Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nazareth, Cry Free - Budapest, 2004. október 19.

Nem mondhatnám, hogy túlzottan képben lennék a Nazareth-tel kapcsolatban, mivel azonban imádom a 70-es évek hard rock zenéjét, ezt a koncertet meg kellett nézni. Talán érdekesebb is egy objektív, “laikus” beszámoló az olvasó számára is (nekem mindenképpen nagyobb kihívás így megírni), bár meg kell, hogy mondjam, amikor én vagyok az olvasó, engem rendkívül bosszant, ha valami hozzá nem értő nyikhaj okoskodik az általam szeretett, ismert banda koncertjéről, lemezéről, pláne, ha tele van tárgyi tévedéssel.
időpont:
2004. október 19.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )
Ezeket óvatos fogalmazással igyekszem majd elkerülni, de remélem, hogy tudok alternatívát nyújtani a tudálékos “ez a felállás játszott, erről és erről a lemezről, ezeket és ezeket a nótákat, ilyen és ilyen verzióban”-típusú koncertbeszámolókkal szemben. (Na, nem mintha én magam nem követtem volna el hasonlókat, hehe…)

Az egyszerű halandó szemében valószínűleg a Nazareth is a Uriah Heephez hasonló mostohagyerek, aki a nagyok (Purple, Zep, Sabbath) árnyékában azért tudott valami maradandót (és egy darabig nagyobb közönség számára sikereset) alkotni, majd idővel már csak egy szűkebb, de kitartó és kompetens rétegnek zenéltek tovább, de ugyanazon a magas színvonalon. Ez a szűkebb réteg azonban még mindig világszerte egy pár millió embert jelent, akik megveszik az aktuális lemezt, és elmennek a koncertekre – az öregfiúk ugyanis nyomják és nyomják tovább, amíg csak bírják, amíg csak le nem fordulnak a színpadról. Sajnos, a Nazareth esetében ez a kissé eltúlzott frázis a valóságot is jelenti, eredeti dobosuk ugyanis néhány évvel ezelőtt szívrohamban elhunyt. Gyakran vitatott kérdés ilyenkor, hogy szabad-e, érdemes-e tovább folytatni, mivel azonban legtöbbször maga az eltávozott társ is így akarná, a zenekarok gyakran mennek tovább útjukon. Így tett a Nazareth is: fiatal ütőssel újra turnén vannak, bár új lemez mintha nem jelent volna meg (vagy igen?) és ennek keretében Budapestet is útba ejtették.

Bemelegítésnek a Cry Free tökéletes választásnak bizonyult: bár a közönség (melynek legfiatalabb tagja én lehettem – ilyen se volt még) nem feltétlenül volt tisztában azzal, hogy van itthon egy Deep Purple emlékzenekar, az ismerős dalok hallatán elismerő tapssal adózott a csapatnak. És hát mit is lehetne elmondani a Cry Free-ről? Nem sok újat. A Purple nóták hibátlanul szólnak a kezeik alatt, és bár eleinte nem nagyon rajongtam Scholtz Attila hangjáért, el kell, ismerjem, nagyon sokat fejlődött az elmúlt 3 évben, amióta ismerem a bandát, és koncertjeiken előfordulok. Remélem, a folyamatosan változó klubhelyszínek után végre lesz egy állandó hely, ahol havonta egyszer megkaphatjuk Purple-adagunkat, lehetőleg minél több csemegével.

A Nazareth pedig belecsapott a húrokba, és az első konferansz rögtön az volt, hogy ”nagy tapsot a Cry Free-nek!” Ez ám a gesztus! Ennek megfelelően végig nagyon szimpatikus volt a banda: az énekessel valószínűleg bármelyik skót pubban össze lehet futni (és nyilván nem kólát iszik, hehe), reszelős torka pedig egy zseniális védjegy! Udo és Brian Johnson nyilvánvalóan innen vették jellegzetes stílusukat, de az alapvető különbség, hogy mozgáskultúrájában kissé Joe Cockerre hajazó, fanyar humorú barátunknak velük ellentétben a lassú számokhoz is nagyon jó hangja van! Voltak is ilyen dalok és dallamosabb refrének bőven. Mondjuk a nyitás nagyon odavágott: mintha csak a Black Dog egy durvább verzióját hallottuk volna egy spontán hozzátett begyorsulós résszel és király szólóval. Állat!

A szólók egyébként is csodaszépen szóltak, a kinézetre szintén nem őstagnak tűnő, egyszem gitáros ritka érzéssel és ízléssel kezelte a hangszert – élményszámba menő játékát csak Michael Schenkeréhez tudom hasonlítani: önmagában csak rá figyelni is óriási volt! A fiatal dobos szerencsére nem akarta túlpörgetni a kissé öregesen kényelmes tempókat, a dalok pedig az ős-hard rock muzsika legszélesebb skáláját nyújtották: volt itt alap rock’n’roll, feldolgozás (Cocain – ismert szám, de kitől is??? [Eric Clapton Slowhand című, ’77-es lemezének nyitódala - V.Sz.]), tempósabb tételek, ikerharmóniák (innen aztán lopott az egész NWOBHM vonal), lazább nóták, kellemes lassú számok. Nyilván sokan ismerőseim közül bealudtak volna, de nekem nagyon tetszett az a laza, beleszarós, kicsit hakni-szerű feeling, ami lejött a színpadról.

Remekül “elvoltak” odafent az öregfiúk magukkal és a közönséggel, csuklóból kirázták a másfél órás programot, majd levonultak, de egy pillanatig nem volt hiányérzetem utána. Talán ha fanatikus lennék, lehetne okoskodni, hogy ezt meg azt miért nem nyomták, de ahogy figyeltem kifelé menet, nem láttam elégedetlen arcot, nem hallottam panaszos hangot. Kellemes este volt, igazi kikapcsolódás, nagyon élveztem. Akár jövő héten is elmennék.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.