Shock!

Előzetesen nem feltétlenül számítottunk rá, hogy így lesz, de végül pont a VOLT lett a 2016-os nyár első, metalszempontból is megkerülhetetlen fesztiválja. Miután pedig az Iron Maiden napja már hetekkel korábban betelt, és a szombati Slayer látogatottsága is több volt mint impozáns, talán nem hülyeség bizakodni benne, hogy a jövőben errefelé is nagyobb gyakorisággal vetődnek majd el majd hasonló kategóriájú előadók. A pénteki teltház egyébként tényleg nem volt tréfadolog: a bejutás előtti leparkolás majdhogynem horrorisztikus feladatnak bizonyult, de szerencsére a fesztiválra már a körülményekhez képest gyorsan be lehetett jutni az első nap anomáliái után. A benti állapotokat én a VOLT esetében mindig is jól szervezettnek láttam, és a fesztivál nyilvánvalóan az utóbbi években sem visszafelé fejlődött – szerintem panaszra senkinek sem lehetett oka.

Nem lepett meg, hogy már a Tankcsapdát is rengetegen nézték, és ugyan nem láttam végig a műsort, különösebben nyilván az sem okozott sokkot, hogy Lukácsék könnyen az ujjuk köré csavarták a tömeget. Mondhatni, nem volt nehéz dolguk: a Tankcsapdának annyi slágere van, hogy fesztiválkörnyezetben tényleg nem tud nem népünnepélybe torkollni egy fellépésük. Nem szóltak tökéletesen, de megkockáztatom, ez is tökmindegy náluk egy-egy ilyen alkalommal. A zárás pedig ilyen körülmények között nem is lehetett más, mint az Egyedül a világ ellen a legutóbbi lemezről, ami nemcsak a maidenes kapcsolódás miatt ült, hanem azért is, mert tökéletesen megmutatja: mondhatják sokan, hogy régen a Tankcsapda is jobb volt, de ha összeáll a kép, ma is tudnak olyan dalokat írni, amikhez nem nehéz kapcsolódni.

A hivatalos adatok szerint nagyjából 35 ezren tették tiszteletüket ezen a napon a VOLT-on, ami abszolút rekord, és voltaképpen semmi meglepő nincs benne – még azzal együtt sem, hogy az elővételes teltház valószínűleg még a szervezőket is váratlanul érte egy kicsit. A kötelező Doctor Doctor intró idejére tényleg valószínűtlenül nagy tömeg töltötte meg a mezőt, az Iron Maiden pedig papírforma szerint, az If Eternity Should Faillel robbant színpadra. Mondhatnám, hogy a meccs már itt eldőlt, és a lényeg valóban ez (mint azt a Judas Priest kapcsán is írtam tavaly, ezekkel a nagy öregekkel egy fesztiválon egyszerűen nem lehet versenyre kelni), de azért ne vegyük ennyire alapra a dolgot, mert előzetesen még így is akadtak kérdések. Ezek közül a háromgitáros Maiden esetében nálam mindig a hangzás a legkardinálisabb, de úgy tűnik, a zenekar kezdi megtalálni a receptet, amire egészen sokáig nem sikerült rálelniük: nem mondanám, hogy CD-minőségben, de azért elég jól szólt a cucc, és ugyan itt-ott becsúsztak furcsaságok, összességében nincs okom panaszra.

Ami a továbbiakat illeti, Bruce Dickinsonban maradéktalanul bíztam, nála igazából az érdekelt leginkább, mennyire lesz topformában fizikailag azok után, amin átment az elmúlt másfél évben. Nos, a válasz ebben az esetben tényleg a lehető legpozitívabb: a 2014-es arénás koncerten a szokásosnál kissé passzívabb, énekileg sem topon teljesítő frontembertől túlzás nélkül csúcsteljesítményt láttunk-hallottunk. Ebből persze logikusnak tűnik a következtetés, hogy legutóbb alighanem már a kezdődő betegségével összefüggően lehetett visszafogottabb, bár akkor ugye még nem volt meg a diagnózis. Nos, a soproni Bruce-ról aztán minden eszébe jutott az embernek, csak az nem, hogy egy éve még sugárkezelésekre és kemoterápiára járt, és az sem, hogy augusztusban már 58 éves lesz. Kissé vékonyabb, szálkásabb, mint legutóbb, dinamizmusa azonban a fénykort idézi, és a konferanszok, apróbb megnyilvánulások alapján – bár lehet, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak – mintha még a szokásosnál is derűsebb, pozitívabb lett volna. Ami pedig a hangját illeti, tényleg le a kalappal: a koncert végére érezhetően elfáradt, de addig apait-anyait beleadott, és gyakorlatilag perfekt módon énekelt mindent. Pedig egy pillanatra sem állt le, végig a szokásos elánnal lakta be a színpadot...

Lendület tekintetében amúgy a többieknek sincs szégyellnivalójuk: a 64 éves Nicko McBrain eleve biológiai rejtély, de még a két alapból visszafogottabb tag, Dave Murray és Adrian Smith is elég sokat mozgott, Steve Harrist és Janick Gerset pedig ugyebár sosem kell különösebben akciózásra sarkallni. Utóbbinál ez mondjuk gyakran megy a játék kárára, de érzésem szerint ezt eleve így találták ki Dickinson és Smith visszatérése idején, és összességében nem is okoz problémákat: Janick így is egy jelenség, és kész... Zeneileg pedig határozottan jót tett az összképnek, hogy a hangszeresek vokálozását visszaszorították a minimumra, hiszen ez legutóbb például elég problémásnak bizonyult.

Mivel lemezbemutató turnéról van szó, a programban természetesen a csapattól megszokott súllyal szerepeltek az aktuális The Book Of Souls darabjai, amit nem igazán tudtam bánni. Ősszel még csak óvatosan kockáztattam meg, hogy alighanem a 21. századi korszakuk legjobb albuma a tavalyi, így, több mint fél év elteltével azonban már a lehető leghatározottabban merek odaállni e kijelentésem mögé. Jól példázza amúgy a Maiden respektjét, hogy – sok hasonló korú, a turnékon mindig biztosra menő bandával szemben – ők simán megtehetik, hogy a koncert első öt dalából négy az aktuális anyagról szól, és a lendület vagy a figyelem egy percre sem lankad... Jó, persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy az Eternity és a Speed Of Light után, a Tears Of A Clown elé beszúrt Children Of The Damned nem váltott ki még ezeknél is nagyobb eufóriát, de ezen nincs mit csodálkozni. Az új dalokat ezzel együtt is lelkesen fogadta a tömeg, és ha addig nem vettek volna meg kilóra, a The Red And The Blackkel biztosan megtörténik a dolog: utóbbi nálam lazán az életmű késői korszakának egyik legjobbja, amely 13 perces hossza ellenére élőben is tökéletesen működött.

Utána egyébként még erre is sikerült gombot varrni a The Trooper és a Powerslave kettősével, ugyanakkor feltűnő volt, mekkorát tarolt még ezek után is a direktebb Death Or Glory, a tavalyi album címadójáról nem is beszélve. Valamit tényleg nagyon eltaláltak most ezzel a lemezzel... Az aktuális érát ezeket leszámítva most csak a Blood Brothers képviselte a ráadásban – ezt a dalt alapból nem igazán szeretem, de most végső soron elment, bár továbbra is úgy gondolom, hogy simán be lehetne cserélni két rövidebbre. De volt még Hallowed Be Thy Name, Fear Of The Dark és Iron Maiden is, a ráadásban pedig a The Number Of The Beast és a Wasted Years fogta közre a Blood Brotherst. Biztos lehetne kötekedni a setlisttel, de én nem fogok: a zenekar nagyon okosan intézi ezt az ügyet a tematikus nosztalgiaturnékkal meg a lemezbemutató körökkel, nincs zsákbamacska, így senki sem verheti az asztalt, hogy nem ezért fizetett.

Ami az egyéb attrakciókat illeti, az új lemezhez passzoló dzsungeles-romvárosos színpadkép abszolút jól festett, érzésvilágában kicsit talán a Powerslave-éra egyiptomi tematikáját idézte, de mégis újszerű, szóval megint sikerült kitalálniuk valamit – ezért is jár a pont. Volt még Eddie is, először maja stílusban, teljes valójában, hogy aztán Dickinson kitépje a szívét, meg gigantikus fej formájában a végén – utóbbi nyilván lényegesen jobban nézett ki... Az sem volt éppen mindennapi látvány, amikor Bruce simán a nyakába kötötte a két feldobott plüssmajom egyikét, megint csak azt bizonyítva, hogy nem kell mindent karót nyelve, vérkomolyan venni. Aztán a végén kéjesen lubickolt még egyet a belga-walesi 1:3-ban (mondani sem kell, az előzmények fényében odalent is hatalmas eufória fogadta a bejelentést...), összességében pedig láthatóan ők is élvezték a koncertet. A történtek után nem is csoda: nem verték különösebben nagydobra, de a Maiden jövője jó egy éve még hajszálon függött, ám a látottak alapján azonban szerencsére úgy tűnik, hogy még sokáig itt lesznek velünk. Minden túlzás nélkül az egyik legjobb buli volt ez, amit láttam eddig a zenekartól.

Draveczki-Ury Ádám

2011. július 15-én láttam utoljára a Slayert a Hegyalja fesztiválon, tehát majdnem kereken öt éve. Rengeteg minden történt azóta, arra az estére mégis kristálytisztán emlékszem – többek között azért, mert akkor láttam utoljára Dave Lombardót a dobok mögött a zenekarban. Nagyot fordult azóta Kerry Kingékkel is a világ, többszörösen is, az akkor még kisegítőként funkcionáló Gary Holt mára állandó tag, a dobok mögött pedig újra Paul Bostaph ül – többet nem is okoskodnék a zenekar körüli történésekről, ejtettünk szót eleget erről korábban. A 2013-as, szintén hegyaljás fellépésükön nem tudtam részt venni, bár a környéken jártak persze többször is azóta, és bizony a voltos koncerten is elég sokat töprengtem, hogy menjek, vagy sem. Utóbbi egészen pontosan akkor vált biztossá, amikor szombat délután egy órakor megnyomtam a jegyvásárlás gombot. (1998 óta pedig az első Slayer-koncertem, amikor nem fotózhattam, de úgy tűnik, ez egy ilyen év.)

Mindenkinek vannak a stábból a szigorúan vett Shock!-kompatibilis zenéken kívüli kattanásai, amelyekről szót ejtünk (igazából csak igyekszünk rávilágítani, hogy a kannásboros zenéken túl is van élet bőven), így igyekeztem úgy leérni, hogy a Kéknyúl koncertjét még lássam. Nem is teljesen az elejétől, de a nagy részét azért már a Sopron színpad előtt töltöttem: amióta idén januárban az A38-on láttam őket, az a vízióm, hogy fesztiválon nagy(obb) színpadon kellene őket látni, ez a zene egész egyszerűen oda VALÓ. Ez a vágyam meg is valósult, noha azon része még egy kicsit munkás, hogy ne ennyire családias legyen a színpad előtti tér, mert baromira nem ezt érdemlik. Persze ők sem azt a tipikus rádiós bugyuta, egyszeri fogyasztásra való zenét játsszák, amit sokkal könnyebb eladni és befogadni, de az idő remélem majd engem igazol. Funk-pop-rock-jazz határokon átívelő, azokat magába foglaló zenéjük fúvósokkal (a háromból most csak ketten voltak jelen), és Premecz Mátyás egészen elképesztő Hammond-játékával (igaz, most az orgona sem volt itt, csak szinti), egyszerre lehengerlő, elképesztően izgalmas energiákat mozgató, könnyed és nagyon zenei. Komolyan öröm nézni, ahogy Mátyás belefeszül a Hammondba olykor (nem most, de láttam őket többször), és szintén a zenekar nagy erőssége Andrew Hefler személyében egy amerikai (de itt élő, tehát magyarul jól beszélő) énekes, tehát okafogyottá válik a problémázás az angol kiejtésen, de a legnagyobb előny, hogy vele együtt megjelent Amerika is a színpadon. Amiről oly' sokszor szót ejtettünk, hogy ezt itthon, de még Európában sem igazán érzik, ehhez odaát kell születni, mert így zsigereiben MÁS a kiállás. Persze hozzáteszem, nem a voltos volt életük koncertje, Andrew élcelődött is a nézőközönség csekély számán, de azért kellemesen telt az idő így is. Iszonyatosan drukkolok nekik, hogy jövőre népesebb tábor fogadja őket szabadtéren.

Az este persze a Slayeré, ez nem vitás, még akkor is, ha a Rock In Viennán adott fellépésükről többfelől hallottam, hogy nem volt az igazi. Meg azért öregszenek ők is, és láthatóan beleálltak egy rutinba, de futtatni kell a szekeret, amíg lehet. Azzal persze tisztában voltam, hogy az 1998-as pecsás, a 2002-es szintén pecsás, zuhogó esős, majd a 2011-es, eufórikus energiával teli, arénás, számomra legkedvesebb koncertjeiket nem fogják überelni, de irreális elvárásokat nem kell támasztani esetükben sem. Kerry King oldalán, aránylag közel álltam a színpadhoz, ahonnal remekül ráláttam mindenkire, még Bostaphra is olykor. A mostanában kiköpött angol tengerész formát öltő, egyébként sokat mosolygó Gary Holt (azonnal szerződtetnék az egykori Onedin család sorozatba) stabil pontja a zenekarnak, és bizony azt kell mondanom – ami szentségtörésnek is hangozhat, de félreteszem minden rajongásomat és az objektív tényeket nézem –, hogy ha Jeff Hanneman élne, bizony nagy eséllyel képtelen lenne erre a szintű energikus, pontos játékra és színpadi jelenlétre, mint Gary. Tehát lehet, hogy a zenekar nimbusza úgy szép lassan, de csúnyán csorbult volna (az alkohol tönkretesz, ha nem lettem volna elég világos). Nem is merengek ezen többet, pedig elég sokáig hangoztattam, hogy félslayer nem Slayer, de belátom, hogy Gary Holt iszonyatosan jó köztük-velük.

A másik kényes pont számomra Paul Bostaph, akit kénytelen-kelletlen elfogadtam – és essünk túl most a nehezén –, hiába klasszis dobos, vele egyszerűen nem működik úgy a Slayer igazi mágiája. Lehet szépíteni, de Dave Lombardo másképp üti meg a cineket (is), más húzása van a játékának, és talán ez a plusz az, amitől a szőr feláll a karodon, ha megszólal bármelyik klasszikus. Hozzáteszem, pontosan akkor tudatosult bennem, mi hiányzik, amikor ősszel, az A38 Hajón centikről volt szerencsém látni tavaly Lombardót dobolni. Nincs hozzá hasonló, és pont. Ez az, amit ezen az estén hiányoltam, nem jött át az az igazi „póver", amit korábban éreztem (vagy akár más koncerteken idén, volt bőven), csak itt-ott, nyomokban. Pedig igyekeztek Kingék, és tőrölmetszett marhaság azt mondani, hogy hakni lett volna, én meg hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem imádtam így is őket. Kerry továbbra is mániákus, és ő a zenekar szíve-lelke, ezen nincs mit szépíteni. Minden egyes korábban sokezerszer eljátszott riffet úgy húzta elő a gitárból, mintha élete meghallgatásán lenne. Tom Araya meg ugyan valóban egyre nagypapásabb (bár a szakálla hálistennek rövidült, és a pocakja is mintha kisebb lenne), de a mosolya a régi, és jó szokása szerint számos alkalommal kivillantotta hófehér fogsorát. Szószátyár meg soha életében nem volt, tehát néhány szokásos panelen kívül most is szünet nélkül nyomták sorban a slágereket és a kevésbé agyonjátszott dalokat. A Fight Till Death például baromira meglepett, ki számított volna egy ilyen korai gyöngyszemre (a The Anti-Christ mellett)...

Be kell vallanom, a Repentless lemezes dalok is fergetegesen szóltak élőben, amúgy meg hozták a kötelező számokat, amelyek nélkül hiányérzetünk lenne. A Seasons In The Abyssnek én speciel nagyon örültem, egyébként meg szinte mindegy is, Slayer legyen. Azt meg csak halkan jegyzem meg: amikor az Angel Of Death előtt a logós háttérvászon átadta a helyét a hannemannosnak, és belekezdtek a dalba, kicsit összeszorult a szívem. Hiába láttam ezt már youtube-on, élőben ennek rendesen megvan a maga súlya... A folyamatosan boruló időjárás kegyes volt, nem szakadt le az ég koncert közben, csak egy kicsivel később, ennek megfelelően kalandosan sikerült a hazaút, de ez már egy másik történet. (Azt meg csak tényleg zárójelben a végére, hogy mellettem egy srác az első perctől az utolsóig egymaga volt a Slayer goes to church című örökbecsű, olykor nehezen tudtam nem röhögni.) Nem kérdés, hogy a Slayert legközelebb is látni KELL – amíg még lehet. Még akkor is, ha jó pár év múlva valóban cuki nagypapákká válnak a színpadon.

Valentin Szilvia

Ha nem is voltunk annyian, mint a Maidenen, de a Slayerre is elég alaposan megtelt a mező szombaton este, én pedig nem akarom feleslegesen szaporítani a szót, mivel a lényeget Szilvi leírta. Voltaképpen csak pár pontot emelnék ki: az egyik, hogy a zenekar még ennyi év után is tud meglepetést okozni. Hiszen ki számított itt előzetesen a Fight Till Deathre a Show No Mercyről? Én ugyan biztosan nem... A második, hogy Jeff Hanneman nyilván pótolhatatlan, zeneileg viszont bizonyosan jót tesz a zenekarnak, hogy ha már ilyen tragikusan alakultak a dolgok, Gary Holt áll a helyén. Ez pedig a The Anti-Christnál válhatott a napnál is világosabbá bárki számára, ahol a lemezes, a legfinomabban szólva talán archaikusnak becézhető szólócska helyére valami egészen gyilkos, ízig-vérig holtos újat hegesztett az Exodus mestere. Minden benne volt, amitől az eredeti olyannyira jellegzetes, mégsem lehetett a kettőt egy lapon említeni. A harmadik pedig Paul Bostaph, aki nem Lombardo, de én ugyanolyan elégedetten hallgattam most is, mint három éve a Hegyalján, egy momentumot leszámítva: a Raining Blood elején semmi szükség kidíszíteni a ta-da-dammot, az pont úgy jó, ahogy van.

A fentiek mellett amúgy lehetetlen nem észrevenni, hogy mára a Slayer is besorolt az össznépileg imádott csapatok, a menő öregek közé, akiknek a koncertjén a kinézetre is tipikus törzsközönség mellett egyaránt ott nyomul a jól menő cégvezető, az országgyűlési képviselő meg a hároméves kislány is a féktelenül tomboló apuka nyakában – és mindenki szereti, amit kap. A gitárok ugyan végig elég tompán szóltak, de összességében nincs ok panaszra: a Slayer ma is Slayer.

Draveczki-Ury Ádám

Amikor szombat délután három körül jött az infó, hogy az egyik szállítókamion defektje miatt a The Prodigy koncertje az eredetileg meghirdetett kilenc órához képest jó három óra csúszással, éjfél után kezdődik, eléggé szívtam a fogam, később azonban kiderült, hogy ennél nagyobb mázlink nem is lehetett volna. Nagyjából harminc perccel azután ugyanis, hogy a Slayer műsora véget ért, leszakadt az ég, és jó három órán keresztül úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Amellett tehát, hogy a Prodigy kezdetére a csúszás miatt már pont elállt a vihar, volt még egy pozitívuma a történteknek: nevezetesen az, hogy volt idő az olasz-német negyeddöntő megtekintésére.

A Moby Dick fellépése pedig leginkább annak esett áldozatul számomra, hogy a rendes játékidőben nem bírtak egymással a csapatok: Smiciékbe így is bele tudtam azonban pislantani egy bő negyed órára, és a szokott lendület és minőség mellett igencsak súlyos hangzást is kaptam tőlük az arcomba. Elég sokan nézték őket a meglehetősen kedvezőtlen időjárás ellenére is, annak pedig külön örültem, hogy Budai Bélával is istentelenül húztak. Még mindig ők a kedvenc magyar thrashereim, ehhez kétség sem férhet.

Amellett, hogy túl sok fogalmam nincs a The Prodigy-diszkográfiáról, nem volt kérdéses, hogy újabb hazai fellépésüket nem szabad kihagynom. Néhány évvel ezelőtt, az Arénában Keith Flinték egyszer már lecsavarták ugyanis a fejemet, és az az energia, amit ott és akkor tapasztaltam, egyértelművé tette számomra, hogy ha legközelebb lehetőségem adódik megnézni őket, nem fogok hezitálni.

Mikor némi csúszással, fél egy körül belecsaptak (elsőként rögtön a Breathe érkezett), nagyjából 16 fok lehetett, az eső pedig épp elállt, így kifejezetten jó volt benyomulni a kései időpont ellenére több ezer embert felvonultató tömeg közepébe. Mikor aztán elkezdődött a műsor, akkora energiák szabadultak fel, hogy az még az egyébként tízpontos Slayer-buli után is tiszteletet parancsolónak hatott. A Prodigy eleve tiszteletbeli metalzenekar, hiszen élő dobbal (Rob Crabtree nem is akármilyen ütős) és gitárral nyomulnak, de az egész hangulat olyan volt (beleértve a veszettül pogózó és ugráló arcokat is), mintha Liam Howlett helyett két torzított gitár hozta volna a zenei alapok legjavát. Abból a tényből, hogy a setlist nagyjából felét ismertem, egyértelmű, hogy a legnagyobb slágereikre koncentráltak (Firestarter, Nasty, Voodoo People, Invaders Must Die, Smack My Bitch Up), ahogy pedig a két elmebeteg frontember, Keith Flint és Maxim Reality levezette a bulit, az valami eszelős volt. A két figura végig száz százalékon pörgette a közönséget, aminek köszönhetően a koncert másfél órája pillanatnyi üresjárat nélkül ment le. Lehet persze cinkelni a zenekart, hogy húsz éve voltak igazán nagyok, de tuti, hogy az a pusztító intenzitás, amit elővezettek, bármely metal zenekarnak becsületére vált volna. Rob Holliday Slayer-matricás gitárjáért pedig jár a piros pont.

Kiss Gábor

Fotó: VOLT Official