Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nick Mason’s Saucerful Of Secrets - Budapest, 2022. május 30.

Érdekes, hogy a Pink Floyd esetében sokkal megengedőbb mindenki a tribute-ökkel szemben, és sokkal inkább „legitim" az ilyesmi, nem egyszer az egykori tagság vagy az official fanclub ajánlásával-támogatásával működnek vagy kapnak extra médiafigyelmet a hasonló formációk. Meg aztán léteznek hivatalos nemzeti Pink Floyd tribute-ök is, akik komoly arénaturnékat tolnak le világszerte (ha jól emlékszem, az ausztrál verzió például nálunk is fellépett már). Nyilván mindez betudható annak is, hogy a zenekar emberemlékezet óta nem aktív, és már életében túlnőtt saját legendáján, magyarán: ma már a Pink Floyd olyan, mint mondjuk egy színdarab vagy egy régi zeneszerző életműve, és mint ilyen, sokféle verzióban jelen lehet a világ legkülönfélébb színpadain. Akik (és amíg) pedig még élnek a régi tagok közül, bármelyikben bármikor felbukkanhatnak vagy éppen vezethetik saját maguk is a projektet. Roger Waters ugyebár nagyban tolja leginkább a Falhoz kapcsolódó dolgokat, és persze saját zenéket is csinál, Nick Mason pedig ahhoz kapott kedvet pár éve, hogy afféle klubbandázós örömzenéléssel emlékezzen meg a Floyd korai időszakáról.

mason_7

időpont:
2022. május 30.
helyszín:
Budapest, Budapest Park
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )

Korai tehát, és szigorúan az: a Nick Mason's Saucerful Of Secrets nemcsak nevével, de műsorával sem árul zsákbamacskát, csakis a The Dark Side Of The Moon előtti érából játszanak. Ez persze messze nem vonz arénaszintű nézőszámokat, lévén igen megosztó korszaka a Floydnak, de jól is van ez így. Ahogy említettem, Mason bácsi örömzenélni akart és közeli kapcsolatot a közönséggel, ha úgy tetszik, nosztalgiázni azokról az időkről, amikor átlag pár százan nézték meg őket, de még azok a nyitottabb hippik és fellengzős sznobok sem feltétlenül értették, mit akart mondani a zeneszerző. Meglehet, maga a zenekar sem értette, de öt évtized alatt azért kellően letisztultak a dolgok ahhoz, hogy helyén kezelve tudjuk értékelni a korai érát, és felismerjük értékeit.

Egyén- és ízlésfüggő, hogy hallgathatatlannak vagy zseniálisnak minősíti-e valaki egyik-másik dalt vagy lemezt, de az idő próbáját abszolút kiállta az életmű, hatása felbecsülhetetlen, beszélünk-vitatkozunk róla még most is és helye van a kortárs művészetek panoptikumában. Jómagam a Meddle-től tartom igazán élvezhetőnek a Floyd zenéjét, és valóban, ott érezhető először valamiféle tudatos produceri ráhatás, hogy a korszellemnek megfelelően valamiféle (prog)rockosabb, direktebb, feszesebb irányba menjen a zene, meg hogy úgy szóljon, mint az atom. Ennek megfelelően kimondottan örültem, hogy a 2020-as koncertlemezhez képest a One Of These Days nem a végén csendült fel, hanem ezzel indult a koncert, meg persze kevés ennél tökéletesebb nyitószám található a műfaj történetében. Mégis, kicsit itt még enerváltnak tűnt az előadás, talán mert még nem sikerült belőni a soundot, és túlságosan dohogónak, dobközpontúnak tűnt. A dobos főszereplő ellenére sem feltételeztem ebben szándékosságot, és szépen lassan össze is állt a hangzáskép, utána pedig már a Parkhoz méltóan remekül szólt minden.

mason_2

Persze tényleg ízlés kérdése, kinek mennyire jön be az ős-Floyd, de attól még bárkinek zenei csemege lehetett ez az este, elvégre ezeket a dalokat aktív korában sem erőltette az anyazenekar, és akármennyire nehéz hallgatnivalót jelentenek lemezen, annyira kellemesnek és szórakoztatónak bizonyultak élőben. Elvégre már nem a '70-es évek elejét írjuk, hogy mindenképpen tudatmódosító szer kelljen a koncertek élvezetéhez... Nyilván valahol megdöbbentő, hogy a legújabb szám is ötvenéves volt, de hát ez van, jövőre a Dark Side is jubilál és hát a debütlemez is ötvenöt éve jelent meg – valahol persze tényleg elképesztő távlatok ezek, de végülis Nick bátyánk idén januárban töltötte be a 78-at (!), tehát már az első korszakváltáskor is kvázi veteránnak számított a többiekkel együtt. Nyilván zenészei több generációval mögötte vannak, de társa a ritmusszekcióban az a Guy Pratt, akivel már a '80-as évek közepe óta együtt játszott a Floydban (nem mellesleg, a néhai Richard Wright volt az apósa és egyben lányának nagyapja – a vonatkozó konferansz szerint).

mason_5

Nem ismeretlen az angol színtér ismerői számára Gary Kemp gitáros sem, aki Spandau Ballet-beli tagsága mellett hazájában színész-rendezőként sem jelentéktelen figura, de ha jól értettem, Guyjal együtt járt már Magyarországon valamelyik '80-as évekbeli Spandau-buli kapcsán. Mindketten énekeltek, bár a szólóénekes inkább Gary volt persze, hangja remekül érvényesült a nyeglébb, barrettes témáknál is – érdekes volt szembesülni a Floyd punkra és britpopra gyakorolt hatásával így élőben, bizony, ilyenkor még annak is összeáll a kép, aki nem feltétlenül rocklexikon-szinten tolja a floydizmust. A másik gitáros, Lee Harris és az impozáns szintipark mögé bújó Dom Beken billentyűs még náluk is fiatalabbak, de szintén tudásuk legjavát tették hozzá az estéhez. Számomra a már említett Meddle-szimpátia miatt nyilván az Echoes jelentette a csúcspontot, de a korai anyagokat a koncert előtt újrahallgatva és persze a SOS saját koncertlemezéről is csemegézgetve bőven akadtak érdekességek azon kívül is. Setlistelemzés-fetisiszták nyugodtan megspórolhatják akár a kommentelést, akár a bosszankodást, de mivel sem én, sem a másik jelenlévő Shock!-kolléga nem vagyunk Floyd-szakértők (ez még a komoly progrock-rajongóknak is egy különösen kényes rétege), sőt, tudomásom szerint senki nem az a szerkesztőségben, semmi ilyesmivel nem szolgálhatok. Viszont saját ismereteim alapján elmondhatom, hogy átfogó képet kaptunk a korai évek munkásságáról, melynek minden nehezen befogadhatósága ellenére sem volt unalmas perc a műsorban.

mason_6

A játékidővel sem fukarkodott a banda (bár háromnegyed nyolckor már elkezdték, tehát a kötelező tíz órás koncertbefejezésnél kicsit előbb lett vége, de a nettó két órát így is simán hozták) és vetítésekkel is frankón megtámogatták a dolgot – utóbbi azért is lényeges, mert a vizualitás mindig is fontos része volt a Floyd fellépéseinek. Nyilván nem kaptunk watersi szintű látványt, de legalább a demagóg szájbarágás is elmaradt. Sőt, nagyon is lelazult nyáresti jammelés-feelingje volt az egésznek, Mason feltételezhetően már annak idején is inkább kimaradt a Művészemberek konfliktusaiból, világmegváltó okosságaiból, időnként a zenére is rátelepedő, túlzásba vitt koncepciókból. Persze, mit is tehetne egy dobos: hozza az alapokat, ahogy és amikor kell. És valljuk be: ütőhangszeres kortársai közül az alulértékeltebbek közé tartozik, pedig elegáns, stílusos játéka mindig is sokat tett hozzá az összképhez. És saját zenekarában sem tolja előre magát, még annyira sem, mint mondjuk – jó értelemben véve – Carl Palmer teszi, de persze a Floyd sosem az explicit virtuozitásról szólt. Na de ezt ne is folytassuk, mert még a végén átmegyünk zenei sznob észosztásba, és muszáj lesz kinyitnom egy vörösbort!

Soha kellemesebb nyárindítást – és hol van még a hálistennek fullosan rebootolt szezon tetőzése!

mason_1

Fotó: Nagy Marci, Budapest Park

 

Hozzászólások 

 
#1 Edward_Richtofen 2022-06-15 15:54
Ez egy nagyon hangulatos este volt, fater miatt mentünk, ő ortodox Floyd-rajongó, de mindenkinek átjött a buli. Volt egy-két pillanat, ami az én gyomromat már megfeküdte, de általánosságban élőben sokkal jobban működtek ezek a korai témák, mintha csak random hallgatnám őket. Az öreg nagy figura, jól is játszott, fasza hétfő esti kikapcsolódás volt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.