Shock!

szeptember 24.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Frontiers Rock Festival - Trezzo Sull’Adda, 2017. április 29-30. (1. rész)

0508ff11Zenei ízléstől, vérmérséklettől és megmondási kényszerszinttől függően sok mindent el lehet mondani a Frontiers kiadó áldásos vagy áldatlan tevékenységéről iróniával fűszerezve vagy vérkomolyan, de tény: a klasszikus Journey lemezről elnevezett, nápolyi székhelyű lemezcég elévülhetetlen érdemeket szerzett a dallamos rockzenék életben tartásában, köztudatba visszahozásában és valamilyen szinten újra felfuttatásában is. Amikor jó két évtizede létrejöttek, a műfaj válságának tetőzésekor, de már annak lecsengésének idején, már kimúlóban volt a '90-es évek védőbástyájának számító Music For Nations és még prosperált a tőlük a stafétát kvázi átvevő MTM, de az elkötelezett olasz arcok fanatizmusa, kapcsolatépítő készsége meg minden más ezzel járó dolog (ne bolygassuk) szükséges volt ahhoz, hogy ma elmondhassuk: a dallamos rockzene, hajmetal, hard rock, AOR, melodic metal – és minden hasonló műfaj, ami a '80-as években virágzott – él és virul. Nyilván nem vonz már akkora tömegeket, mint harminc éve, de sokszor elmondtuk már mi is: nem ma van a stílus elnyomva, hanem akkor volt túltolva. Magyarul: manapság tényleg az értő, saját közönséghez szólnak a bandák, és a többgenerációsság miatt itt is megtalálják új rajongóikat. És ez jó is így, hiszen minden rétegműfajról el lehet mondani ugyanezt. Az pedig, hogy immár a negyedik önálló fesztivált tudta összehozni a Frontiers, szintén alátámasztja a fentieket.

időpont:
2017. április 29-30.
helyszín:
Trezzo Sull’Adda, Live Music Club
Neked hogy tetszett?
( 14 Szavazat )

Van tehát igény erre a zenére, de mindez helyén kezelendő: esetünkben megfelel egy, a mi Barba Negránknál nagyobb, szélesebb, talán egy fullházas PeCsa-közönségnél valamivel több embert befogadni képes hodály, ahol csúcsidős teltház alatt is kényelmesen lehet közlekedni, fogyasztani, merchpultot nézegetni (nem mellesleg sok Milánót is elérő rock/metal turné állomásait ide szervezik). Mondjuk utóbbin nem sok nézegetnivaló volt, mert a pólókínálat nem csak siralmas, de hiányos is volt (komolyan sokkal izgalmasabbnak tűntek a bejáratnál árult kalózpólók, bár abból sem vettünk végül). Hang- és képhordozóilag nyilván a saját produktumok voltak mérvadóak, ugyanakkor az itteni kínálatot szinte pillanatok alatt rabolták le a (főleg) taljánok, természetesen tolakodva-tülekedve, de hát másra nem is számítottunk. A beengedés viszont – sztereotípiákkal szembe menve – meglepően pontos, gyors és profi módon zajlott és alapvetően a helyszínnel sem volt semmi gond.

0508ff3

A klub egy kisebb méretű shopping center területén található Milánó egyik elővárosában, tehát ha az ember jó korán, kapunyitás előtt megérkezik, biztos lesz fasza parkolóhelye, ahova bármikor kimehet, ha megkapta a karszalagot. Sajnos infrastrukturálisan nem az igazi (még) a történet, de mondjuk egy hétvégét ki lehet bírni úgy, hogy egy nem túl izmos választékkal rendelkező nagyobb pub és egy kisebb kávézó áll csak rendelkezésre, plusz két korrektebb szupermarket. A pub amúgy tényleg kicsit jobban megerőltethette volna magát, pláne egy olyan országban, amely gasztronómiájáról híres, de természetesen simán lehet, hogy fesztiváltól eltekintve is ugyanaz a háromféle junkfood a kínálat – sajnos viszont a klubbüfében sem volt más. Kicsit csodálkozik is a heti rendszerességű food truck show-kon szocializálódott, messziről jött fesztiválozó, hogy a pólóárusok mintájára hogy a francba nem fedezte még fel magának a rendezvényt a lakókocsis büfések társadalma, de végülis éhen-szomjanhalni nem kellett és persze a kávéínség is könnyen csillapítható volt. Végülis rockerek volnánk vagy mi, megélünk a jég hátán is.

0508ff2

Barátaim elmondása szerint a három évvel ezelőtti, legelső Frontiers feszt felhozatala – de ezt bárki csekkolhatja – mindig is überelhetetlen lesz. Az viszont biztos, hogy az akkori három nap is túl soknak bizonyulhatott mind szervezésben, mind a közönség leterhelését tekintve, mert ez a sok csemegével ellátott két nap is rengeteg energiát kivett belőlünk. A másik komoly aggályom az volt, hogy a fesztiválokban mindig is a változatosságot szerettem a legjobban, itt pedig mégiscsak tematikus, műfajspecifikus rendezvényről volt szó. Míg mondjuk egy Bang Your Head-en tök más stílusú bandák váltják egymást folyamatosan, itt ugye egyik hajbanda után jött volna a másik, tehát okkal tarthattunk tőle, hogy megcsömörlés lesz a vége vasárnap estére – elvégre tizennégy órányi thrash, progrock vagy death metal is kellően lesápaszthatja az embert adott esetben, bármennyire is rajongói vagyunk az adott műfajnak. Szerencsére azonban a szervezők figyeltek arra, hogy kiadói portfólión belül heterogén legyen a felhozatal és változatos a sorrend, így összességében nézve remekül szórakozhattunk. Az infrastrukturális fenntartások mellett muszáj ugyanakkor megemlíteni a dolgok külcsín részét, amelyről viszont nagyon is tehetnek a szervezők: a fesztivállogó egyszerűen gagyi és ezt egy gasztronómiája mellett képzőművészetéről híres országban székelő kiadó tényleg nem igazán engedhetné meg magának. Nem hinném, hogy ne lenne Milánóban – vagy akár otthon, Nápolyban – olyan rockrajongó művészeti főiskolás, aki ne tervezne szívesen logót, arculatot, és hogy mindezt ne fogadná el a suli diplomamunkának. Ha már a költségeken múlik a dolog... Ha meg nem azon, arról inkább hagyjuk is.

0508ff4

Odaúton a be nem avatottak kijárhattak egy gyorstalpalót a kevésbé ismert fellépők témaköréből, sőt, a péntek esti szállodás YouTube-partyn is lehetett ismereteket szerezni, ennek alapján az első napot nyitó svéd Palace kevésbé, a finn One Desire már egy fokkal jobban felkeltette érdeklődésemet. A svédek természetesen nem azonosak a pár éve Primal Fear előtt fellépett rettenetes brigáddal és még rosszak sem voltak, de a finnekkel összehasonítva zongorázni lehetett a különbséget: míg előbbiek teljesen vértelennek bizonyultak, utóbbiak berobbantak a színpadra és ténylegesen megadták az alaphangulatot. Mindkét banda átlagéletkora kábé 23 év, mindketten '80-as évek-beli klisékkel operálnak, a kontraszt mégis ordító volt. Hát ez van. Valakiben vagy ott a stenk, az x-faktor, a kraft vagy nincs – nem receptre adják. Jól tudjuk ezt a szintén svéd és pár éve már egy szinttel feljebb tanyázó Crazy Lixx példájából is, akik szintén nem csináltak mást, csak jó érzékkel nyúltak a jólismert összetevőkhöz és ízeset tudtak belőle főzni: náluk pont azt lehet nagyon szeretni, hogy jól keverik a street metalt a poisonosabb felhangokkal, nem idegen tőlük az AOR sem, de a lendületből nem engednek. Lemezek tekintetében én már a New Religion anyag utódját sem annyira komáltam, érthető módon nem mozgatott meg új albumuk híre sem, de az itt látott ütős kis buli miatt biztosan revidálom (netán kis kép- és hangzavarral re-audiálom?) nézeteimet – egy esély erejéig mindenképpen. És persze semmi különös nincs benne, de valahogy az ő esetükben még az is pluszban szimpatikus volt, hogy civilként is ott kolbászoltak másnap. Biztos, mert a közönség egyre jobban lealjasodó – és persze ennek megfelelően feszt üvöltöző – részénél csendesebbek voltak.

0508ff6

Az Eclipse-, illetve Erik Martensson-hype-ot mindig is érteni véltem ugyan, de valahogy nem ragadott magával a kétségtelenül ragadós dallamokra épülő munkásság. Nekem valahogy a W.E.T.-sztori is kifulladni látszott-hallatszott a kettes lemezzel, de ezzel a véleményemmel kábé egyedül voltam. A srác anyabandájának utolsó két albumát is tisztességgel meghallgattam párszor, az elején mindig be is indult tőle a ritmusra lábmozgás, de aztán egyre jobban fárasztottak az egykaptafának tűnő – bár kétségtelenül profi és bombasztikusan megszólaló – témák. Nos, a koncert ugyanakkor nagyon is tetszett, bár az első negyedóráról lemaradtam, és meg kell mondjam, hogy le is esett a tantusz. A megszólalásuk élőben is bombasztikus, a profizmus fölényes, Erik zseniálisan énekli és adja elő a dalait – összességében úgy látom, hogy ez a vékonydongájú, enyhén hipszter külsejű fiú többre hivatott (és ezt tessék jól érteni!), mint hogy rockfesztiválokon játsszon rétegzenét rétegközönségnek. Neki nagy popsztárok következő slágereit kellene írogatnia, és hasonló nagyobb kaliberű projekteken dolgoznia – élek a gyanúperrel, hogy generációjának legnagyobb svéd dalszerző tehetségével van dolgunk. Persze ezt a Frontiers is nyilván kiszimatolta már, hiszen Erik másoknak is ír, de nem lennék meglepődve, ha öt-tíz év múlva valami sokkal komolyabb produkcióban lenne benne a keze. Ugyanakkor az eurovíziós konferansz kapcsán (őt keresték meg a szervezők, hogy induljanak az előválogatón) gyanítható, hogy sima rockzenészként tekint saját magára, ami persze még szimpatikusabbá teszi. Summa summarum: továbbra sem biztos, hogy Eclipse-rajongó válik belőlem (persze ezek a lemezek is kapnak pár hallgatásnyi lehetőséget), de leborulok a srác tehetsége előtt. Megvett kilóra.

0508ff8

Sok kritika éri ugyebár a Frontierst a különféle „szupergruppok" futószalagon történő gyártása miatt, amelyek között persze akadnak értékesek és felejthetőek, de szerintem itt ízléstől függetlenül érdemes úgy tekinteni ezekre a projektekre, hogy munkát adnak régi kedvenceinknek. Minden zenésznek fontos, hogy folyamatosan zenélhessen, függetlenül attól, hogy milyen élethelyzetben van, mennyire szorul rá vagy mennyire nem és ha úgy vesszük, ez még mindig a jobbik verzió, mint az ezredik besztof-hakni. Az újabb lemezek elkészülnek, ez kreatív folyamat, a zenészek lételeme, aztán mindenki eldöntheti, tetszik-e neki a végeredmény vagy nem. A Frontiers háziszerzője, Alessandro Del Vecchio valóban sok ilyen projektet fog össze, de azt nemigen hiszem, hogy egy Doug Aldrichnak vagy egy Jack Bladesnek (akik hozzá hasonlóan profi dalszerzők, de teljesen más ligában) csak úgy megmondaná, mit, merre és hogyan. Az említett két veteránt soraiban tudó Revolution Saints debütanyaga pont ilyen projektlemeznek készült, és bár nekem személy szerint nagyon tetszett, úgy vettem észre, hogy a legtöbbeknek egyáltalán nem. Nincs ezzel persze semmi baj, virágozzék minden virág, ugyanakkor engem elsősorban nem is a két úriember (bár konkrétan Doug miatt hallgattam meg), hanem a harmadik szereplő miatt fogott meg, Deen Castronovo ugyanis nemcsak dobosként, hanem énekesként is szerepel itt. Előbbi képességeit persze már ismertük, hiszen többek között miatta is megy élményszámba a Journey újkori munkássága, élén az Eclipse-szel. Komolyan megdöbbentem ugyanakkor, mekkora hangja van a faszinak és dobolás-éneklés kombinációja (és maga a dobsound) nagyon meggyőző volt számomra a valóban egyetlen ismeretlen hangot nem tartalmazó anyagon. Valahogy az alapvetően archaikus, de mégis maiként megdöbbenő hangzás és a húzós alapok is vittek magukkal – figyelembe véve tehát, hogy ilyen formációknál gyakorlatilag semmi esély nincs arra, hogy koncerten lássuk őket, az egyik általam legjobban várt fellépésről sikerült itt is lecsúszni pár percet.

0508ff9

Találgattuk is, hogy fogják a produkciót színpadra állítani, hiszen kissé furcsának tűnt, hogy Aldrich és Blades emiatt ideutazzon, de megtörtént: az alaptrió itt volt, kiegészítve a jó Alessandróval a billentyűknél, és amikor a terembe értünk, Deen éppen a dob mögött énekelt – mindkettőt zseniálisan tette élőben is. Utána aztán előrejött, és egy session-technikus (?) kolléga (?) ült a bőrök mögé és ez nagyjából fele-fele arányban maradt így a rendelkezésre álló egy órában. És bár a srác is jól dobolt, Deen kezei alatt kábé háromszoros erővel dörrent meg a cucc, ugyanakkor dobolás közben sem volt gyengébb a hangja annál, mint amikor „csak" énekelt. A frontemberi teendőket a három főarc megosztotta egymás között és szemmel láthatóan bulira – nem haknira! – vették a formáció fennállásának legelső (!) koncertjét. Elnyomtak mindent, amit megtanultak a RS-lemezről, és emellett három dalt korábbi munkásságukból – természetesen semmi „kötelezőt" (na, AZ lett volna hakni!): a végén a Whitesnake Love Will Set You Free-je, a Damn Yankees Coming Of Age-e és az Arrival lemezes Higher Places hangzott el a Journeytól. Maga Castronovo komoly problémákkal küzdött a közelmúltban, amelyeknek köszönhetően ki is került Neal Schonék mellől, de úgy látszik, valamennyire sikerült összeszednie magát – feltételezhető tehát, hogy ez a banda jelenleg afféle terápia a számára. Ennek megfelelően tehát nemcsak ő maga, hanem mi is megköszönhetjük zenésztársainak és a kiadónak, hogy a hóna alá nyúltak. A színpadi hangulatot látva még azt is el tudom képzelni, hogy egy spontánabb, jammelősebb kettes anyag készülhet a műhelyben – ebben a hármasban sokkal több rejlik klisépuffogtatásnál. Persze magam is tisztában vagyok vele, hogy ha KXM-szerű, kísérletezősebb muzsikára adnák a fejüket, a korábbi fanyalgók fanyalognának a leghangosabban megint.

0508ff10

A fesztivál egyik, ha nem „A" legnagyobb vonzereje kétségkívül a Tyketto volt, akik, bár jópár éve ismét aktívak és két korrekt lemezt is leszállítottak, igen keveset koncerteznek számunkra is elérhető közelségben. Főleg nem úgy, hogy egy az egyben elnyomják klasszikus debütalbumukat. Ez a huszonöt éves jubileumi turné amúgy tavaly indult és itt volt a zárófelvonása, tehát ha úgy vesszük, az időzítés is remek volt, hiszen összeérett, kipróbált showt kaptunk. Persze, ahogy Danny Vaughn fel is konferálta, nem az eredeti dalsorrendet követték, tekintve, hogy az anyag legnagyobb slágerükkel indul, és ha azt nyomnák az elején, utána „hazamennétek a picsába", ami persze nem lenne üdvös. Ennek megfelelően hátulról előre haladva, a Sail Awayjel indult a buli és ezzel kezdetét vette a másfél órás népünnepély – meg kell mondjam, soha életemben nem láttam még olyat, hogy egy nyitónótába hosszasan o-ózós közönségénekeltetést intergálnak, de itt ez is megvolt. Ahogy mondani szokás, első perctől az utolsóig a fesztelen, lelazult, zseniális piros Rozsomák-pólót viselő (kell egy olyan!) és végig kristálytisztán, hibátlanul éneklő Danny tenyeréből evett a közönség.

0508ff12

A Don't Come Easy nagy erőssége, hogy hiába vannak a slágerek az elején, az igazi csemegék a lemez második felén hallhatók, tehát tökéletesebben nem is lehetett volna felépíteni a műsor első részét. Sajnos mire a Forever Younghoz értünk, egy magát a nap folyamán értelmiségire ivó társaságnak kissé már agyára ment a katarzis, de legalább láthattunk AOR-mosphitet is. A zenekar kiválóan tolta az akusztikus gitárt természetesen igen gyakran előkapó Danny keze alá az alapokat, különösen az ősdobos Michael Clayton '70-es éveket idéző cuccán történtek figyelemre méltó dolgok (ez külön jót tett a stúdióverzióban kissé sziruposabb daloknak is), de a Reach után élőben is remekül vizsgázott az új gitáros, Bruce Green is. A koncert persze nem ért véget a fordított debütalbum után, ráadásnak megkaptunk egy kis ízelítőt az életmű többi részéből, úgyis, mint a Rescue Me és a két újkori album címadója, amelyeket szintén lelkesen fogadott a vérfanatikus publikum. Társaságunk egyöntetű véleménye pedig az volt és maradt, hogy a Tyketto mindent vitt az idei Frontiers feszten.

Ezek után a Steelheartnak nem csak feladták a leckét, de utóbbiaknak egyenesen esélytelen volt ezt a szintet megugraniuk. Pedig muszáj kihangsúlyozni, hogy nagyon jó volt a banda. Mégis, jobban ütött volna a fellépés, ha helyet cserélnek a Tykettóval, de a sorrend kiosztásának mikéntjéről nincs infónk. Ugyanúgy elképzelhető, hogy Danny Vaughn korán fekvő típus, mint hogy az excentrikusnak tűnő Miljenko Matijevic ragaszkodott a headliner státuszhoz, de az sem kizárt, hogy a szervezők nem akarták, hogy a Tykettóra megcsappanjon a közönség, hiszen szemmel láthatólag ez történt. Meg persze szombat lévén befigyelt a „korán érkeztünk, a cimbora kicsit elfáradt"-szindróma is. Mi tagadás, jómagam is kókadoztam már, de ettől függetlenül nagyon élveztem a Steelheart műsorát. Annak ellenére, hogy egy gitárral meg se dörrentek igazán, pedig a Rock Star filmes Blood Pollution / Livin' The Life kettősnek hengerelnie kellett volna. Még a csapat futurisztikus metal outfitje is rendben volt, különösen Matijevic „angerzsoltos" megjelenése, amely remekül illett rocksztáros nyegleségéhez. Hangilag amúgy régi formájában van a faszi, jöttek a jól adagolt sikolyok és mélyebb regiszterekben is király – szerencsére már régen magáénak vallja a „kevesebb néha több"-elvet, amely a debütlemezzel ellentétben már az idén huszonöt éves jubileumát ünneplő Tangled In Reinst megmentette a hallgathatatlanságtól (szerencsére élőben azért jól működnek a '90-es dalok).

0508ff1

A kettes anyag amúgy valóban megérdemelne egy Klasszikushock-cikket, de a helyzet az, hogy nekem sokkal jobban bejön a későbbi éra groove-osabb megközelítése (konkrétan a '95-ös Wait a kedvencem tőlük). Ugyanakkor maga Matijevic sem akart nosztalgiába révedni, tekintve hogy egyetlen dal sem hangzott el róla. Volt viszont egy remek új dal, amelynek alapján úgy tűnik, hogy az év vége felé érkező friss lemezen jó arányban keveredik majd a klasszikus és a mai Steelheart hangzása. Várjuk! Koncerten pedig úgyse egyhamar láthatjuk a bandát. Pedig poén lenne máshol is megnézni Miljenkót, aki a hangulat leülésekor egy „fuck this"-t követően fogja magát és lejön a színpadról, hogy aztán a bárpulton folytassa az Everybode Loves Eileent. Abszolút rocksztár alkat az arc, ez kétségtelen, és mint utóbb megtudtam, tényleg megteheti, hogy beleszarik a világba, hiszen Dél-Koreában népszerű tévésztár (WTF?). Az pedig valahol megmosolyogtató, hogy egy hair metal fesztivál első napjának headlinere egy nettó grunge nótával búcsúzik (a jólismert We All Die Young, szintén a Rock Starból meg persze a Waitről), ezt pedig az addigra újra feléledt közönség még kajálja is. (folyt. köv.)

Fotó: Schurina Ottó

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #1 frontiers 2017-05-08 13:23
(Nem) kicsit irígy vagyok... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.