Shock!

Van annak egyfajta súlya, amikor egy turné már elővételben fullra betelik. De az Iron Maiden is a rockbandák azon elitklubjához tartozik az AC/DC-hez, a Metallicához és még néhány kiválasztotthoz hasonlóan, akiket egyszerűen mindenki látni akar minden egyes alkalommal – ráadásul ahogy telik (és fogy) az idő, egyre inkább. Így aztán turnéról turnéra egyre brutálisabb irántuk a kereslet, még ötven év után is. A fél évszázadot megünnepelni hivatott Run For Your Lives turné kettős nyitánya Budapesten is agyig telt Arénát hozott, ráadásul a megnagyobbított állóhelyes, lelátók alá betolt széksorokkal operáló konfigurációban. A zenekar pedig megint úgy tudott valami mást, újat mutatni a koncerteken, hogy közben – a szó abszolút pozitív értelmében – ugyanazt adták, mint mindig.

A Halestorm valahogy jellemzően előzenekari szerepben jut el hozzánk, ami nem feltétlenül szerencsés helyzet. És vállalom, de nemcsak azért írom ezt, mert nem tudnak rendesen kibontakozni, hanem mert Lzzy Hale-ék egyszerűen nem érvényesülnek igazán arénaméretben. Szívesen hozztátenném, hogy még vagy egyelőre, de nem látom értelmét. A Halestorm is bejáratott csapat már, szétturnézzák az agyukat mindenfelé, szóval a képességek megvannak, a rutin megvan, ismeretlennek sem mondhatjuk őket (nálunk sem azok), vagyis minden szükséges tudás adott náluk – és mégsem. Távolról sem voltak rosszak a rendelkezésükre álló bő félórában, különösen a második estén látszott, hogy a kezdeti drukk után már felpörögtek a megfelelő fordulatszámra, de valahogy mégis kissé eseménytelennek tűnt a banda.

Közhelyszámba megy, hogy Lzzy személyében a hard rock műfaj legklasszikusabb énekesnőinek talán legjobb modern kori utódja koptatja náluk a deszkákat. Smirglis, dögös torkát valóban nem lehet eleget méltatni, de a színpadi karizma sajnos messze nincs nála egálban a hangi adottságokkal. Persze nem segíti, hogy ott lóg a nyakában a gitár, de különösebben nem is erőltette meg magát, hogy az ujja köré csavarja a közönséget... Plusz, a műsorral egyébként távolról sem mentek biztosra, a banda legismertebb dalai – Love Bites (So Do I), I Miss The Misery, Freak Like Me – mellett egyenrangú szerepet kaptak benne a még megjelenés előtt álló Everest lemez dalai.

A magam részéről mindkét este Arejay Hale-nek szenteltem a figyelmemet náluk, akiről nővére mellett sajnos sokkal kevesebb szó esik, mint megérdemelné, pedig legalább annyira különleges és kiemelkedő dobos, mint amilyen énekesnőben Lzzy. Elképesztő ízesen, húzósan üt, ráadásul a kisujjában van a hőskori nagyok minden apró trükkje a verők pörgetésétől, dobálásától kezdve a sajátos mozgáskultúráig, vagyis látványnak sem utolsó. Joe Hottinger és Josh Smith fazonra nem túl jellegzetes, ők szintén jól nyomták, de Arejay nekem lazán vitte a show-t a hátán, tényleg sokkal nagyobb nimbuszt érdemelne ennyi év után már.

Eléggé meglepő módon mindkét este az új témák egyike, a zongorával induló, szomorkás Darkness Always Wins félballada aratta a legnagyobb sikert a hazai – és külföldi – Maiden-fanok körében, bár azért kaptak ovációt, tapsot rendesen. Nagy beindulás azonban nem alakult ki, láthatóan nem teljesen a saját közegük ez. Persze nem szeretnék olyan látszatot kelteni, hogy nem tetszettek, mert korrekt volt, amit elővezettek, de ez a két fellépés is csak azt mélyítette el bennem, amit a menetrendszerűen érkező lemezeik. Utóbbiak is mindig tetszenek, elő is szoktak kerülni, ha épp olyanom van, de egyiket sem mondanám klasszikus értékű mesterműnek, simán „csak" jók. A novemberi barbás buli azért ígéretesnek tűnik, mert végre eljutnak hozzánk headlinerként is egy kisebb helyre – meggyőződésem, hogy ott sokkal jobban fognak érvényesülni. De a bemelegítő szerepet így is betöltötték.

Túlzásba vinni nem szabad, de néha indokolt nagy szavakat használni: az Iron Maiden esetében kétségtelenül történelmi jelentőségű volt ez a két teltházas budapesti koncert. A Run For Your Lives turnényitány eleve rangot adott a magyar fellépéseknek, nem véletlen sereglettek ide fanatikus rajongók nemcsak a környező országokból, hanem akár Dél-Amerikából is. A beígért formabontó, extra látványvilág és a különlegességekkel teli setlist szintén felkorbácsolta az előzetes várakozásokat, a legfontosabb korszakhatárt azonban mindenképpen az jelentette, hogy negyvenkét év után új dobos debütált a Maidenben Simon Dawson személyében. Tehát még talán kevés is az ünnepélyes jelző a két este jellemzésére.

Persze megoszlottak a vélemények, mennyire lesz valójában kuriózumokkal teli a műsor és mennyire nem. Ezen a téren én nagyjából azt az okos egyensúlyt kaptam, amire számítottam. Már eleve árulkodó volt, amikor a szokásos Doctor Doctor / The Ides Of March kettős után impozáns, a '70-es évek Londonját, illetve a Maiden történetét képi és szöveges gegek garmadájával felidéző intróvetítést követően a baltás Eddie graffitije jelent meg a kivetítőn a Killers borítójával. Óriási húzás volt ezek után a húsz éve nem játszott Murders In The Rue Morgue-gal nyitni, amit gyors egymásutánban követett az azért gyakoribb Wrathchild, majd az egész szett legobskúrusabb darabja, a Killers címadója. Ez az Ed Hunter turnén került elő legutóbb, vagyis még valamikor az előző évszázad legvégén, szóval rendesen beleválasztottak... Én biztosan nem számítottam rá, hogy pont ezt porolják majd le a turnéra, de óriási volt hallani, ez egészen biztos, főleg, hogy megjelent közben az este első Eddie-je is a deszkákon.

Azért is volt szerencsés és okos húzás helyből ezekkel a relikviákkal nyitni, mert így a vájtabb fülűek agya is gyorsan ráállt az új ember játékára. Bruce Dickinson ugyanis távolról sem beszélt zöldségeket, amikor azt mondta: Simon Dawson játéka sokkal inkább Clive Burrére emlékeztet, mintsem Nickóéra, ez valóban így van, ráadásul teljesen egyértelműen és arcbamászóan van így. Magyarán, a nickós daloknak a megszokotthoz képest kissé más húzást ad a joviális, mosolygós fazonú Simon. Ez egyébként láthatóan Steve Harriséknek is új még: az első este elég rendesen érezni lehetett rajtuk valami abszolút nem jellemző izgalmat, ami túlmutatott a turnényitó koncerteket kísérő szokásos feszkón. Ebben persze nincs semmi csoda, korántsem kicsi a változás ennyi évtized után... Simon kevésbé fineszes, sokkal direktebb, szimplább, kevésbé figurázós játékos, mint Nicko, azonban remekül vizsgázott, és a második este ennek az enyhe görcsösségnek már nyoma sem maradt a többiekben sem, Steve is kevesebbet mászkált oda szót váltani vele buli közben.

Mindkét este a Killers-triász után szusszantak egyet először, hogy aztán gyorsan újabb olyan alapdal érkezzen, ami azért távolról sem kötelező sztenderd. Az első lemez magnum opusza, a Phantom Of The Opera is igen impozáns hátteret kapott a színházi kulisszákkal, és a mai napig minden egyes alkalommal rácsodálkozom erre a dalra, mennyire kiforrott hangzással rendelkezett a zenekar az első pillanatoktól fogva... Aztán a kifejtős eposz után gyorsan bedobták az első megaslágert a lángoszlopokkal kísért The Number Of The Beast képében, és érdekes volt megfigyelni, hogy mindkét este innentől kapcsolt magasabb népünnepély-fokozatba a buli. Vagyis a számsorrend is tökéletesen működik, remekül felépítették az egész műsor ívét, dinamikáját.

A zenekar elképesztő látványelemeket ígért a turnéra, és ezen a téren kétségtelenül ismét igen magasra került a mérce. A hátsó plusz két oldalsó kivetítő meg a rámpás színpad ma már alap, ráadásul a ledfalas vetítés ezen a módon a Maidennél formabontónak számít, és természetesen rendesen meg is adták a módját. A csúcsot nálam a nagyszerű kísértetes gegekkel felturbózott Hallowed Be Thy Name jelentette ezen a téren, de ne tagadjuk, a hosszú karrier ikonikus borítóinak kisebb-nagyobb mozgásokkal meganimált háttérváltozatai alapból is megadják a kellő vizuális körítést. A Rime Of The Ancient Marinernél ellenben kicsit soknak és túlzónak éreztem a mozizást – nem is elsősorban azért, mert teljesen elvonta a figyelmet a csapatról meg a színpadról (ami amúgy tény), hanem mert emellett ráadásul nem is sikerültek túl impozánsra az AI-tengerészek és egyéb vízi jóságok-rosszaságok.

A kezdés meg a Mariner mellett a manapság ritkábban játszott nóták sorát gyarapította még a szettben a The Clairvoyant és a Seventh Son Of A Seventh Son címadója, de néhány év után visszarakták a programba a Powerslave-et meg a 2 Minutes To Midnightot is – utóbbi kettőre mindkét este, külön is rácsodálkoztam, mennyire elképesztően jó dalok, és mennyire elképesztően jól érvényesülnek élőben. Bár persze azért valahol biztosra is mentek, hiszen a kihagyhatatlan gigaslágerek most sem maradtak el. A Hallowed mellett volt Run To The Hills és The Trooper is, a névadó dal pedig a rendes műsoridő végére tett pontot, hogy aztán a ráadásban az Aces High, a Fear Of The Dark címadója (ami a „You!″ után jön, akárhányadszorra is brutális libabőr!) és egy hidegrázós Wasted Years zárja a programot.

Bevallom, ha már 1980-tól 1992-ig hirdetik a turné összeállítását, kevésbé tudom mire vélni, hogy szerencsétlen No Prayer For The Dying miért maradt ki egyedüliként a klasszikus éra lemezei közül. Titkon kicsit számítottam rá, hogy erről esetleg – tényleg nem várt húzásként – bedobják még a legvégén a Maiden történetének egyetlen brit listavezető számát, a Bring Your Daughter... To The Slaughtert. Utóbbiban eleve nem kell olyan sokat énekelni, szóval a végére teljesen kimerült Bruce-nak is feküdhetett volna. De hát értem én, mindent nem lehet... Mindenesetre a Murders, a Killers vagy a Seventh Son nekem bőven kimaxolta az extrasági faktort, és – a kommentszekciókban megjelenő vltratrve fanyalgók száma alapján, a jelek szerint sokakkal ellentétben – előzetesen sem számítottam Back In The Village-re, The Loneliness Of The Long Distance Runnerre, Alexander The Greatre meg Only The Good Die Youngra. Mindenkinek valamit – szerintem remek ez a műsor, nincs ok panaszra.

Ugyanígy az egyéni teljesítményeket csakis megsüvegelni tudom, de ezen nincs semmi meglepő. Dickinson a tavalyi szólóbuliján full betegen is úgy odatette magát, mint más makkegészségesen sem, és páratlan rutinja simán átsegíti a korral meg a fáradtsággal járó nehézségeken is. Mert egyébként vannak már, ezt ostobaság tagadni, és érzésem szerint azért is került be ennyi nagyeposz a szettbe, mert így többet szusszanhat a hosszú instrumentális blokkoknál. Így viszont egyedül a Hallowed Be Thy Name-nél éreztem mindkét este, hogy kicsit kilóg a lóláb – nem nagyon, de itt azért a napnál is világosabb volt, hogy sem hanggal, sem szuflával nem bírja már annyira, mint mondjuk tíz éve. Turnéról turnéra több rajta az effekt is, de ezzel nincs mit kezdeni, és nem is zavaró, főleg, hogy ma is lazán, bármikor a tenyeréből eteti a tizenezres tömeget. Harris sem fut már annyit, mint korábban, de jellegzetes beállásai megmaradtak, és különösen a második este már róla is ordított, mennyire jól érzi magát. A három gitáros a szokásos koreográfia mentén dolgozott: a dolog zenei részét elsősorban Dave Murray és Adrian Smith cipeli a hátán, a lelőhetetlen Janick Gers viszont náluk jobban kiveszi a részét a show-ból. Mellényúlások, tévesztések, zsé hangok persze bőven akadtak mindenkinél, főleg az első este, de ennyi simán belefér.

Ami a hangzást illeti, az első este nyitóblokkjában itt-ott még rakoncátlankodott a dolog, először Dickinson éneke volt halkabb a kelleténél, majd a dobok egy része tűnt el a keverésben, de aztán szépen összerakták a dolgokat, az első este a küzdőtér első fertályában és hátrébb is abszolút élvezetesen dörrentek meg. Szerdán pedig, a rendezői balos lelátóról az elejétől fogva nagyon rendben volt minden az összetett hangzásképnél, de ahogy hallom, sokan nem voltak elégedettek az Aréna más szektoraiban. Persze a Maidennél azért a három szólógitáros korszakban bőven akadtak problémák a koncertmegszólalással, főleg az éra elején, szóval ez sem újdonság... Én viszont mindkét este jól kifogtam most, nem támadt hiányérzetem. A két koncert közül összességében a második ment olajozottabban, mint írtam, az első este még akadtak kisebb gikszerek, rövidebb leállások, összenézések, fejvakarások ilyen-olyan anomáliák miatt. De ezek is inkább hozzáadtak a különlegességi faktorhoz, mintsem elvettek volna a buli értékéből.

Nyilvánvaló, hogy az Iron Maiden is vastagon a maga jutalomjátékának köreit futja ma már, a világon semmit sem kell bizonyítaniuk. Viszont különös örömmel tölt el pont ma, napra pontosan huszonöt évvel a mostani éra igazi nyitányát jelentő Brave New World megjelenése után leírni: az a legjobb bennük, hogy látni, ötven év után is mennyire fűti őket a tűz. Ritka ajándék ez. Remélem, még nagyon sokáig itt lesznek velünk.

(D.Á.)

Nem lehet folyton csak a mának élni, belőlem legalábbis rendszeresen előbújik a tizen-/huszonéves énem, és a maga idején ilyen-olyan okok miatt meg nem élt koncertélményeket követel. Nem másért, az ő kérésére voltam ott például a Black Sabbath, a Judas Priest, a Slayer, a Scorpions, a Pantera, a Dream Theater és most az Iron Maiden fellépésein, hiszen ezen bandák egyikével sincs jelen idejű kapcsolatom. Ha egészen őszinte akarok lenni, egyesekről egyenesen azt gondolom, valójában nem is léteznek már, csak a nevük él tovább – ha akad zenekar, amely az előbbiekben elmondottak tökéletes antitézisét nyújtja, az pont a Maiden. Ők azok, akik nem csupán hunyorítva, ellenfényben, duplagondol által átértelmezve teljesítenek úgy, mint a hőskorban, hanem ténylegesen azok, akik voltak. Amikor az előző évezred vége felé, a lakossági kétkazettás magnón a Best Of The Beast válogatást hallgattam, és elképzeltem, hogyan szólhat élőben a Fear Of The Dark, ilyesmiben reménykedtem, mint aminek tegnap tanúja lehettem. Tényleg elmondhatatlanul hálás vagyok ezért.

Furcsa belegondolni abba is, tulajdonképpen az egyik legnagyobb metálközeli rejtély számomra, hogy miért mentünk el az évek során ennyire egymás mellett a Maidennel. Ami tény, hogy 2000 és a Nagy Visszarendeződés (ami számomra is A Dolgok Helyére Kerülése volt) óta nem találjuk a közös hangot a zenekarral, annak is immár tizenöt éve, hogy egy friss kiadványukat egyáltalán megpróbáltam jóra hallgatni, annyira nem mond nekem semmit Steve Harrisék 21. századi megközelítése. Mindez egyedül abból a szempontból érdekes most, hogy értsük, miért hatott rám mézesmadzagként a Run For Your Lives nevű, nálunk indított turné „vissza a múlt századba" jelszava. Semmi többre/másra nem vágytam, mint hogy meghallgassak annyi alapvető slágert a ′80-as/′90-es évekből, amennyit csak ebbe a közel két órába bele lehet préselni. A legszebb az egészben, hogy a zenekar is láthatóan ebben gondolkodik, pontosabban ebben gondolkodhatott eredetileg, majd némi okoskodással sikerült azért felhígítani a koncepciót.

Sajnos a szerda estét alapvetően meghatározta nálam, hogy a banda egyáltalán nem szólt jól, ahogy azt több helyen, mások is megerősítették. Nyilván nem a 2020-as Slipknotot akarom itt felemlegetni, ahhoz a totális katasztrófához viszonyítva ég és föld volt a különbség, ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy gyakorlatilag semmi sem szólalt meg értelmezhetően a tegnapi mixben. És itt nem kilenc ember munkaállomásait kellett hangzásban összegyúrni, ráadásul a megelőző napon volt itt már egy „bejátszó" buli is, ahol ki lehetett próbálni, le lehetett tesztelni mindent, és a végén még a kábeleket sem kellett kihúzni. Ehhez képest ugyanazt hallottam, mint amit a keddi napról beszámoló kollégák is rögzítettek: a megszólalás az idő előrehaladtával annyit változott, hogy a kezdeti teljesen értelmezhetetlentől eljutottunk egy nagyjából kezelhető, felfogható soundig. Harris bőgője volt az egyetlen, ami annak rendje és módja szerint szólt, szépen össze is tartotta a produkciót, miközben a ritmusgitár csak egy kihámozhatatlan massza, Dickinson az alá eltemetve, a dob meg konkrétan csak valami dohogás volt a háttérben. Oké, a szólók szépen csilingeltek, meg kell hagyni.

És persze cinikus senkiházi vagyok, de a 2025-re digitálisra váltott színpadkép láttán is elsőként az jutott eszembe, hogy ez így nyilván sokkal olcsóbb, mint ténylegesen megépített rekviziteket utaztatni. Az óriás ledfalon nem lepődik meg már senki, aki jelen időben koncerteket látogat, az oda felküldött, több-kevesebb mértékben animált képek amúgy igényes munkára engednek következtetni, és a ragyogóan megkomponált fényekkel együtt általában tényleg élményszámba mentek. A kalapból előhúzott tizenhét (többségében alap-)dalra is igaz az utóbbi kitétel, ha a megszólalástól eltekintek (egy idő után muszáj volt ezt elengedni), a szett közepét viszont csúful leültették a sok kifejtős témával, ráadásul nem is tűnt úgy, hogy Dickinsont kellett volna kímélni a sok, részleteiben továbbra is kihallhatatlan hangszeres „varázslattal". Tankönyvbe illő volt, ahogy a Rime Of The Ancient Marinerrel bealtatott tömeg hangulata eksztatikusra váltott a Run To The Hills első hangjaira, de a csapat nem kívánt felülni a szépen megindult szerelvényre, és mire az utána következő Seventh Son...-t végre befejezték, körülöttem egyesek tényleg ön- és közveszélyes hangulatba kerültek, ahogy egyik lábukról a másikra álltak. Ráadásul onnan már nem volt nagyon messze a koncert tényleges vége sem.

A ráadásba szerencsére tényleg nem lehetett belekötni, pontosan olyan pattogós, feszes ritmusban sorakoztak benne az elmaradhatatlan kedvencek, ahogy annak lennie kell, illetve kellett volna korábban is, Dickinson még a neki hallhatóan már a legkevésbé sem komfortos Aces Highjal is tanári módon birkózott meg. A zenekar pedig tényleg ma is olyan lendülettel akar szórakoztatni, annyira beleáll, és nem spórol saját magán, hogy azt egyszerűen nem lehet nem értékelni, egy pillanatra sem mondtam volna meg, hogy hatvan pluszos nagypapák játszanak odafent, mert egyáltalán nem annak tűntek. Ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy bő negyven év után új arc tűnt fel a Maidennél a dobok mögött, és bár a látszatra a dobjaira roskadva játszó, teljesen ősz Simon Dawson első blikkre meggyőzőbb is lehetne, összességében derekasan helytállt. Utóbbit elmondhatom tulajdonképpen a teljes produkcióról is, és akármennyire fájdalmas belegondolni, mennyire kevésen múlt, hogy nem lett ebből egy igazán felejthetetlen este, nem élem meg tragédiaként a negatívumokat, és viszem tovább magammal az élményeket.

Éljenek soká a tinédzser álmok!

(K.B.)