Shock!

augusztus 12.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pearl Jam, White Reaper - Budapest, 2022. július 12.

Huszonhat évvel ezelőtt, tehát kábé még egy másik életben lépett fel Budapesten először és utoljára a Pearl Jam. Az 1996-os, még a régi Budapest Sportcsarnokban adott koncert mára legendaszámba megy, és az Arénát most dugig töltő 14 ezer néző jelentős hányada már csak életkori okokból kifolyólag sem vehetett részt rajta – ennyi év után, ilyen kiéheztetéssel a háta mögött Seattle legendás zenekara akkor sem nagyon veszíthetett volna, ha haknira veszi a fellépést. Eddie Vedderék azonban épp ennek ellenkezőjét tették, és egy rendkívül forró hangulatú, még a méretek ellenére is kimondottan bensőséges, baráti légkörű bulival hálálták meg a magyar tábor türelmét.

pearl_jam_k2022_01

időpont:
2022. július 12.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 38 Szavazat )

A louisville-i White Reaper nem volt nálam radaron azelőtt, pedig tíz éve aktív, háromlemezes zenekarról van szó. A zenekari fotók alapján nem számítottam sokra, ugyanakkor a programjukat figyelve azon kaptam magam, hogy az összes elővezetett dal tetszik. Elsőként az tűnt fel, mennyire jól és magabiztosan énekel az amúgy kissé jellegtelen fazonú, Freddy Krueger-csíkos felsőben nyomuló Tony Esposito énekes/gitáros, másodjára Nick Wilkerson dobos spontánnak ható, valójában viszont roppant okosan felépített témáira kaptam fel a fejem, kábé a harmadik „na, ez is tök jó volt"-kategóriás szám után pedig igazából nem támadtak további kérdéseim.

white_reaper_k2022_01

Maga a zene power/popos, college rockos alapokon nyugszik, de azért nagyon nyilvánvalóan akad benne klasszikus hard rock is bőven, még ha ezeket a fogásokat néhol ügyesen is álcázzák, mindezt pedig lelkes, lendületes előadásmóddal prezentálták. Különösebben nem tudok vitázni Kiss kollégával, aki szerint a White Reaper összességében a '90-es évek Szigetjeinek kora esti műsorsávos nagyszínpados fellépőit idézte, akik legnagyobb diadalként mondjuk egy Smashing Pumpkins-turné előzenekari posztját tudhatták a tarsolyukban. Ennek ellenére zeneileg és attitűdre is egyben volt a produkció.

white_reaper_k2022_02

Pearl Jam Magyarországon... Hihetetlen, hogy ezt is megértük, bár valahol persze az is hihetetlen, hogy ennyire nem akart összejönni több mint negyed évszázadon át ez az egész. Az okokról maximum találgatni tudnék, de nem hinném, hogy sok értelme van: simán csak így alakult, és kész. Mindenesetre nem lepett meg, hogy ekkora ínség után ezúttal még csapatostul Budapestre utaztatott taszári amerikai katonák nélkül is nagyon durván megtelt a legnagyobb konfigurációra belőtt Aréna Eddie Vedderékre. A hangulatot pedig leginkább talán a Red Hot Chili Peppers szintén maratoni kihagyás után történt budapesti visszatéréséhez tudnám hasonlítani pár évvel ezelőttről: örömünnep, hosszú éveken át elfojtott, most egyszerre felszabaduló energiák, miegymás... Szerintem nagyjából mindent elárul, hogy még a lelátókon is az első pillanattól fogva állva tombolt-táncolt-éljenzett mindenki.

pearl_jam_k2022_02

A zenekar meglehetősen puritán színpadképpel érkezett, ez azonban aligha lephetett meg bárkit is: két kivetítő oldalt, hátul némi szolid, oválisan ívelt ledneoncsíkos háttérfény, és ennyi, így végig az öt legendán, Eddie Vedderen, Stone Gossardon, Mike McCreadyn, Jeff Amenten és Matt Cameronon, meg persze a zenén maradt a fókusz. Ezen a ponton pedig máris megjegyezném, amit az utóbbi lemezek kapcsán többször pedzegettem már: a mai Pearl Jam kiállásra, fazonra, feelingre sokkal inkább idézi mondjuk Bruce Springsteent és a The E Street Bandet, mint az Alive meg az Even Flow klipjeiben megismert lánglelkű, bakancsos-flanelinges forradalmárokat vagy a későbbi éra visszafogottabb, alterosabb irányba kacsingató csapatát. Ezt az össznépi-összamerikai érzetet erősítette a két sessionistával, a két évtizede fix társ Kenneth E. Gaspar billentyűssel, illetve a Red Hot Chili Peppersben megismert, itt multiinstrumentalistaként funkcionáló Josh Klinghofferrel megerősített felállás is. Az egész harminc évvel ezelőtti Seattle-mozgalom „corporate rock sucks" jelszavának fényében ez persze minimum pikáns, de hát a Pearl Jam már akkoriban is rendesen kapta az ívet, amiért túl hagyományosak, szóval azért bőven akadt előzménye is. Az itt-ott hosszas hangszeres szólókkal, imprós betétekkel gazdagon felütött koncertverziók egyaránt a rockzene hőskorát idézték.

pearl_jam_k2022_03

A zenekar földközeli, szimpla kiállása egyébként ma sem jelent karót nyelt modorosságot, mint ahogy régen sem voltak soha sótlan, unalmas figurák, hiába ragadt rájuk a '90-es években egy sornyi téves sztereotípia. Épp ellenkezőleg: kifejezetten nagy elánnal, lendületesen nyomult mindenki, a látványosan megöregedett Gossardtól kezdve a fazonját szépen konzerváló Amenten át a – gondolom, elsősorban Crohn-betegsége miatt – végig maszkban zenélő, továbbra is szenzációsan gitározó McCreadyig. Matt Cameron itt mást és máshogy hoz, mint annak idején a Soundgardenben, de játéka ezekben a dalokban is összekeverhetetlen – Eddie ki is emelte, hogy egyértelműen vele a doboknál a legjobb a banda –, elsöprő húzást ad mindennek. És persze a fronton ott van Vedder, aki nagyon gyorsan házibuli-hangulatot teremtett természetes, kissé filozofikus, ám ezzel együtt is derűs egyéniségével. Ugyanaz jutott eszembe, mint az említett arénás Chili-koncerten: hogy ezek az arcok egészen biztosan tök jó fejek a magánéletben is, nincs bennük semmi megjátszás, elmennél velük meginni egy sört is lazán.

pearl_jam_k2022_04

Szintén sokszor leírtam már, hogy – sokakhoz hasonlóan – nálam mindig is a korai éra számított meghatározónak és igazán kedveltnek a zenekarnál, így előzetesen minimum kétesélyesnek tűnt, mennyire kapnak telibe a műsorral. A Pearl Jam híresen kiszámíthatatlan a setlistekkel, variálnak, módosítgatnak, egy turnén belül is beszúrnak-kiszednek-megcserélnek ezt azt – nos, a budapesti műsor két szempontból is maximálisan pozitívnak bizonyult ebben a tekintetben. Egyfelől nem kevesebb mint öt (!) dal hangzott el a kolosszális Ten debütről, tehát az album csaknem fele, és ezek után még akkor sem lenne ildomos panaszkodnom, ha egyébként két übersláger, a Once és a Jeremy nálunk pont kimaradt. Ezek mellé még csapjuk oda a szintén a korai érából származó, obskúrusabb Washt – mindjárt nyitásként nyomták, ami azért elég kultikus húzás –, a ráadásban előkapott State Of Love And Trustot, illetve az annak-idején-már-nem-annyira-csípett-de-mai-fejjel-sokkal-jobbnak-tűnő Vitalogy három darabját, a Corduroyt, a Nothingmant és a Better Mant... Szóval még nekem sem támadt okom panaszra, úgy sem, hogy a Vs.-t nálunk tokkal-vonóval hanyagolták, pedig az Animal, a Glorified G, az Elderly Woman Behind The Counter In A Small Town meg a Daughter ezen a turnén is forognak a rotációban.

pearl_jam_k2022_05

Viszont itt jön be a képbe az említett második szempont: hogy tulajdonképpen azon kaptam magam, messze nem számít annyira, mit játszanak, mint az egész összhatás. A megjelentek többségéhez hasonlóan én sem láttam még soha élőben a Pearl Jamet, így szembe- és fülbeötlő volt, mennyire egységesebbnek tűntek koncerten a terebélyes életmű számos pontjáról összeszemezgetett dalok. Papíron a Why Go meg mondjuk a Gigaton Talk Talk-áthallásokkal gazdagon meghintett Dance Of The Clairvoyantse nem áll túl közel egymáshoz, itt azonban vajpuhán illeszkedtek az egységes keretbe. Utóbbi ráadásul még a természetesen óriási össznépi meghatódást és együtténeklést hozó Even Flow után is ütött, ami azért elég sokat elárul róla... De még az olyan, stúdióverzióban amúgy nem túlságosan kedvelt tételeket is élveztem, mint például az I Am Mine vagy a Do The Evolution.

pearl_jam_k2022_06

A csúcspontokat persze azért így is az említett 1991-es dalok jelentették. A másodikként bedobott Why Go helyből az egekig korbácsolta a hangulatot, az Even Flow pillangóit mindenki torka szakadtából énekelte Eddie-vel, a Black naná, hogy gyönyörű volt, a rendes műsoridőt záró Porchcsal pedig a lovak közé dobták a gyeplőt. De még ezek egyikét sem lehetett egy lapon emlegetni a generációs himnusz Alive-val, amit már felkapcsolt fények mellett nyomtak a ráadásban, hatalmas közönségkórussal, és láthatóan még őket is megindította kicsit a fogadtatása. Nálam piros pontot jelentett, hogy ezek után nem a Neil Young-féle, számomra mindig is borzalmasan banális, egyáltalán nem csípett Rockin' In The Free World, hanem az All Along The Watchtower jammelősre hizlalt változatával zárták a koncertet.

Az évtizedek során nekem is akadtak néha fenntartásaim a Pearl Jammel szemben, aztán az utóbbi pár albumra eljutottam addig, hogy nem akarom – egyértelműen hibás hozzáállással – minduntalan a Tent meg a Vs.-t hallani tőlük, és megbékéltem velük. Ez a koncert pedig tényleg aligha sülhetett volna el jobban, szó szerint feledhetetlen élménynek bizonyult. Remélem, nem kell 2048-ig várni a következő találkozásra...

pearl_jam_k2022_07

Fotó: Bobál Kati

 

Hozzászólások 

 
#8 tejjel kifli 2022-07-19 10:56
Idézet - imi:
Ez a csúnya "obskúrus" szó vajon mikor abászkodott be gyönyörű nyelvünkbe?


Meglehetősen régen, tekintve hogy latin eredetű kifejezés és az Idegen szavak szótárában a régies/törénelmi/irodalmi szó kategóriában szerepel.
Idézet
 
 
#7 imi 2022-07-19 08:34
Ez a csúnya "obskúrus" szó vajon mikor abászkodott be gyönyörű nyelvünkbe?
Idézet
 
 
#6 Woodwall 2022-07-16 13:05
Nalam Seattle= Alice in chains.
Pearl Jam top 20-ba se fer bele.
Koncerten viszont valami olyasmit nyujtottak amit mar nagyon regen tapasztaltam. Abszolut lazak voltak minden gorcsosseg nelkul zeneltek. Lejott hogy ez nem "betanult" minden lepest megtervezett turne, csak itt csak most van.
Hatalmas elmeny volt, barmikor ujraznek,5.szamnal azt ereztem mint mas koncerten csak a raadasnal..A fenyek baromi jok voltak david gilmoure- nal tapasztaltam ilyen minoseget.
Tenyleg nemzetkozi volt a kozonseg, egy norveg csapattal beszelgettem kicsit egyikuknek a 43! koncertje volt toluk, + volt a tsrsolyaban ket temple of the dog is....
Idézet
 
 
#5 Goodbye 2022-07-16 00:05
Sosem fogott meg a zenéjük, de mindig jó látni, amikor egy igényes produkció tömegeket mozgat meg.
Idézet
 
 
#4 Flagellator 2022-07-15 20:59
Óriási izgalommal és hetek óta csak ezen forgó aggyal vártam életem első PJ-koncertjét.
Felejthetetlen emlékkel ajándékoztak meg a fiúk.
A "Once" nélkül is.
Idézet
 
 
#3 Szabó Róbert84 2022-07-15 10:36
Nagyon sok koncerten voltam már, nagyon sok kedvencem láttam már (jó párat még nem), ilyen hangulatot, ilyen tökéletesen muzsikáló zenekart még nem tapasztaltam.
Olyan szinten együtt élt lélegzet a zenekar és a közönsége hogy az elképesztő volt.
Már az első szám alatt állt az egész aréna az összes ülőhelyen mindenki táncolt ugrált stb.

Az a nagy helyzet hogy ez volt életem koncertje!
Még megközelítőleg sem volt ennyire fantasztikus élményben részem koncert szinten.
Tudtam éreztem hogy jó lesz, de minden várakozást minden előzetes elképzelést felülmúlt!
Bevallom férfiasan már a Why Go alatt kijött a könnyem, a Given to Fly alatt pedig üvöltve éneklés mellett végig környezetem a dalt.
U.i.:
Eddie Vedder pedig egy cukorpofa.
Idézet
 
 
#2 ujper 2022-07-15 07:38
Nálam a Pearl Jam = Ten, No Code és Immagine in Cornice, meg mondjuk még kb 6-7 dal egyéb albumokról.

Egyáltalán nem vártam a nagyon régi dalokat, a Dance Of The Clairvoyants hozta az első libabőrt. Aztán persze nagyot ütött a Black, a Do The Evolution és a ráadásban a State Of Love And Trust. De a csúcspont akkor is a Lukin két változata volt :P

Eddie túl sokat pofázott, és szart bele, hogy érthető legyen, dehát ő ilyen. A jammelős gitárszólóktól meg legszívesebben falra másztam volna...
Idézet
 
 
#1 faktor69 2022-07-15 06:52
Szenzációs koncert volt.
Örülök, hogy 2 nappal előtte újra vettem rá jegyet. (Tavaly visszaváltottam a bizonytalanságo k miatt.)
A koncert kezdő Wash már libabőrt okozott, úgy hogy a dalt nem tudtam hova tenni, nem volt ismerős, de zseniálisnak bizonyult abban a sötétben burkolózva egy ilyen nyugisabb dallal kezdeni, majd berobbanni fényekkel a Why Go-val.
A Dance Of The Clairvoyants nekem kilógott a sorból. Ez után se lesz a kedvencem.
A Vitalogy-s daraboknak meg kifejezetten örültem, ugyanis imádom azt a lemezt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.