Shock!

Az egyik legfájdalmasabb kérdés, amit fel lehet tenni metálilag, hogy vajon milyen zenében utazna ma Chuck Schuldiner, ha nem viszi el csaknem negyedszázaddal ezelőtt a szörnyű betegség. A Death főnöke fájdalmasan fiatalon, mindössze 34 évesen, kreatív téren még mindig vastagon felívelő szakaszban kényszerült itthagyni ezt a világot – tragédiája a mai napig az egyik legszörnyűbb veszteség, ami valaha érte a műfajt. Dalai azonban ma is élnek, és a Left To Die második budapesti bulija a lehető legméltóbb módon állított emléket a legendának.

Már a soproni Neuropsy is szép számú közönségnek játszott, és ugyan nem szóltak tökéletesen, old school death/thrash muzsikájuk így is abszolút meggyőzőnek bizonyult. Láthatóan-hallhatóan a leckét alaposan megtanult, old school – közkívánatra: iszapszemű – arcokról van szó, már eleve a Hirax- és Incubus-pólók is árulkodóak voltak. De Wéber Isti gitáros/énekes és Spiteller Márton gitáros fazonra is simán befért volna akár egy 1987-es oaklandi, akár egy 1990-es tampai bandába. Na, hát a zene is pontosan ehhez illeszkedett a hol szélvészgyors, hol csipegetősebb tempókkal, zúzós riffekkel, harákolva elkiabált énektémákkal.

Nem mondom, hogy különösebben eredeti, amit hallottunk, de ebben a műfajban azért olyan nagyon sok újat eleve nem lehet már mutatni, és mindig azon áll vagy bukik egy-egy banda győzelme vagy veresége, hogy sikerül-e lélekkel megtölteni a rég ismert paneleket. A Neuropsy esetében a válasz egyértelmű igen, kifejezetten szórakoztatóak voltak, nagy elánnal, élvezettel nyomultak, és a közönség is szépen levette az előadást. Maximálisan időtálló zenei világban alkotnak, a kezükben vannak a fogások, szóval az első EP-jével nemrég előrukkolt csapatra bőven várhatnak még szép dolgok, ha kellően kitartóan ütik a vasat.

Tavaly valamiért kihagytam a Left To Die első budapesti buliját, és a beszámolók alapján már utána néhány nappal is elég erősen bántam ezt, így nem volt kérdés, hogy most itt a helyem. Az Analog ismét rendesen megtelt a csapatra, ami újfent fényesen igazolta a dolog létjogosultságát, a látottak-hallottak meg aztán főleg: minden bizonnyal tényleg csak egy olyan párhuzamos dimenzióban kerülhetnénk ehhez közelebb a klasszikus Death korai korszakának hű megidézéséhez, ahol Chuck Schuldiner nem halt meg 2001-ben, és éppen egy tematikus nosztalgiaturnét fut a banda első két albumának anyagával.

Mindebben nyilván a korai éra két abszolút underground death metal legendája, Rick Rozz és Terry Butler érdemei is elévülhetetlenek, ám Matt Harvey és Gus Rios nélkül kizárt, hogy ennyire sikeres lenne a sztori. Utóbbi két arc ugyebár a legfanatikusabb fanatikusok, hiszen saját csapatukban, a Gruesome-ban bevallottan a Death emlékét akarják megidézni a lehető legdeathesebb saját dalokkal, korszakokra bontva. Ennek megfelelően tényleg minden fogás a kezükben van, így szó szerint lélegzetelállító, mennyire autentikusan dörren meg a Left To Die. Tulajdonképpen már attól összefutott a nyál a számban, amikor a beállásnál Rozz megpengette a gitárját, és előtört belőle az a bizonyos összekeverhetetlen Leprosy-sound, amikor pedig nyitányként belecsaptak az Infernal Deathbe, tényleg minden szőrszálam égnek állt. Eleve tökéletesen szóltak, és ahogy ez a négy arc elővezeti ezeket a nótákat, abba bizony a legcinikusabb hozzáállással sem lehet belekötni.

Tavaly a Leprosy kapta a nagyobb hangsúlyt a műsorban, most azonban a teljes (!) Scream Bloody Gore került a fókuszba – innentől fogva, azt hiszem, szintén nincs kérdés. Én is később, konkrétan a Symbolic idején érkeztem a Death-táborba, de betegesen imádom és a mai napig hallgatom az első két, még sokkal alapvetőbb, nyersebben brutális albumot. Így tényleg páratlan élménynek bizonyult ebben a minőségben hallani élőben ezeket a dalokat – főleg, hogy a Death valójában már az én, mostanra bőven negyvenes generációmnak is kimaradt élőben, és szegény Chuck ugyebár korábban sem jutott el a csapattal Magyarországra. Ezek a korszakalkotó mesterművek azonban maximálisan kiállták az idő próbáját, a közönség pedig hallani akarja őket. És nem pusztán a kopaszódó-őszülő-pocakosodó, még a Hurrikánban vagy a Krokodilban vett, kifakult, hamisított pólókat viselő régi rajongók. Már az Obituaryn és az Exhorderen is szembesültem a jelenséggel, most pedig ismét, ráadásul még látványosabban, úgyhogy nagy örömmel jegyzem meg: végre ismét látni tizenéveseket a hasonló koncerteken, ráadásul olyan arcokat, akik ismerik a dalokat, kívülről fújják a szövegeket.

Matt bevallása szerint a csapat hullafáradtan, két nap nem-alvás után érkezett meg Budapestre, és óriási szükségük volt az odalentről érkező energialöketre. Erre bizony nem is lehetett panasz: az első pillanattól kezdve hatalmas hangulat kerekedett a nézőtéren, fortyogó circle pittel, stagedivingolással, ökölrázással. De hát ezek a dalok nem is érdemelnek mást: a Denial Of Life, a Mutilation, a Regurgitated Guts, a Baptized In Blood és társaik túlzás nélkül műfajteremtő darabok, ebben a perfekt formában pedig óriásit gyalultak. Az akció javarészt persze Mattre hárult, aki tökéletes frontemberként vitte a vállán a show-t Rios gőzhengerszerű alapjainak hátán. A két veterán leginkább csak nyugisan elpengetett két oldalt, de a végig csukott szemmel gitározó Rozz így is határozottan átszellemültnek tűnt, a hegyomlásnyi Butler meg nagyokat vigyorgott. Harvey hangilag is megtévesztően hozta Chuckot, akárcsak a szólóknál – Rickre a gerjesztősebb-disszonánsabb, kerrykinges futamok maradtak.

A Scream Bloody Gore dalsorrendjét mindössze néhány ponton bolygatták meg. Beleapplikálták a Leprosyról az Open Casketet meg a névadó Left To Die-t, illetve – tényleg überkultikus módon – az elődzenekar Mantas egyik demójáról a Witch Of Hellt, emellett az Evil Dead a rendes szett legvégére került, a Zombie Ritual meg a ráadás elejére. A finálé pedig nem is lehetett más, mint minden idők egyik, ha nem egyenesen „a″ leghatalmasabb death metal slágere, a Pull The Plug, amit az egész nézőtér torka szakadtából üvöltött Harvey-val. És persze nem maradt el előttük a nagy „Chuck-Chuck!" kórus sem („Is old school Florida death metal alive and well in Budapest tonight? And most importantly, is Chuck Schuldiner alive and well in Budapest tonight?").

Öntribute? Nyilván az. Nosztalgiaműsor? Hogyne lenne az. De ezeknek a daloknak ma is szólniuk kell, és ebben az esetben ennél jobb formátumról álmodni sem lehetne. Tökéletes koncert volt, akár már ma este is ismételnék.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)