Shock!

november 14.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Bang Your Head!!! fesztivál - Balingen, 2003. június 27-28.

Nos, a legfontosabb dolgot már az elején le kell szögezzem: finoman és diplomatikusan szólva senki nem vádolhat azzal, hogy fesztiválőrült lennék, ennek megfelelően a nyár közeledtével még véletlenül sem kezdem lázasan visszaszámlálni a napokat egyik-másik nagyszabású rendezvényre kiéhezve.

időpont:
2003. június 27-28.
helyszín:
Balingen, Németország
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
Ezer zenekart nézni délelőttől késő estig a tűző napon vagy szauna hőmérsékletű sátorban (vagy ami még jobb, esőben-sárban), amelyek jó része ráadásul nem is túl izgalmas (az embert jó esetben a főbanda, ha érdekli), a hangzás legalábbis ingadozó, vizezik a (drága) sört, tömeg van és így tovább – nos ez nem nekem való. Hatványozottan igaz ez a “kempingezős” fesztiválokra: kimondottan távol áll tőlem pl. az ún. “Sziget-feeling”, és amióta van ott metal színpad, minden évben fanyalogva veszem tudomásul, hogy mindig akad olyan banda, akit egyszerűen meg KELL nézni. Hisztis úrikisasszony vagyok, na!

A Bang Your Head fesztivál, amely a németországi Balingenben (Stuttgarttól még egy kicsit tovább) kerül minden évben megrendezésre (nem az 1996-os első alkalom óta tartják ugyan itt, de már nem is először), kimondottan a fent említett kategóriába tartozik, annak egyetlen tipikus ismertetőjegyét sem nélkülözve: hatalmas fesztiválterület egy festői szépségű kisváros perifériáján; közvetlen mellette a hozzátartozó, sebtében felállított kemping (meg is látszott rajta); karszalagos, non-stop ki-be járkálást lehetővé tévő rendszer; a fesztiválterületen pedig vásári kavalkád, nyüzsgés, rengeteg pénzköltési lehetőség várta az euróval bőségesen felszerelkezett helyi, ill. EU-s külföldi valamint a kissé szerényebben eleresztett csatlós országokból érkező metal fanatikusokat – köztük minket, magyarokat. Mégis muszáj volt bevállalni minden kellemetlenséget, mert soha nem látott összeállítással kecsegetettek a szervezők, és a korábbi fesztiválpólókat elnézve, még csak nem is az idei év volt a legnagyobb dobásuk.

Mivel kis csapatunk először vett részt ilyen rendezvényen, a bámészkodás rengeteg energiánkat lekötötte a megérkezés pillanatától kezdve talán a legvégéig is: bámészkodtunk a kempingben helyet keresve (nem volt könnyű, mert az összetartó német rockerek hatalmas területeket foglaltak le egymásnak), bámészkodtunk elhelyezkedés után a városban tett séta alkalmával (tényleg csodaszép, hangulatos kisváros Balingen), bámészkodtunk a fesztiválterületre belépéskor (itt beengedéskor “koedukált” a motozás) és bámészkodtunk belépés után, folyamatosan.

A legtöbbet azonban cd-standokon bámészkodtuk: 5-8 eurókért már kincset érő albumokat, akár igazi ritkaságokat is kitúrhatott az ember, a Metal Blade standja pedig tényleg úgy roskadozott a kedvezményes áron kínált lemezektől, mintha egy tönkrement lemezbolt tartott volna végkiárusítást, csak hogy megszabaduljon a raktárkészlettől. És akkor még be sem mentünk a CD-Börse-nek nevezett sátorba, mert jó magyar szokás szerint elriasztott a 2 eurós belépő. Bele sem merek gondolni, ott miket lehetett volna összeszedni – életveszély! Persze “friss vízen és zenén” csak a klasszikus dalszövegben éldegél el a rocker, ezzel a szervezők is tisztában voltak, így nem kevés büfé és bodega kínálta mindazt, mi szem-szájnak ingere, ottani viszonyok között nyilván jutányos áron (gyros=4 euro és így tovább).

Külön említést érdemel az összeverődött közönség. Sok, már-már legendaszámba menő történetet hall az ember a germán rockerek prosztóságáról, ezen pletykaszintű, közhelyes, előítéletes meséknek minden szava… igaz. A leglepukkantabb, legigénytelenebb szigetes magyar punk kulturális attasé egy-egy német metalheadhez képest. Ez persze még hagyján, hiszen nem mindenki születik matyóhímzésnek, de viselkedésileg is tökéletesen alátámasztják a negatív benyomásokat. Hogy csak a legnépszerűbb szokást emlegessem: söröspoharak dobálása előre a színpadra vagy hátrafelé, be a tömegbe. Már a zenekarok sem veszik ezt a jelenséget fel (nem úgy, mint pl. Timo Tolkki Pesten), hanem kezelik, mert a német piac az egyik legerősebb vásárlóréteg ebben a műfajban, akiket maximálisan ki kell szolgálni, és az allűrjeiket tolerálni. Ez tiszta sor, de azért civilként hadd emeljem fel ellene a szavam. Mondjuk mentségükre legyen mondva, hogy tényleg nagy szeretettel fogadták a bandákat, lelkesek és többnyire kompetensek is voltak, a saját honfitársaikból álló együttesek pedig sehol máshol ilyen hangulatot teremteni nem tudnak, mint hazai pályán.

A németes precízség is kimutatta a foga fehérjét, főleg ami a színpadi háttérmunkát illeti. Szigorú műsorrend szerint zajlottak az események, mindenki a kiszabott időben kezdett és végzett, az utolsó taktusnál már rohantak is be a roadok, dobcucc hátul függöny kitol, az újabb dobcucc betol, pikk-pakk beállás 5 perc alatt és los geht’s! Mindez pedig kapkodás legcsekélyebb jele nélkül: talán ezt hívják profizmusnak? Hozzá kell még tenni, hogy így is minden egyes zenekar kristálytisztán szólt!!! Na, ilyet aztán tényleg sose nem láttam még. Lenne még mit tanulni ilyen tekintetben… Persze, némi amatőrizmus is felütötte a fejét, mégpedig a dedikálásoknál: a második nap felénél rájöttek végre, hogy a tömegnyomor és a szardínia-effektus könnyen elkerülhető, ha egyenként engedik az embereket dedikáltatni. Így szépen mindenki kivárja a sorát, viszont nem kell egy aláírásért kék-zöld foltokat szerezni. Mondjuk én a legelején besokalltam az egész dedikálás-mizériától, kiváló cimborám azonban kitartott, és aztán már ő szállította a híreket ezügyben – a fentieket is tőle tudom. De, ahogy mondani szokás, ennyi hibával a zongora is elmegy… És akkor, a sok rizsa után (ami, mint tudjuk, nem köll) essék végre szó a fellépőkről is – végülis miattuk voltunk ott vagy mi.

Pénteken “hajnali” 10 órakor a Destructor nyitotta a napot, azonban rájuk nemcsak középszerű, kicsit germános, de valójában amerikai (power-) thrash muzsikájuk miatt nem tudtunk figyelni, hanem mert akkor léptünk be először a “birodalomba” és merültünk nyakig a fentebb említett és alaposan kifejtett bámészkodásba.

Ezután egy szenzációnak beharangozott fellépés következett, ez pedig a Bitch színpadra lépése volt – a kontinensen első ízben. Ennek a már 666 évvel ezelőtt is kultikusnak számító csapatnak egy valaha igazi rockszutyokként elhíresült excentrikus énekesnő, Betsy Bitch a szíve-lelke (és még majdmegmondtammije), akinek reszelős, erőteljes hangja, és az ahhoz tartozó ős-NWOBHM és ős-US power elemekkel tűzdelt húzós muzsika pillanatok alatt a színpad elé vonzott jónéhányunkat. Más nem nagyon vonzhatott volna oda, mert Betsy felett sajnos nem múltak el nyomtalanul az évek, és már egyáltalán nem az a szado-mazo rockistennő, aki a dedikáláson osztogatott képek és az 5 eurós CD-borítók alapján egykor (talán) lehetett. Ez azonban úgy tűnt, senkit nem zavart, magát Betsy-t sem, mert a show igen visszafogott (mondhatni puritán) volt, csak amolyan tessék-lássék került elő a korbács meg egy nyalóka (!), amit Betsy az egyik szám alatt fogyasztott el (akkor már inkább érdemesebb lett volna fagylaltot enni a nagy melegre való tekintettel). Mindennek köszönhetően azonban nevetségessé sem vált a produkció, és a nagyrészt erős daloknak, valamint a banda színpadon és főleg a dedikáláson tanúsított, felettébb szimpatikus magatartásának köszönhetően jó szívvel emlékszünk vissza a Bitchre.

Rob Rock csapatának fellépése igazi kuriózumnak számított, háromfős delegációnk talán őt várta leginkább, és a végső mérleg szerint ez is volt az egész fesztivál legeslegzseniálisabb koncertje. A kissé már táskás szemű óriási hangterjedelmű énekes talán még egyetlen gyenge számhoz sem adta oda a hangját, legyen szó akár M.A.R.S. Project-beli, Impellitteri vagy Axel Rudi Pell melletti ténykedéséről vagy szólókarrierjéről. Pont ez utóbbi kapcsán került az idén nyári fesztivál-vérkeringésbe, hiszen második szólólemezének megjelenése pont erre az időszakra esett, így felcsendült néhány friss dal is, de a Rage Of Creationt sem hanyagolták, amelynek címadója, az igazi jó rock-hagyományokhoz híven csak a második lemezre került fel. (Sőt, elvileg már a zenekart is Rage Of Creationnek hívják.) Sajnos a teremtés dühe Rob egyik gitárosára alaposan lesújtott: Rick Renstromnek egyik karja sem fejlődött ki rendesen, mégis olyanokat pengetett, hogy leesett az állunk. Megérdemelten kapta a plusz tapsokat, amelyek nemcsak zenei teljesítményének, de az emberi akaraterőnek és elhivatottságnak, kitartásnak is szóltak. Amikor pedig párbajt vívott a másik gitárossal, Rob Rossival, az maga volt a gitár-Valhalla. Számomra sokáig (talán örökre) etalon lesz ez a srác, a szólólemezét pedig (amelyről a Shock!-ban is olvashattunk!) amint lehet, beszerzem. A ritmusszekcióra sem lehetett panasz: a bőgőst ugyan festett vörös haja és buzis szerelése miatt talán még a HIM-ből is kinéznék, de amikor nekiállt ütni a húrokat, az volt ám a METAL! A dobos pedig minden hivalkodás nélkül adta a bombabiztos alapokat, különösen a M.A.R.S. Nations On Fire nótája volt állat, ezt máig nem tudtam kiverni a fejemből. De Impellitteri dalt is játszottak (Warrior), és egy önálló koncerten valószínűleg még több csemege felcsendül, de a fesztivál trónjának elbitorlásához ez a 45 perc is elég volt. Hát még hogy sztárfotót is sikerült csinálnunk Bobbal és Rob Rossival!
Az Amon Amarth-féle muzsika számomra értékelhetetlen. A 2001-es Summer Rocks-on már volt szerencsém őket végigunatkozni, itt szerencsére volt mit csinálni a holtidőben is. Gondolom, ebből már kiderül, hogy sem az aznap fellépő Sodomról, sem a másnap játszó Hypocrisyről nem fogok ódákat zengeni, így ezeket hanyagoljuk is.

Az Axxis fellépését megzavarta egy kis nyári zápor, ez azonban sem a csapat, sem a közönség lelkesedésén (hazai pálya!) nem rontott semmit. Dallamos germán fémzenéjük nem is volt rossz, a fiatalon kopaszodó énekes színpadi munkája a “vadállat” kategóriába tartozott, magas fekvésű hangja teljesen egyén és különleges, a dalok is megállták a helyüket, bár azt ne tudom, mért kellett a szintit “futónövénnyel” bevonni.

A TNT fellépésére már elállt az eső, nyilván az égiek is tudták, mekkora esemény a fantasztikus norvég-amerikai csapat visszatérése klasszikus felállásban. Bár igazából teljesen mindegy, ki játszik Tony Harnell énekessel és Ronnie LeTekro gitárossal, hiszen ők ketten azok, akik felelősek azért, amiért a TNT különleges: Harnell finoman simogató, barátságos, kellemes hangja, mely a legvelőtrázóbb sikolyokra is képes egyúttal (be is mutatott párat), páratlan dallamokat produkált és produkál ma is; LeTekro tekerős, őrült szólózása, jellegzetes riffjei pedig a legegyénibb és legnagyszerűbb gitárosok közé emelik a mosolygós bárdistát. Ami új dalt játszottak, az a legklasszikusabb TNT hangulatot idézte és ennek alapján egy bivalyerős új lemezre lehet tőlük számítani (az EP már kinn van!). A régiek pedig természetesen ütöttek, Harnell pedig még balladára is engedélyt kért. Épp ideje, hogy a csapat visszatérjen a zenei köztudatba, legalább olyan szinten, hogy a nyálas magyar popcsapat végre névváltoztatásra kényszerüljön.

Szintén nagyon várt, ám csalódást okozott esemény volt az Annihilator új énekesének bemutatkozása. A fiú, akinek mellesleg semmi színpadi megjelenése nem volt, amolyan Soilworkös módra használta a hangját, sok-sok rekesztős üvöltéssel. Direkt megvártam a Set The World On Fire dallamos középrészét, ahol kiderült, hogy valójában jó a hangja, csak nem használja. Az ilyenekre szoktam leginkább haragudni, így ott is hagytam az előadást (már úgy értem, eljöttem a színpad elől, mert hallani mindenhol lehetett mindent). Pedig a csapat irgalmatlan erőbedobással zenélt, de szerintem jobban jártunk volna, ha Waters mester vállalja be az éneket.

A felemás tavalyi önálló koncert után nagyon kíváncsiak voltunk a Dokken fellépésére. Don Dokken továbbra sem szántja fel a színpadot, ugyanaz a nyegle, sokak számára felettébb antipatikus stílus jellemzi (talán még ugyanaz a pulóver is volt rajta), de a hangja ezúttal formában volt. Nem is szaroztak sokat, nyomták a régi klasszikusokat, a zenekar pedig óriási volt: a dobos “Wild” Mick Brownt ugye nem kell bemutatni, elementáris erővel ütött, vokálozott és megállás nélkül hülyéskedett, többször előre jött a dobok mögül, időnként a konferanszokat is meg-megzavarta egy-egy szellemes beszólással (Pl. amikor Don amiatt exkuzálta magát, hogy nem beszél németül: “Dein Deutsch is kaputt! Dein Deutsch is nix!”), egy igazi showman, Donnal remekül kiegészítik egymást. A fürtöske bőgős számomra ismeretlen volt, viszont állati jól vokálozott. A gitáros pedig mintha a Hooligans-ből lépett volna elő, de Lynch legnehezebb szólóit is arcizom-rezdülés nélkül nyomta el: bérmunkás, de a legjobb fajtából! Soha rosszabb Dokken koncertet!

Újabb bámészkodó- és bevásárlókörútunkhoz a Hammerfall szolgáltatta a háttérmuzsikát. A precíz, tökéletes gépezet profi, de ugyanakkor sablonos és kiszámítható műsorral szolgált, ezért is foglaltuk el magunkat közben mással. Hibátlan dalok szólaltak meg, de ha az ember már sokadszorra látja őket, annyira már nem izgalmas. Igazság szerint ha nem a Masterplannel érkeznek Pestre, én már azt a koncertet is kihagyom.

Az első nap headlinere Dio volt. Kíváncsian nyújtogattuk a nyakunkat, hogy ki tölti majd be a Coverdale mester által orvul elorzott Doug Aldrich gitáros helyét. Nos, ez a valaki a Dio-ból már kétszer is kurtán-furcsán távozott Craig Goldy lett, úgy látszik, hiába provokálta ki két évvel ezelőtt saját menesztését, már másnaptól leste a telefont, hogy visszahívják. Nem is lesett hiába. Ennek ellenére nem az ő napja volt ez, nem igazán volt formában, bár igaz ami igaz, a valószínűleg miatta előkapott Dream Evilnek és Lord Of The Last Daynek (Magica album) igencsak örültem. Maga Dio és a többi tag azonban legjobb formáját mutatta, és nemcsak a fent említett különlegességekkel szolgált: mindjárt a második dalból (Straight Through The Heart) a felejthetetlen Stargazer (!) bontakozott ki és nem ám csak egyveleg-jelleggel, hanem csaknem végig! Ezután már csak jó lehetett a buli, főleg, hogy a Last In Line lemezt nemcsak a szokásos módon, a kötelező dalokkal, de az Evil Eyes-szal és az I Speed At Nighttal is megidézték. Egymás után dübörögtek a Dio, Black Sabbath és Rainbow klasszikusok; még Goldy kicsit merev, sarkos játéka sem rontott az összképen, leszámítva a kicsit se füle-se farka instrumentális intermezzót, amit szintén se füle-se farka gitárszólója után iktattak be. Olyasmi benyomást keltett, mintha nem gyakorolták volna be eléggé vagy bénán improvizáltak volna Goldy vezetésével. A ritmusszekció is topon volt (két ilyen öreg rókától, mint Jimmy Bain és Simon Wright, mi mást is várhatna az ember?), Scott Warren főpózőr billentyűs hangszerét kicsit elrejtette a keverés (általános tapasztalat volt ezen a feszten is, hogy a legkristálytisztább hangzás is mostohán bánik a szintetizátorokkal), de ennek dacára és ki-be járkálása ellenére ma már ő is markáns része a Dio-nak. Arról a fantasztikus kis emberről pedig, akinek a nevét a csapat viseli, ugyan mi újat lehetne elmondani? Hát persze, hogy csodálatosan szárnyalt a hangja; hát persze, hogy mutatta az ördögszarvakat; hát persze, hogy egy pillanat alatt megtalálta a hangot a közönséggel; hát persze, hogy mindenki újra a szívébe zárta. Mert ezt az apró termetű, szigorú tekintetű, de végtelenül barátságos metal nagyapót nem lehet nem szeretni!

A második napot az amerikai Hirax nyitotta szintén szigorú pontossággal reggel 10-kor. Az egész pofás kis power-thrasht nyomató, lényegében veteránnak számító, és a legsúlyosabb underground körökben kult hírnévvel rendelkező brigád egy fekete frontemberrel állt ki a színpadra, akinek hangja felettébb hasonlított az Overkilles Blitzéhez. Ez így már alapból nem lehetett rossz. Külsőre pedig a Boney M egykori férfi tátogósához hasonlított az úriember, ezen aztán jót mulattunk.

Az Angel Witch sem tegnap kezdte a szakmát, ők is egyike a NWOBHM mozgalom méltatlanul elfeledett underground hőseinek. Jól is nyomták, csak még ebben a zeneileg jobban képzett és szélesebb ismeretekkel rendelkező “nyugati övezetben” is kevesen ismerték őket, igaz, névadó számuk fogósságának köszönhetően már mi is a csapattal énekeltünk.

A Masterplan, valószínűleg az ex-Helloween tagok miatt, de különleges népszerűségnek örvend Németföldön. Persze erre rá is kell szolgálni, ezt meg is tették egy kiváló debütalbummal és többek között az itt adott fergeteges koncerttel. Mivel egy lemezre tudnak támaszkodni, nem okozott gondot a repertoár összeállítása: egész egyszerűen elővették a legerősebbnek tartott dalokat és lenyomták a műsort, kicsit talán úgy tűnt, hogy a lassú, málházós tételek voltak túlsúlyban, de korai időpont ide, napfény oda, sütöttek azok is. Jorn Lande energikusan vezényelte a műsort és hatalmasakat énekelt; Grapowski pedig – bár frizurája még mindig rendkívül gáz – németül is szólt földijeihez, ami persze még nagyobb sikert eredményezett a csapat számára. A Helloween/Jorn szóló-egyveleg most kimaradt, de nem is hiányzott senkinek, a Masterplan bebizonyította, hogy nem kell a múlt felé tekintgetni, a saját dalokban is ott a potenciál, főleg a friss Helloweennel összehasonlítva. Úgyhogy egy-null a Masterplan javára, a többi kiderül a pesti Tökfej-koncerten novemberben!

Egy újabb hazai, és ennek megfelelően hatalmas sikert aratott csapat következett, a Brainstorm. A siker megérdemelt volt: barátaim ugyan előre bizonygatták, hogy ilyen állat meg olyan állat lesz és hogy Brainstormék mekkora istenek, nálam tiszta lappal indultak (nemigen ismerem a bandát) és letaglóztak. Zenéjük minden germánosságot nélkülöz, viszont szenzációs dallamokkal átszőtt US power-jellegű muzsika, nem kevés Vicious Rumors-felhanggal, a VR-nél azonban jóval monumentálisabb formában. Az ilyen zene nálam már eleve nyerő, de sorsa az éneknél dől el igazán: nos, Andy B. Franckot nem kellett félteni, a zenekari fotókon sejtelmesen mosolygó, csendes, visszafogott srácnak tűnő énekes a színpadon egy hiperaktív állat! Az óriási énektémák tolmácsolása mellett fékeveszett one-man-showt adott elő, lement a közönség soraiba, bedobált vagy 30 pólót a tömegbe, fel-alá rohangált stb. Ezalatt társai betonkeményen alapoztak, szigorúan a háttérben maradva, de felhőtlen jókedvvel. A gitárosok még a szólóknál sem jöttek előre, zenébe olvasztva mutogatták magukat. Mivel az új lemezen egy trilógia is található, amelynek főszereplője Shiva istennő, az adott dalnál 3 síva-táncosnő is előadott egy koreográfiát, színesítve ezzel az amúgy sem unalmas műsort. Ez tipikusan egy olyan koncert volt, amely után egyszerűen muszáj begyűjteni a lemezeket!

A Pink Cream 69 színpadra lépésével folytatódott a német diadalmenet: a csapat szó szerint berobbant a színpadra és vérprofi showt adott elő, érzéssel, erővel, lendülettel. Mivel az ő munkásságukat sem különösebben ismerem, a Brainstorm okozta kellemes meglepetés miatt felettébb kíváncsian figyeltem a színpadi eseményeket. Az angol énekes David Readman a zenekarban eltöltött hosszú idő alatt vette a fáradságot és remekül megtanult németül (ezt a közönség honorálta is), így vegyes nyelven konferálta a húzós rock’n’roll nótákat. Mindazonáltal különösebben mély nyomot nem hagytak bennem a dalok, tehát a PC lemezeket nem kezdtem hazatérés után vadul kölcsönkéregetni. Ezzel együtt azonban az előadás minden kritikán felül állott.

Európában időtlen idők óta nem játszott már a Y&T, így nem csak nekünk, de a helyiek számára is igazi unikum volt a koncertjük, amely állítólag még így is az egyetlen volt az öreg kontinensen. Hírverés sem nagyon előzte meg a visszatérést, egyszerűen csak ott volt a nevük a fellépők között, így aztán azt sem lehetett tudni, milyen felállásban nyomják majd. Mint kiderült, a régi csapat érkezett csupa régi nótával. Mondjuk nem lett volna baj, ha leporolják az újabb keletű anyagaikat (’95-ben és ’97-ben is volt két marha jó lemezük), de olyan lazán, energikusan, sodró lendülettel és felhőtlen jókedvvel nyomták le a nosztalgiaműsort, hogy egy szava nem lehetett az emberfiának. Egyszerűen ott kellett állni és nézni ezt a magával ragadó koncertet, minden fáradtságot (ami már kezdett egyre jobban megnyilvánulni), bosszúságot, problémát elfelejtve hallgatni ezeket a vénséges vén muzsikusokat és belefeledkezni ezekbe a kortalan dallamokba. Azt hiszem, ezt hívják örömzenének, amit csak az ilyen öreg csókák tudnak ilyen feelinggel nyomni! Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Dave Meniketti (aki szakasztott úgy nézett ki, mint a mi Demjén Rózsink, főleg, amíg le nem vette napszemüvegét) és csapata alaposan feladta a leckét még a novemberben Pesten szintén tiszteletét tevő Deep Purple-nek is – legalábbis az én mércém szerint. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Dee Fuckin’ Snider (copyright Dave Meniketti) is spontán berobbant a színpadra, hogy öreg cimboráival közösen elénekeljen legalább egy refrént. Annyira spontán és annyira berobbant, hogy majd’ orra is esett!

Sajnos az Overkill alatt muszáj volt már egy kicsit leülni, de alaposan hallótávolságon belül tettem ezt, hogy ne mulasszam el ennek a legendás csapatnak a fellépését, akiket – bár már nem egyszer jártak hazánkban – még sosem volt szerencsém élőben megtekinteni. A megtekintés végül is ezúttal sem jött össze, de meghallgatni sikerült az energiától duzzadó koncertet, amely a hallottak alapján – és Overkill-fanatikus cimborám legkevésbé sem elhanyagolható véleménye szerint is – igencsak állatra sikeredett. Hihetetlen, hogy Blitz (azon kívül, hogy egyáltalán még él) micsoda hangokat képes kiadni magából! Meggyőződésem, hogy ha a Slayer nem létezne, ’killék lennének a thrash királyai: 20 éve folyamatosan aktívak; egyik lemezük jobb, mint a másik; folyamatosan képesek megújulni anélkül, hogy szemen köpnék saját magukat; hozzáállásuk pedig maga a HEAVY METAL! Ez több, mint tiszteletre méltó: térdre előttük!

Következett U.D.O. mester, aki annyira régi és akkora nagy kedvencem, hogy kutya kötelességemnek éreztem a színpad elé zarándoklást. Kis csapatunkban ugyan egyedül voltam a szimpátiámmal, a germánok számára viszont a minden este zsilettpengét vacsorázó köpcös kis ember egy élő isten. Ily módon derült ki, micsoda meggondolatlanság volt részemről előre menni, mert már az intrónál kiderült, hogy megmozdulni minden bizonnyal a koncert végéig nem fogok tudni. A muzsika élvezetében ez mit sem gátolt, hiszen Udo és csapata a két (zseniális!) Man And Machine lemezes nóta után belevágott a közepébe és következett a Metal Heart – és még csaknem tucatnyi más Accept klasszikus, amelyekkel nem lehet hibázni. A nosztalgiát csak egy nóta erejéig törték meg, a Holy c. U.D.O. lemez címadójával, de ez is legalább akkora sikert aratott, mint az Accept dalok.
Sajnos a Thin Lizzy koncertjének nagy részét elfagylaltoztuk a városban, pedig amit még hallottunk, az tetszett, nekem legalábbis nagyon, úgyhogy igyekszem bővíteni felettébb hiányos Lizzy-ismereteimet, amint csak lehet.

Fájó lábbal, sajgó derékkal vártuk a fesztivál záró attrakcióját, Dee Snidert és eredeti csapatát, a Twisted Sistert. Fontos kiemelni, hogy Dee eredeti csapatáról van szó, hiszen a hiperaktív frontember egy percre sem nyugodhatott a Twisted Sister feloszlása óta sem. Ennek köszönhető az is, hogy 2001-ben saját neve alatt koncertezett ugyanezen a fesztiválon és még másutt is, TS klasszikusokkal: saját elmondása szerint ezen koncertek sikerei hozták meg újra a kedvet, hogy összehozza régi bandáját. Mivel Dee az egyik leghitelesebb arc a metal szakmában, az ember már csak ezért is hajlamos hinni neki, ill. azért is, mert míg egykori társai a háttérbe húzódva töltötték az elmúlt éveket, Dee folyamatosan aktív volt és bármelyik projectjéről, szólópróbálkozásáról is legyen szó, egyik sem érte el a TS sikereinek még a töredékét sem. Azonban sem a TS nóták mai napig tartó népszerűsége, sem a pénz nem lett volna elég ahhoz, hogy a remetéket a barlangból kicsalogassák. Ehhez Dee fanatizmusa, szervezőkészsége és híres-hírhedt beszélőkéje kellett. Ne legyenek illúzióink, nyilván komoly biznisz a reunion, de ha ilyen show jár a zsozsóért, amilyet Balingenben láttunk, akkor ott nincs mibe belekötni! Etalon volt minden olyan metal rajongónak, aki még nem láthatta a zenekart (valami azt súgja, hogy ők voltak többen) és azoknak is, akik esetleg igen: jobb formában voltak, mint fénykorukban lehettek, a rock’n’roll tényleg konzerválja az embert.

Sajnos folyton összekeverem a tagok zengzetes neveit, Mark Mendoza basszerét viszont muszáj volt most vagy soha egy életre megjegyezni, mert a roppant kedves “The Animal” becenévre hallgató “sister” tényleg egy vadállat, még jó néhány kiló plusszal is: ütötte-verte azt a szerencsétlen bőgőt, mintha az élete függene tőle. A gitárosok sem tétlenkedtek, régi fotókról, videókról jól ismert; borzalmas és ízléstelen szereléseikben rohangáltak összevissza; egyik feelingesebben szólózott, mint a másik, és látszott rajtuk, hogy kicsit talán tényleg meglepi őket a fergeteges siker és hogy emellett (ami sokkal fontosabb) őszintén jól is esik nekik. Írás közben eszembe jutnak már a neveik is: Eddie Ojeda és Jay Jay French. Nos, azt hiszem, utóbbi volt az, aki egyszerűen megfogalmazott (értsd: fuckin’-okban sem hiányt szenvedő), de roppant hatásos szónoklatot intézett a közönséghez, miszerint az ám a lojalitás, hogy ennyi év távollét után is így fogadják a Twisted Sistert a színpadon!

Na igen, hogy is lehetne elfelejteni olyan dalokat, mint a What You Don’t Know (Sure Can’t Hurt You), a Kids Are Back, a Stay Hungry, a majd’ 20 év távlatából is doomosan, modern metalosan őrlő Destroyer, az Under The Blade és sok-sok társuk, amelyeket valamilyen fatális tévedés folytán (amelyhez megfelelő alapot szolgáltathatott a glames image) pop-metalnak, hard rocknak, dallamos rocknak stb. titulált az utókor, holott egytől-egyig csontkemény METAL himnuszok, amik a földbe döngölik az embert, hacsak nem ragad léggitárt és nem kezd vadul headbangelni. Az est házigazdájának szerepét maga Dee Snider vállalta magára, aki a már többször is emlegetett hiperaktivitását itt sem hanyagolta: nyomta a szöveget a konferanszok alatt, ahogy kell, rohangált, ugrált, holott jól ismert, magas sarkú cipővel kiegészített szerelése ezt nem feltétlenül könnyítette meg; énekelt, erőteljes, szívvel-lélekkel teli hangján és ordított, ahogy csak ő tud.

Szerencsére a We’re Not Gonna Take It már a program közepe felé elhangzott, így nem arról szólt a koncert, hogy a kellően besörözött, bulizni vágyó publikum 2 órán keresztül egyetlen slágerre vár, mint sok nosztalgiabandánál, hanem a természetesen közönségénekeltetést is tartalmazó gigasláger után még jó darabig nyomták tovább a metalt. Így a koncert második felében hangzott el, pl. egyik kedvencem a Ride To Live (Live To Ride), valamint többek között a Burn In Hell is, amit egy gyilkos AJ Pero-dobszóló szakított félbe (végül beugrott az ő neve is), amire a magam részéről aztán igazán nem számítottam, de annál jobban tetszett. Stílusosan a Come Out And Play volt az első ráadás és akárcsak Dee koncertlemezén, itt is az SMF volt a végső búcsú.

Végső búcsú? Ami az idei Bang Your Head fesztivált illeti, mindenképpen. Azonban a TS már be is ugrott a Wacken-beli koncertjét akut énekeshiány miatt lemondani kényszerült Iced Earth helyére, ami öröm az ürömben, hiszen akik itt nem láthatták őket, azok közül jó néhányan (köztük nyilván nem kevés magyar is) ott lesznek Wackenben és nekik is jut majd egy alapos seggberúgás Dee Snidertől.

A fent leírtak alapján számomra nem kétséges, hogy jövőre is ott a helyünk Balingenben. Ha rajtam múlik, valószínűleg máshol szállunk majd meg, semmiképpen sem az improvizált kempingben és bizonyára jobban rápihenünk majd magára a fesztiválra (a party-sátor tőszomszédságában és a germán rockerek non-stop éjszakai őrjöngésének közepette ezt idén nemigen tehettük), amolyan nyugdíjas módon. Fel sem merül ugyanis annak a lehetősége, hogy a szervezők valami töketlen összeállítással bénázzanak 2004-ben. Ha mégis, hát, egyszer ott voltunk – és életre szóló élmény volt!

Fotó: Pálinkás Vince

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.