Shock!

A koraihoz képest teljesen más felállásban, több évtizeddel az első éra után, de csak megértük: végre eljutott Magyarországra az Exhorder. A New Orleans-i proto-groove/thrasherek nyilvánvalóan nem a Puskás Stadionban léptek fel, és ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából lehettek volna ennél többen is a koncertjükön – bár őszintén szólva nem számítottam nagyobb érdeklődésre, hiszen ez itt tényleg abszolút underground rétegzene. Ám akárhogyan is, de mindenképpen újabb komoly nevet pipálhattunk ki a Magyarországon még sosem járt kultbandák képzeletbeli sorából, és aki lejött ezen a fülledt kedd estén a Barba Negrába, garantáltan nem távozott elégedetlenül.

A matinékezdés miatt a Ragály kimaradt, elnézést tőlük, ez van. A Magma Rise-ot már elejétől láttam, és úgy vettem észre, mintha szükségük lett volna néhány dalra, mire elérték a megfelelő fordulatszámot. Ez persze éppúgy betudható az ekkor még meglehetősen szellős nézőtérnek, mint a melegnek vagy bármi egyébnek, de igazából mindegy is, a lényeg, hogy körülbelül akkor éreztem egy fokozatváltást a deszkákon, amikor Kyle Thomas is kisétált a nézőtérre kicsit nézelődni. Ezután nemcsak az addig szolidan bólogatva figyelgető nézők mutattak több aktivitást, de mintha maga a banda is itt jutott volna el az üzemi hőfokig.

A Magmát összességében mindig jó látni, a Hegyi Kolos/Herczeg László gitárduó játékát figyelni alapból is élmény, és bár kissé más dinamikával szólalnak meg Bánfalvi Sanyi nélkül, mint vele – ez természetesen érthető is –, Kludovácz Csaba is megbízhatóan hajtotta a gépezetet. A jól ismert dalok közül nálam most a The Man In The Maze címadója vitte el a pálmát, de a legkülönlegesebb pillanatot természetesen a speciális finálé jelentette a Mood Glow Burn Screamjével, nehezen kihagyható ziccerként Kyle vendégszereplésével. Thomas jó néhány éve ugye felénekelte ezt a dalt amolyan extraként, és ahogy Gábor is fogalmazott, igazi megvalósult álom volt számukra ez az egész. Meg egyben alighanem az első és az utolsó alkalom, hogy ebben a formában hallhattuk a magyar doom-vonal talán legklasszikusabb himnuszát... Kyle persze használt némi mankót a szöveghez, de ez tök mindegy – pontosan úgy szólt vele a dal, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Már csak önmagában emiatt megérte volna ez az este, és ebben nincs semmi túlzás.

A belarusz Extermination Dismembermentet előzetesen nem ismertem, pedig nem kezdő a csapat, ráadásul olyan erővel dörrentek meg, ami például a hazai színtér szereplőitől javarészt még mindig csak álom. Kimondottan jól is szóltak, ráadásul baromi feszesen játszottak, úgyhogy a fogadtatásban sem volt hiba. Ennek ellenére sem tudom ugyanakkor azt mondani, hogy maradéktalanul meggyőztek, mert összességében igencsak dalhiányosnak éreztem a produkciót. Ez némi alaposabb ismerkedéssel talán változna, de ahhoz meg nem elég különlegesek, hogy épp az ő munkásságukba ássam bele magam az egymillió hasonszőrű alakulat közül az általános mindennapi időhiány közepette. Hiába a tagadhatatlan energiaszint... A négytagú csapat tehát egyből nekiesett a hangszereknek, mint Pufi a szarnak, és utána gyakorlatilag lélegzetvételnyi szünet nélkül végigzúzták a rendelkezésükre álló jó fél órát.

A példaértékű feszesség és dinamika mellett is rejlik bennük egyébként valami nagyon (fehér)orosz, amit nem tudok igazán érzékletesen szavakba önteni, inkább csak érezni lehet – kicsit ugyanarra az attitűdre gondolok, ami a térségből érkező, hírhedt autós fedélzeti kamerás videókra vagy a Squatting Slavs In Tracksuits-témájú kontentekre is jellemző. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a poszt(?)szovjet térséghez remekül passzol a death metalnak ez az agyszaggató breakdownokkal telepakolt, modernebb változata, hallhatóan a csapat is tényleg éli ezt a vonalat. A frontember Vlagyiszlav Martiroszov a bugyborékoló hörgések mellett végig pörgött odafent és professzionális módon vezette a csapatot a deszkákon, és ahogy említettem, a közönség is abszolút levette őket. Bevallom, ez a „moshpitben fekvőtámaszokat nyomunk"-irány nekem új volt, de aztán pont a koncert másnapján futottam bele egy tök ugyanilyen képbe a Rockstadt Extreme Fest kapcsán, tehát eszerint létező jelenségről van szó. Bizonyára többet kellene efféle bulikra járnom... Összességében korrekt produkciót nyomott az Extermination Dismemberment, de nincs előttem, hogy hosszabb távon ennél sokkal feljebb tudnának lépni.

Amikor még egy másik életben, az Alabama Thunderpussy 2007-es kultiplexes bulija előtt interjúztunk vele, Kyle Thomas 99,9 százalékos valószínűséggel azt mondta: többé nem lesz Exhorder. Ehhez képest a csapat elég rendesen aktív a mégis bekövetkezett visszatérés óta, és idén például több mint száz koncertet adnak. Mivel mind a Mourn The Southern Skies, mind a tavalyi Defectum Omnium baromi jól sikerült, szerintem nincs rajongó a földön, aki megkérdőjelezné a sztori létjogosultságát. Mert ugye néhány hete, a Giant új lemeze kapcsán emlegettem Thészeusz hajóját, és ugyanez a dilemma elméletben valamelyest azért az Exhorder kapcsán is megáll. A bandában mostanra egyedül Kyle Thomas képviseli a régi felállásokat, de mivel a frontemberről van szó, valahogy természetesebbnek tűnik így a sztori, mintha mondjuk Vinnie LaBella vitte volna tovább a csapatot más énekessel és hangszeresekkel. Ráadásul ki szállhatna vitába egy Pat O'Brien – Sasha Horn – Jason Viebrooks felállással? Na ugye...

A buli első számú meglepetését ennek megfelelően számomra az jelentette, mennyire perfekt módon helyt tud állni Kyle a kettős énekes/gitárosi szerepben. Pedig ezek a csuklógyilkos, sem embert, sem istent nem ismerő pusztulatok azért nem abba a kategóriába tartoznak, amiket valaki csak úgy minden rákészülés nélkül, az éneklés tetejébe mellékesen lenyom... Mint azonban mindenki tanúja lehetett, Thomas nem pusztán generációja egyik legjobb metálénekese, hanem egyben perfekt ritmusgitáros is, sőt, még szólózott is bőven, szintén remekül. Ha bárkiben is akadtak kétségek ezzel kapcsolatosan, hát most garantáltan eloszlottak.

Az Exhorder igény szerint variálja a műsort az aktuális bulikon: bizonyos fesztiválokon idén is előkerült a komplett Slaughter In The Vatican, nálunk azonban kiegyensúlyozottabb, vegyes programot toltak. Amiben persze azért így is az 1990-es groove/thrash-alapmű dalai szerepeltek a legnagyobb arányban, de hát ezen olyan nagyon azért nincs mit csodálkozni. Két újabb keletű dallal nyitottak, hogy aztán elég gyorsan rákanyarodjanak a régebbi sztorira a The Law lemez saját szerzeményeit egyedül képviselő, roppant súlyos és agresszív Unforgivennel, és utána máris jött a Legions Of Death meg a Death In Vain. Ezzel a starttal szintén nem nagyon lehet vitába szállni...

Eleinte kicsit kásásan szólalt meg a cucc, de aztán gyorsan magára talált a hangzás. Mivel a kék Barbát mindössze szellősen benépesítő, saccra valamivel kétszáz fő alatti közönség egyértelmű fanatikusokból állt, a hangulatra ugyanakkor az első pillanattól fogva nem lehetett panasz. Láthatóan a zenekar is élvezte a bulit: bár a szálfatermetű Pat O'Brien és a kerekebb Jason Viebrooks nem éppen vigyori poszterarcok, a Forbiddent is megjárt, túlzás nélkül lélegzetelállítóan doboló Sasha Horn helyettük is grimaszolt, pörgött, nyomta a show-t eleget a verők pörgetésével és az összes többi hasonló trükkel. Kyle nem dumált sokat, de amikor igen, ő is nyilvánvalóvá tette, mennyire jól érzi magát, a hangja meg valami egészen döbbenetes mértékben konzerválódott az évek során. Hát igen, ennyit számít a kórusos múlt meg a klasszikus képzettség...

Az új éra dalai közül szerintem a feketefémtől sem mentes, de azért persze ízig-vérig exhorderes Year Of The Goat ment a legnagyobbat. Ugyanakkor Kyle-tól már csak a Floodgate meg a Trouble révén is elválaszthatatlan a doom, szóval nem meglepő, hogy előkerült az Into The Void jól ismert feldolgozása is, természetesen komoly Ozzy-ünnepeltetéssel. Úgy érzem, ez most egy ideig még így lesz... És persze olyan gyilkosan nyomták, ahogy az a nagykönyvben szerepel. Igazság szerint szívesen meghallgattam volna az A National Acrobatet is, amiből a beálláson nyomtak el egy strófányit. De mivel ezután, a friss Divide And Conquer közbeiktatását követően egymás után következett az Exhorder meg a Desecrator, igazából semmi sem hiányzott.

A ráadásban némi közönségszavaztatás után mind az Anal Lustot, mind a Slaughter címadóját elnyomták. Előbbi szövege 1990-ben ugyebár még a direkt és öncélú sokkolást szolgálta, és minden babért le is aratott ezen a téren, de ma már inkább csak megmosolyogtatóan vállalhatatlan az egész. Mindezzel szerencsére ők is tisztában vannak, a felvezetést ehhez méltóan viccesre (mármint nem ordenáré módon, hanem ténylegesen viccesre) vették. Zeneileg mindenesetre a korai Exhorder egyik leggyilkosabb témájáról van szó, rendesen meg is tette a hatását, a Slaughterrel egyetemben.

Simán megérdemelné az Exhorder is, hogy összegyűljön rá legalább annyi ember, mint nem olyan régen ugyanitt az Overkillre vagy az Exodusra, de ezzel már nincs mit kezdeni, így alakult. Kyle és a csapat így is rendíthetetlenül megy előre, ez pedig egy gyilkos buli volt tőlük. Jó, hogy végre láthattuk őket Magyarországon.

Fotó: Barba Negra