Shock!

március 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hegyalja Fesztivál 2004 - Tokaj, 2004. július 16.

A Hegyalja Fesztivál kikapcsolódás szempontjából talán az ország legkellemesebb rendezvénye, ugyanis Tokaj kétség kívül csudaszép hely, arról nem is beszélve, hogy a szórakozni vágyó fiatalság errefelé valóban minőségi segédanyagokkal hangolódhat a bulizásra.
időpont:
2004. július 16.
helyszín:
Tokaj, Rakamaz
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )
Még mielőtt bármiféle félreértés adódna előző mondatomból, gyorsan elmondom, hogy természetesen a szőlőtermesztés édes gyümölcsére gondoltam (hogy az a másik, csúnya zöld növény hogy él meg errefelé, arról fogalmam nincs).

Csupán egyetlen dolog miatt tudnék fanyalogni, mégpedig, hogy Pesttől egy egész örökkévalóságnak tűnik az utazás. Mindenesetre áldassék a Watch My Dying zenekar szent neve, amiért mikrobuszukban nekem is szorítottak helyet, megkímélve ezáltal a vonatozás nyújtotta tortúrától. (Szeretlek Benneteket, majd olvassátok csak, hogy lent mennyire szépeket, jókat írtam Rólatok!)

Kb. este nyolc körül futottunk be, a bejutási procedúra meglepően könnyedén zajlott. Külön öröm volt számomra, hogy egyetlen jól megtermett biztonsági úriember sem látta bennem a mindenre elszánt terroristát, aki a közönség soraiban bármikor levegőbe repítheti magát egy Zanzibár koncert kellős közepén, így hát a motozás is elmaradt.

Legelőször a Viva színpad esett útba, ahol az Anima Sound System játszott. Zenekarok esetében tisztában vagyok a “egészen korai munkásságuk volt az igazi” kijelentés sznob kicsengésével, ám velük valóban ez a helyzet, a későbbi elpoposodott Animával iszonyúan nem tudok mit kezdeni. Profin nyomták, ráadásul teljesen élőben, de amikor belekezdtek a Csinálj Gyereket c. ultrapacifista rettenetbe, elmenekültem, mint Arthur király a Fekete Lovag elől.

A Black-Out végét épphogy sikerült elcsípnem. Sosem váltam igazán nagy rajongójukká (vannak ugyanis szerzeményeik, melyeket nagyon szeretek, vannak melyeket nagyon nem) de meg kell hagyni, hogy koncertjeiket tipikus, csak rájuk jellemző hangulat uralja. Ez nem kis részben köszönhető Kowának, aki nem csak rokonszenves frontember, de – némi szentimentális túlzással – szavak nélkül is érzi a közönség szívének minden dobbanását. Amit a fellépésből láttam, nem igazán szolgált meglepetéssel, leszámítva, hogy Temesi Berci egészen átformálódott, megszólalásig úgy nézett ki, mint a régi basszer, Fehérvári Attila. Bizonyára az a gyanútlan koncertlátogató, akinek fogalma sem volt arról, hogy a két srác még valamikor tavasz tájékán helyet cserélt a zenekarban, hasonlóan nem hitt a szemének, és gondolkodóba esett a megmagyarázhatatlan jelenség láttán.

A Fish! a szabadtéri Pepsi színpadon lépett fel, ami azért is volt pozitívum, mert így végre nem kellett Pavarotti és Lagzi Lajcsi pokoli fúziójaként izzadnom az igencsak szép számmal megjelent közönség soraiban. Amit ez a zenekar művel, azt nyugodtan be lehetne vésni egy szinonimaszótárba, közvetlenül a profizmus kifejezés mellé. A funky(-s) zenékkel általában ki lehet üldözni a galaxisból (hacsak elkövetője nem a Red Hot Chili Peppers névre hallgat), de ahogy ők nyomják, az valami iszonyat húzós. Krisztiánnak ezúttal nem nagyon kellett buzdítani az egybegyűlteket, bár azért meg kell mondjam, súlyos hiányérzet gyötört volna, ha nem hangzik el immár szállóigévé vált lelkesítő irodalmi szónoklata, miszerint, “aki nem ugrál, az köcsög”.

Az India színpad programja meglehetősen későn kezdődött, a műsorfüzet szerint addig ugyanis – a számomra nem sokat mondó zenekarok hangversenye mellett – csoportos meditáció, hennatetoválás (akármi is legyen az), arcfestés, és hasonlóan vészjósló dolgok vártak a gyanútlan érdeklődőkre. Ilyen előzmények után, a Relikvia színpadra lépésekor abban reménykedtem, hogy nem fog feltűnni a szervezőknek, hogy összetévesztették őket a Replikával, de aztán megkönnyebbülten konstatáltam, hogy innentől nem a krisna tudaté a főszerep. Lenyűgöző koncert lett volna, ha a megszólalás nem hagy némi kívánni valót maga után, ugyanis azt a jól ismert “kisszínpados metalhangzást” kapták szegények. (Ilyenkor általában lelki füleimmel szinte hallom a hangmérnök belső monológját: “oké, télleg kásás a gitár, viszont sípol, mint az állat, a dob úgyis elnyom mindent, különben sem figyel rá a kutya se, a rokkerek már minimum dél óta isznak”.) Azért az elszállós pillanatok alatt így is kellemesen lehetett lebegni a pszichedelikus harmóniák szárnyán, főleg a gyönyörű székely népdalfeldolgozás alatt, amely közben mellesleg próbáltam a katarzis szónál korrektebb kifejezést találni Vali hangjára.

Miután az egyik vendéglátóipari egységnél magunkba szívtunk némi straight edge életérzést, belenéztem a Hollywoodoo műsorába is. Tipikusan az a zene, amit otthon eszem ágába nem jutna hallgatni, de koncerten mindig szívesen elnézegetem őket. Ezúttal talán kicsit sok volt a funky-rock lazulás, bár az új lemez erősen punkos címadó tétele miatt ezt megbocsátom nekik. Gergő, a jóságos rock’n roll teddymackó pedig az élő bizonyíték arra, hogy egy király frontembernek nem feltétlenül kell több oktávos hangterjedelemmel rendelkeznie.

Vajon mire utalhat, hogy ilyen drasztikus módon megnövekedett az egy főre jutó szimatszatyrok száma a Viva színpad környékén? – tettem fel a költői kérdést naivan. Azonnal meg is kaptam a választ a Kispál és a Borz színpadra lépésével, engem pedig egyre inkább valami hasonló érzés kerített hatalmába, mint az Omen első részében a kis Damient, amikor a mit sem sejtő szülők be akarják vinni a templomba. Lovasi Andrást egyébként tisztelem, becsülöm, viszont zenei megnyilvánulásaival képes maradandó lelki sebeket okozni nekem. Ennek elkerülése érdekében szépen visszaslattyogtam az Indiához, ahol a Benzin névre hallgató formáció szórakoztatta az egybegyűlteket. Elég meglepő volt a jócskán megtelt sátor látványa, főleg annak tükrében, hogy gyakori koncertlátogatóként sem hallottam róluk soha életemben. Aztán persze megtudtam, honnan fúj a szél, itt kérem, nem másról volt szó, mint az ex-Tankcsapda basszer, Labi új zenekaráról. Hallgatható produkció volt, de semmi több, kb. három szám után elmém pitvarát az unalom lomha barnamedvéje szállta meg.

A Watch My Dying intrója kb. hasonló fenyegetést sejtetett a koncertlátogatókkal: “gonoszabb dolgot fogunk rátok szabadítani, mint egy gigantikus, mutáns, vérszomjas pingvin, aki romba dönti a felhőkarcolókat, lerombolja a hidakat, hipnotikus tekintetével öngyilkosságba hajszol mindenkit.” Nos igen, hasonlóan kiegyensúlyozott, rózsaszín ködben úszó zenét játszanak, mint amilyet Charles Manson és Ted Bundy nyomna a Meshuggah-val egy közös jammelés alkalmával. Eszméletlenül taroltak a gitárok, döngölt a basszus, Gaobr pedig hozta gyomorból jövő hörgését agyament dallamaival kombinálva. Mikor pedig azt hittük egy-egy lecsendesedett résznél, hogy végre megkegyelmeznek nekünk, akkor egy semmiből előbukkanó tonnás riff azonnal porig rombolta efféle illúzióinkat. A készülő lemezről is bemutattak pár “csajozós tételt”, melyekkel kapcsolatban egy cseppet sem klisés szófordulattal tudnék élni: a dallamos részek még dallamosabbak, a súlyos részek még súlyosabbak lettek.
Mára ennyit, jó éjszakát mindenkinek, jövőre is gyertek!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.