Shock!

január 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Marty Friedman, K3 - Budapest, 2011. május 19.

Marty FriedmanTeljesen mindegy, mi a pőre igazság, Marty Friedman a világnak ebben a nem túl méretes szegletében mindig a Megadeth ex-gitárosa marad, illetve a srác, aki előtte a Cacophonyban zenélt Jason Beckerrel, azzal a hosszú évek óta Lou Gehrig-kórral küzdő gitáros-zsenivel. Az mindegy, hogy annak idején a Megadeth lemezekkel párhuzamosan adott ki szólólemezeket, melyeket nálunk feltehetően csak a gitárfanatikusok szereztek be. Ezzel számot vetve korántsem számítottam teltházra, de azért az igencsak szellősen ácsorgó „tömegnél" némelyest nagyobb nézőszámot saccoltam volna. Igaz, koncerteket tekintve húzós az idei május.

Instrumentális koncertek örök bemelegítője a K3 zenekar, akiket láttam már néhányszor, és kivétel nélkül mindig tetszettek. Most sem történt ez másképp, és ugyan sokkal többet nem tudok mondani róluk, mint korábban (vagy amit mások leírtak róluk nálunk), igencsak jók ebben a műfajban. A már saját karakterrel rendelkező dalok élőben továbbra is harapósabbak, mint lemezen, és ami nagy előny: megjegyezhetőek a szólók és a riffek is.

időpont:
2011. május 19.
helyszín:
Budapest, Diesel Klub
Neked hogy tetszett?
( 8 Szavazat )
Nagygyörgy Gábor még mindig látványosan dobol – habár ha jól sejtem, egy puritánabb dobcuccon tette, mint amire emlékszem, a balkezes gitáron játszó Kállai Jancsiról pedig üvölt, hogy imád zenélni. Aznap este fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy van a dalaikban (és talán az előadásukban ugyanúgy) valami szeretnivalóan pozitív kisugárzás, ami kimondottan feltölti az embert. Rövid, de tartalmas műsoruk kétségkívül meggyőzte a rájuk kíváncsiakat, én meg remélem, láthatom idén még őket valahol.

Ahogy a bevezetőben említettem, Marty Friedmantől nálunk mást vár mindenki. Pont ezért elvárások nélkül mentem a Dieselbe – eldöntöttem, hogy biztos jó lesz, főleg, ha a számomra a legkedvesebb instrumentális lemezről, a Dragon's Kiss-ről hallhatok élőben bármit. Martyt utoljára 1993-ban láttam élőben, a Metallica előtt az MTK Stadionban, az pedig akárhogy is nézem, azért nem tegnap volt. Ennek ellenére mintha nem telt volna el 18 év, pónemre szinte ugyanolyan, a szeme sarkában megbúvó néhány kósza szarkalábtól eltekintve. Ugyanaz a sűrű, extrán csigás hosszú haj, a vasággyal Marty Friedmannegyven kilós testalkat, gond nélkül rámontírozhatnák egy mai fotóját akármelyik korabeli Megadeth képre, nem tűnne fel a különbség. Igaz, most platform csukában lépett fel tornacipő helyett – talán mégiscsak változik a világ.

Fogalmam sem volt, mennyire lesznek visszafogottak a szerény nézőszámot látva, de panaszra nekünk szemernyi okunk sem lehetett. Az első perctől kezdve úgy játszottak Martyék, mintha ezrek nézték volna őket, igaz, ezt hívják profizmusnak. Mi meg leesett állal néztük a kísérőzenekara dobosát. Mitsuru Fujisawa szinte egy az egyben a Blade Runner Pris nevű replikánsának fazonját hozta, egy apró különbséggel: Mitsuru haja tüskésebbnek tűnt. Energiában pedig egy '80-as évek Tommy Lee-jébe oltott Animalként (a Muppet Show-ból) jellemezhetném, és esetében nem elég kifejező az, hogy látványosan dobolt. Előadott. Grimaszolt, folyamatosan kokettált a közönséggel, hergelt mindenkit az összes mozdulatával.

Marty Friedman balján Takayoshi Ohmura gitározott, akit öltözéke és fullos, profi sminkje miatt többen lánynak gondoltak, pedig jó ideje teljesen normális és hétköznapi, ha srácok inkább nőnek, illetve kétneműnek tűnnek, amire egy egész iparág épült már – odaát Japánban. Nincs is ezzel semmi gond, főleg, ha gitárosként kifogástalan volt Takayoshi, és azért annyira nem volt feminin. Nemcsak Marty melletti kíséretként állt helyt, hanem kettőjük gitárpárbajában is kiemelkedő tudást villantott meg. A basszusgitáros Ryota Yoshinariról elég annyit tudnunk, hogy a Letters című dalban ő került a mikrofon elé, és fogalmazzunk úgy, messzemenően jobb bőgős, mint énekes.

Még így pár nappal a buli után sem tudom egyértelműen megmondani, hogy ez a koncert jó volt-e vagy sem. Nem volt rossz, de lehetett volna jobb is. Miért? Az egyértelmű, hogy kíváncsi voltam, milyen ma Marty Friedman élőben és szólóban, és hogy szólalnak meg a saját dalai – főleg azok, amelyeket én is nagyon szeretek. Az is mindig érdekelt, hogy egy, a miénkhez képest gyökeresen más kultúra miképp jelenik meg a „nyugati világ" zenéjében, hogyan változtatja meg, esetleg fordítja ki önmagából azt, amit annyira megszoktunk. Persze manapság mindent tudhatunk már Friedman zenén kívüli dolgairól, és az is csak annak jelent meglepetést, hogy mennyire hatott rá a J-Pop, aki életében nem kapcsolódott rá még az internetre. Viszont az tény, hogy takra két óra (a japán precizitás!) egyszerűen kimerítően sok bármiféle zenéből, nemhogy instrumentálisból, akármennyire is rajong valaki a színpadon látható zenekarért.

Marty Friedman

Persze imádtam a korai korszak dalait, és a kétezres években megjelent lemezekről is nagyjából azokat válogatták, amelyet kedvelek. A Forbidden City, a Dragon Mistress, a Thunder March, az Elixir, az It's The Unreal Thing és az Angel hallatán szinte örömtáncot lejtettem (és még korántsem teljes a felsorolás), de bizony akadtak üresjáratok, amikor az jobban lekötött, hogy épp milyen fejeket vág a dobos, vagy azon morfondíroztam, hány órán keresztül bírná Marty jobb csuklója ebben a kitekert pozícióban görcsmentesen. És bizony a záró Bad D.N.A. még ebben az élőbb verzióban sem tetszett. Bizony, a koncert egy bizonyos pontján járt a fejemben, hogy ez nem más, mint japán lakodalmas rock, amit ugyan össze nem hasonlíthatunk a saját lakodalmas rockzenénkkel (előbbi javára természetesen), viszont giccsnek giccs mind a kettő.

Összességében elmondhatom: nagyon örültem annak, hogy élőben, sőt, mi több, közvetlen közelről láthattam azt a gitárost, akinek játékát képtelen voltam megunni egy időben, és ha legközelebb a Dragon's Kiss-t játssza oda-vissza két órán keresztül, egy szavam nem lesz. Ugyan nem tennék nagy tétet, hogy máskor is láthatjuk, de egészen biztosan megnézném akkor is. Mindamellett azt sem lehet vitatni, hogy Marty Friedman kétségkívül korszakunk egyik legfigyelemreméltóbb gitárosa (volt), ám ismerjük be: régóta szórakoztatóipari termék – Japánban.

További fotók:
K3
Marty Friedman

 

Hozzászólások 

 
0 #3 Kotta 2011-05-24 21:47
Like, úgy látom hasonlóan láttuk :)
Idézet
 
 
0 #2 dionysosblog 2011-05-24 12:14
Korrekt cikk és a hozzászólás (kamikaze) is igaz.
Idézet
 
 
+2 #1 kamikaze 2011-05-24 10:12
Én is kissé tanácstalan vagyok a koncert értékelését illetően. De úgy szoktam ilyenkor dönteni, hogy megnézném e az előadót újra, akár a jövő héten? Nos, a válaszom igen, vagyis a buli alapjában véve jó volt. Nekem a legnagyobb gondom a hangzással volt, a 2 órás időtartamnak kifejezetten örültem. Viszont a sokszor elég tompa gitársound igencsak meglepett. Még a K3 is jobban szólt. Biztos tudatosan állították így be a hangszereket, de legszívesebben odamentem volna a keverőshöz, hogy figyelj már, nem lehetne egy kicsit Marty gitárját hangosabbra és karcosabbra keverni? Érteni vélem, hogy nem akarja elnyomni a zenésztársait (nagyon szerény ember lehet), de ez akkor is az ő zenekara, vagyis ne akarjon belesimulni a banda egészébe. A zenei koncepció is elég kérdéses, vajon mit akar ezzel a stílusvegyítéss el Marty elérni? Nekem a neoklasszikus korai dolgai jönnek be leginkább, de elfogadom, hogy nem akarja örökké ugyanazt nyomni, és végül is jó amit csinál. Az interjút mikor olvashatjuk?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.