Shock!

Nehéz lenne számba venni, hány alkalommal fordult már meg Magyarországon az Obituary, hiszen John Tardyék a '90-es évek eleje óta visszatérő vendégek nálunk. A közönség azonban kiszámíthatóan bejön az efféle régi, klasszikus csapatokra, hiszen tudja, hogy mindig minőséget kap a pénzéért. Most sem történt ez másképp: a floridai death metal színtér egyik alapzenekara mindenféle sallangoktól mentesen hozta önmagát, és egy roppant békebeli, baráti hangulatú, ám egyszersmind gyilkos intenzitású bulin állított emléket egyik legklasszikusabb lemezének.

A hazai Spectral Despair még az út elején jár, az első lemez épp csak készül, de az itteni fogadtatás alapján a zenekar előtt fényes underground jövő áll, amennyiben kellően kitartóak. Tulajdonképpen már az old school logo is mindent elárul róluk: a zenekar csak vadkeleti doom/death metalként jellemzi magát, ami összességében találó elnevezés, és tökéletesen passzoltak is a főbanda elé brutálisan súlyos, többnyire gonoszul gördülő-zúzó riffekre épülő muzsikájukkal. Kifejezetten jól is szóltak, úgyhogy minden adott volt a műélvezethez.

Nekem eddig személy szerint csak a név volt meg, a mostani este jelentette az első találkozásomat velük, de nem kellett hozzá sok, hogy meggyőzzenek. Sőt, a nagyjából félórás műsor alapján azt kell mondanom: kimondottan várom azt a bizonyos első lemezt. Különösen az tetszett a Spectral Despairben, hogy az old school megközelítés az esetükben kifejezett dalcentrikusságot is jelent. Ebben a műfajban sokan a mai napig gyorsasági és durvulási versenyt rendeznek, és közben megfeledkeznek róla, hogy a stílus alapklasszikusai – lásd például a headliner munkásságát... – épp azért lettek alapklasszikusok, mert minden szélsőségességük, agresszivitásuk mellett is tele voltak baromi jó, fogós dalokkal.

Ami a hatásokat illeti, a sötéten súlyos borulatokról többször is a klasszikus Morbid Angel vonala ugrott be, de rejlik bennük ehhez az irányhoz képest egy határozott koszos, romlott, beteg íz is, ami szintén meggyőző. Borzas Zoltán szólóinál az a bizonyos éteri, túlvilági vonal határozottan rejthetne még tartalékokat a jövőre nézve, ezek a hangulatok nagyon tetszettek, de Dechatel Ádám szép cinezései is a műfaj fénykorába repítettek vissza. A többek között a Bornholmot is megjárt Csala Bertalannál pedig abszolút megvan a hang mellett az attitűd is, rohangászós-vetődős mozgásával, derűjével abszolút eladta a bulit – nála kicsit a konferanszokon lehetne még igazítani, de ez majd nyilván alakul még. A közönség az első perctől fogva levette őket, sőt, még „vissza-vissza!" kórust is kaptak a szett végén, ami hazai előzenekaroknál azért, valljuk be, elég ritka. Ennél hatásosabban aligha mutathatta volna bármi is, hogy jó úton járnak. Ide azzal a lemezzel, de minél előbb!

Egy Obituary-koncert alapból mézesmadzag, most ráadásul azt is tudni lehetett, hogy a csapat aktuális műsora minden idők egyik legalapvetőbb death metal mesterművére, az 1990-es Cause Of Deathre épül. Komolyan, hát kell ennél több? Nekem biztosan nem, és ahogy a Dürer nagytermét szépen megtöltő tömeget elnéztem, sokan voltak még így ezzel ezen a kellemes nyári estén. Ráadásul az Obit hallgató deathblackthrasher közönség valami egészen kivételesen joviálisan öregedett, tényleg mindenképp fontos megemlíteni, mennyire hihetetlenül pozitív hangulat lengte be az egész helyet. Lehet, hogy a hajak az évek-évtizedek során kihullottak vagy megderesedtek, az úszógumik megvastagodtak, a régi pólók kifakultak, de sokan már a fiukat-lányukat is elhozták, és persze végig mentek a nagy összeölelkezések-vállveregetések is, amolyan osztálytalálkozós jelleggel.

A banda szokás szerint a Snortin' Whiskey intró után robbant színpadra. 1989-90 környékén sokan bizonyára nem értették volna, hogy jön az Obihoz Pat Travers, pedig a csapatban – igaz, a csonttörő Celtic Frost-riffek meg a tuka-tukák alá mélyen eltemetve – az elejétől kezdve ott figyelt ez a groove-os, rock'n'rollos húzás. Az évek során persze egyre üvöltőbb lett a dolog, élőben meg aztán főleg lejön: óraműpontosságú precíziós gépezetként romboló, technikásabb pályatársaikkal szemben a floridaiaknál sokkal inkább egyfajta lélegző, ösztönös, zsigeri lüktetése van a témáknak a koncerteken. Ehhez nyilván Donald Tardy védjegyszerű dobolása adja meg az alapokat. Sokszor leírtam, ismét leírom, én imádom a lakókocsiparkból szalasztott kinézetű, szúnyogtestű fiatalabbik Tardy tesó játékát, mert teljesen egyedi és elképesztően ízes. Lehet, hogy nála pontosabb, iskolázottabb ütősök is alkotnak a műfajban, ennyire jellegzetesen azonban kevesen játszanak, ráadásul végig széles vigyorral, iszonyatos élvezettel csépelte a cuccot. Ismét öröm volt nézni – igazából simán csak miatta is bármikor megnézném őket.

De azért persze ott vannak a többiek is, ezzel a műsorral pedig egyenesen lehetetlen lett volna tévedniük. A tényleges nyitányt szokás szerint a gyilkos Redneck Stomp jelentette – ezeknél tahóbb, alávalóbb riffeket nehéz lenne írni –, aztán a nóta második felében Donald, Trevor Peres, Terry Butler és Kenny Andrews mellett megjelent a színpadon John Tardy is, és innentől tényleg teljes fokozatba kapcsolt az ereszdelahajam. A tavalyi Sepu-bulihoz képest a derék John mintha leadott volna néhány kilót, de összességében amúgy ennek sincs nagy jelentősége: attitűdre, fazonra, hangra egyaránt mindig tökéletesen hozza harminc-egynéhány évvel ezelőtti önmagát. Komolyan, már önmagában csak attól, hogy ránézek, a '90-es évek elején érzem magam... A bömbölése pedig tényleg a régi.

Az első néhány dal alatt nem szóltak tökéletesen: Donald pergője baromi hangos volt, ráadásul néha össze is gerjedt Butler basszusával, de valami technikai probléma – ha jól láttam, talán egy kábellel – egyébként is akadt odafent, pár dal után jött is egy rövid kényszerszünet. Ez amúgy őket is eléggé idegesítette, főleg, hogy John már elég rendesen felpörgött, láthatóan nehezen is fogta vissza a benne dolgozó adrenalint. A közönségből az egy-két percnyi leállás alatt kiszakadó, teljesen spontán „Ozzy! Ozzy!" kórus mindenesetre szívmelengető volt, ők is mosolyogtak a hallatán. De aztán gyorsan rendbehozták, amit kellett, folytatódott a buli, és az arányok is fokozatosan, szépen beálltak.

Mint írtam, a turné aktuális apropóját a Cause Of Death harmincötös jubileuma adja, így a Redneck Stomp, két Back From The Dead-érás súlyosság és a legutóbbi Dying From Everythinget egyedül képviselő The Wrong Time után gyorsan rá is tértek a tárgyra. Ez a blokkosított megoldás szerintem abszolút működőképes, de egyébként nem nyomták végig a teljes '90-es albumot, és nem is sorrendben haladtak – ezzel sem volt gond, legalább maradt a dologban némi spontán érzés. Ezekről a dalokról meg ugyan mit lehetne mondani azon kívül, hogy ízig-vérig klasszikusok? A Cause Of Death tényleg abszolút alapmű, ráadásul a műsorrésztől a lemezborítóval kidekorált gitárt ragadó Andrews személyében olyan ember tépi a húrokat, aki maximális mértékben képes igazságot szolgáltatni James Murphy ikonikus szólófutamainak. Bár ezek a számok sosem koptak ki az Obituary koncertprogramjából, tényleg hatalmas élmény volt őket így, jelentőségteljesebb formában egybegyűjtve élőben hallani.

Az ilyen „gyermekkorunk legszebb dalai"-típusú programok esetén természetesen mindig garantált az óriási beindulás a nézőtéren, most sem volt ez másképp. De láthatóan a banda is baromi jól érezte magát. A végig vadalmaként vigyorgó Donald mellett az egyre mikulásszerűbb Trevor Peresről is üvöltött, mennyire élvezi a bulit, John pedig valamilyen inside joke okán többször is megtépte-fojtogatta Kennyt, naná, hogy hatalmas, kölcsönös röhögések kíséretében. Butler inkább csak csendestársként nyomta az alapokat, de hegyomlásnyi méretével ő is kimondottan derűs színpadi fazon.

Az egybegyúrt Chopped In Half és Turned Inside Out után lezárták a '90-es etapot és rövid időre levonultak. Aztán a ráadással, ha lehet, még a Cause Of Death-blokkra is sikerült rádobni egy lapáttal, a World Demise lemezes Kill For Me, az I'm In Pain és – naná – a Slowly We Rot hármasával. Ezek után tényleg már csak az ünneplés maradt, és ismétlem, a fenti hatalmas mosolyok is árulkodóak voltak: ezt a bulit bizony nemcsak a kimondottan aktív, lelkes közönség élvezte.

Békebeli, baráti, old school és gyilkos este volt, simán adnám, ha két év múlva futnának egy ugyanilyen kört a The End Complete kapcsán is!