Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nevermore, Morpheus - Budapest, 2003. október 5.

Amikor a koncert előtt pár nappal megérkezett a hír, hogy az Arch Enemy nem folytatja a turnét holmi gyilkos rovarok támadásából kifolyólag, sokan nekiálltak eladogatni a koncertjegyeiket.
időpont:
2003. október 5.
helyszín:
Budapest, E-klub
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
Ezt már akkor is furcsálltam, hiszen a Nevermore dalai és koncertteljesítménye szerintem önmagában megért egy teljes árú jegyet, ráadásul a szervezők 500 forintot vissza is adtak a helyszínen mindenkinek – szinte már nem is találtam furcsának, csupán igen elszomorítónak, hogy a közönség jó része szokásos magyar elégedetlenséggel reagált, és félremagyarázva a történteket, azon siránkozott, hogy ezek szerint az Arch Enemy csak 500 forintot ér... Nem kezdek most el erről prédikálni, mindenesetre nagyon nem volt igazuk, és igenis szép gesztus volt a visszatérítés.

Már a nyitó Morpheus koncertjét is szép számmal nézték végig a zenére kiéhezett fémfejűek, bár szintén sokan tüntetőleg maradtak kint a folyosón, esélyt sem adva a helyettesítő csapatnak. Ezt inkább megint nem minősíteném... Oké, hogy a Morpheus nem egy Arch Enemy, de minden tiszteletem az övék, mert rendesen sikerült helyt állniuk. Alapvetően első lemezük programjából állt a 40 perces bemelegítő szett, megspékelve egy Iced Earth-féle Melancholyval. Nos, a vokalista hangja még azért nem egy Matt Barlow, de pontosan, tisztelettel nyúltak a dalhoz. Saját nótáik egy kis idő után összefolytak ugyan, de a Szívem Újra Lángol, bár nagyon az Iced Earth szellemében íródott, mégis sütött. Még a kiállás is rendben volt, próbáltak nem megszeppenve, hangszert bámulva, topogva játszani, a hatásos fekete cuccok és fejkendők között csak a dobos fehér pulcsija volt kissé kirívó.

Nem túl vészes hosszúságú átszerelés után pedig, hangos üdvrivalgástól kísérve lépett színpadra a mai metal egyik legmeghatározóbb csapata, Nevermorea Nevermore. A Dead Heart lemez egyik lendületesebb dalával, az Inside Four Walls cíművel nyitottak, és annak ellenére, hogy a koncert előtt Warrel általános zenekari lebetegedésről mesélt (és folyamatosan igen rondán köhögött), brutális energiával zúdították a nyakunkba a Zenét. A két oldalon Jeff Loomis és a kölcsöngitáros Steve Smyth headbangelt, középfelé Jim Sheppard klasszikus metalos pózokban, műgonoszra vett szemekkel hesszelte a közönséget, hátul Van Williams dobosisten nyolc kézzel és négy lábbal osztotta a fekete dobcuccot. Warrel pedig, bár az első pár nóta alatt tényleg igyekezett sokat pihenni és nyakalta az ásványvizeket, egy idő után belefeledkezett a koncert hangulatába, rohangált, ugrált, mint egy kisiskolás bakkecske, hol gonoszkodóan, hol felszabadultan vigyorogva sasolta a népet... és természetesen hibátlanul énekelt. Nevermore

Okosan, arányosan válogatták a dalokat az új és a régebbi lemezekről. Kaptunk a Never Purify mellett olyan új dalokat, mint a címadó Enemies Of Reality, Tomorrow Turned Into Yesterday (némi közönségénekeltetéssel), Seven Tongues Of God, de olyan régebbi gyöngyszemekkel is megleptek minket, mint az In Memory, a Lost, vagy az első lemezes Sea Of Possibilities. Természetesen eljött a Víz Sárkánya is, iszonyatos zúzás képében a kétlábdobok és riffek alá temetett mindenkit a Narcosynthesis, vagy a No More Will.

Aki eddig azt hitte volna, hogy a lemezeken hallható ultrapontos és übergyors gitárszólók a modern stúdiótechnika művei, most kaphattak bizonyítékot ennek ellenkezőjéről: Jeff a legnyakatekertebb szólókat is metronóm pontossággal játszotta el, sőt, a hihetetlen tudást igénylő ikerszólók is kristálytisztán gördültek elő Jeff és Steve kezei alól, mintha mindig is együtt játszottak volna, vagy összenőtt kezű sziámi ikrek lennének. Van Williams dobolására nincs más szó, mint a csodaszép. Bár a hangzás az E-klub kissé hülye akusztikájának és elrendezésének köszönhetően nem volt a legtisztább, ez a furcsa fejű, bőrszoknyás dobos minden egyes apró díszítést, pici pityergetést a helyére rakott, mintha csak stúdióban lenne, megtámogatva mindezt valami gyönyörű mozgással – néha még cigarettára is gyújtott játék közben... NevermoreA vicces trapézfarmerben villogó Jim alá toltak egy dobszéket, leült és úgy kezdett bele a Dead Heart címadó dalába, a szépen bontogatott bőgőtémára beszállt Warrel is, majd hirtelen eltűnt a bárszék és már nyomták is a szívfacsargató Heart Collectort. Egy pillanatra sem volt megállás, egyenként darálták le a közönséget, akik pedig tomboltak, énekeltek, mosolyogtak, egyszóval: Éltek.

Jeff “nagylelkűen” néha oda-odaajándékozott pár szólót Smyth mesternek, aki zúzásából kifolyólag apró patakocskákat izzadt csillogó bőrgatyájára.
Aztán egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a csapat köszön és távozik... Persze mindenki tudta, hogy ez csak a szokásos, ráadás előtti műbalhé, de akkor is shockoló volt, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő. A nép hangosan követelte az ő nevörmórját, akik vigyorogva jöttek is vissza a hívó szóra, és a zúzás folytatódott még pár perc erejéig. A Sound Of Silence előtt Warrel tréfásan közölte, hogy most aztán káoszt akar, nos, megkapta. Először csak pár bátor rajongó mászott fel a színpadra, hogy meglapogassa az énekest, majd fejest ugorjon a közönség ölelő karjaiba, de aztán egyre és egyre többen lettek a színpadon, együtt tombolva, énekelve, léggitározva a csapat kimerült de boldogan mosolygó tagjaival. Sokan később lesajnálóan nyilatkoztak a dologról mindenféle fórumokon, pedig nem kellett volna: Nevermorea zenekartagok nevetve, vigyorogva vegyültek el a néppel, még Warrel is széles mosollyal tartotta oda a mikrofont egy próbálkozónak, hogy helyette ő süvíthesse az éterbe a refrén egyik sorát. A nóta végén pedig páran felkapták az ellenkezni hiába is próbáló énekest, és bedobták a közönség közé, akik “tenyerükön hordozták” őt, azaz megsétáltatták a fejük fölött az önfeledten nevetgélő Mestert. Még az a fránya pocak is kivillant, nahát.)

Egyszer csak megint csend lett, és a színpadot letámadó rajongók azon kapták magukat, hogy egyedül vannak, a zenekar bizony szép csendben lelépett, itt hagyva mindenkit egy fantasztikus, energiától és érzelmektől fűtött koncert emlékével. Most aztán várhatunk rájuk, míg új lemez nem születik, aztán ismét megszánnak minket és eljönnek másfél órányit varázsolni.

További fotók:
Nevermore

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.