilyennek képzelem is. A balkáni ízekkel előadott Édes menedék is baromi hangulatos tud lenni megfelelő élethelyzetekben, de a hűségről és a bizalomról sem sokan énekeltek még annyira öntudatosan, ahogyan például a hagyományos rockzenekari hangszerelésben előadott Hűtlen szerelmesekben hallható. A csillagos ötös nóta viszont mindenképpen az életigenlő szemléletet hirdető A dal, ami egy kicsit más, ez szövegileg, zeneileg is kábé Horváth Attila- és Presser Gábor-szint.

Valahogy így kell ízlésesen és tartalmasan közelíteni a populáris műfaj felé, sallangmentes, szívhez szóló dalokkal, amelyek hosszútávon is megragadnak az emberben, és így is kell őket botrányoktól mentesen előadni. Bravó!

 

Hozzászólások 

 
#2 Kísérő 2021-12-15 12:37
Kellemes hallgatni való, de ezért még nagyon mehetett volna tovább a Nomad! :( Remélem, azért Cicó visszatér (neki zenélni kell!), Marci pedig eljut oda, hogy azt mondjuk: így megérte!
Idézet
 
 
#1 Tóth-Császár Gábor 2021-12-11 13:26
Kedvenc lemezem idén!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.