Shock!

december 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

FEZEN Fesztivál - Székesfehérvár, 2018. július 25-28.

0809fezen2Mivel az idei FEZEN egyik legfontosabb eseményéről, a tényleg minden túlzás nélkül fantasztikusnak nevezhető Helloween -koncertől tehetséges (örök)ifjú kollégánk már egy nem kevésbé fantasztikus cikkben megemlékezett, nekem ismét csak a csapongó fesztiválkörkép jut, senki ne számítson tehát részletes, mindent kielemző Mr. Big-, Ministry- vagy DJ Bobo-beszámolóra. Amúgy sem „dolgozni" járok a FEZEN-re, ugyanakkor kedvenc hazai fesztemnek bőven van annyi rockos vonatkozása, hogy megérjen pár flekket és/vagy hasábot.

Persze mindig megy az okoskodás, hogy a rendezvény már így nem a régi, meg úgy nem hű az eredeti szellemiségéhez, de továbbra is azt gondolom, hogy a tényszerűen valóban megállapítható „felhígulás" nemcsak szükséges és elkerülhetetlen, hanem simán jó is. Nem azért, mert a populáris előadók behozzák a legjobb csajokat minden korosztályból (lehet játszani a sznobot, de a jónép számára a nyári fesztiválok minden műfajban a csajozásról/pasizásról szólnak, mint ahogy anno az építőtáborok, falunapok meg a majálisok is), hanem mert üzleti szempontból is erősít: évről évre fejlődik az infrastruktúra, illetve folyamatosan alacsonyan tudják tartani az italárakat. Ez utóbbinak köszönhetően, bár volt lehetőségem az egyik VIP-bárpultnál fogyasztani, egy idő után hagytam a francba az egészet, mert csúcsidőben egyszerűen nem érte meg a sorbanállási idő: odamentem az egyik fröccspulthoz, és szép kényelmesen megvettem a jéghideg üzemanyagot a talpaláshoz. Mert persze idén is volt honnan hová menni és vissza.

időpont:
2018. július 25-28.
helyszín:
Székesfehérvár, MÁV Pálya
Neked hogy tetszett?
( 10 Szavazat )

A Magma Rise-é volt talán a fesztivál legeslegelső koncertje, a Hammerworld csarnok pultja még ki se nyitott akkor, de szerencsére a kerthelységé már üzemelt. Sajnos Holdampf mester hangjára továbbra sem vagy ráhangolódva, pedig doom metaljuk valóban mesteri, mindig újra és újra megdöbbenek azon, hogy mennyire rá tudnak érezni erre a stílusra és alfajaira az itthoni zenészek, legyen szó svédes hatásokról, stoner cuccokról, délies ízekről. Ez utóbbiból az őket követő Slowmesh-ék is jócskán merítenek, és ahogy ezt a ragadós, már-már rádiórockos-hajmetalos (ki-ki saját ízlése szerint asszociálhat) melódiákkal keverik, az tényleg minden körülmények között ellenállhatatlan, legyen szó egy pesti klubról vagy épp itt a FEZEN Cabrióról. Ezután a nagyszínpadon zajló The Biebers-koncert látó- és hallótávolságában kajáltunk és igazából velük kapcsolatban is elmondható ugyanaz, ami az itt fellépett összes populáris előadóra érvényes: lehet nem szeretni őket meg ismét sznobot játszani, de szerintem örömteli jelenség, hogy sikk lett a popzenét is feszesen, húzósan nyomni. Ez nem kevés undeground zenésznek biztosít fix megélhetést, ráadásul különösebb nehézséggel sem jár ez a munka és szemmel láthatóan tudják és merik élvezni (még Temesi Berci is, pedig ő – mint ez pár nappal később kiderült – a tényleg vállalhatatlan-közeli Kasza Tibinél nyomja manapság). Ez egyébként az őszinte, kőkemény rock idején sem volt másképp, hiszen az akkori popelőadókat is kellet, hogy kísérje egy profi zenekar, csak ugye erről a híresen szelektív magyar rockermemória előszeretettel feledkezik el.

0809fezen1

A Helloween előtt még belenéztünk fentebb említett stílus mai változatának talán leghitelesebb és legszerethetőbb képviselője, Rudán Joe műsorába a Cabrióban. Persze neki is megvan az ellentmondásosabb oldala, de tagadhatatlan, hogy az elmúlt években nagyon rendbe tette magát, a hangja gyakorlatilag simán van olyan jó most, mint fénykorában, azzal együtt persze, hogy nyilván nem teljesen ugyanaz, mint huszonöt évvel ezelőtt. Szólóbandás örömzenélése pedig tényleg élvezetes, akármit is játszik, mert itt valóban egy kiegyensúlyozott ember baráti társaságát látjuk a színpadon, ami bőven ellensúlyozza az anti-rocksztáros, kissé tényleg civil kiállást. Később, az említett főattrakció után kifelé tartva még beugrottunk két percre Iron Maidnemre a csarnokba, aztán jól ott is ragadtunk, pedig rettenetesen szóltak (mint sajnos azon helyszín oly sok más fellépője). Alapvetően leszoktam már a tribute bandákról, az igazi Maident pedig pont nemrég láttam, de talán épp, mert ezer éve nem futottam össze a Maidnemmel, jól esett ez a kis műsor most. Pláne, hogy náluk is volt Revelations.

A második nap elég sűrűnek ígérkezett, igyekeztünk tehát korán kiérni és már az első etapban négy koncert között volt átfedés, amelyek mind érdekeltek valamennyire: Ørdøg, Fozzy, Dragonforce és Péterfy Bori. Ebből csak a középső kettőt sikerült elcsípni futólag: Dragonforce szólt kései ebédünkhöz, amivel egy sörsátorba menekültünk a nap elől (továbbra is szórakoztató, de kissé fárasztó, pláne hőségben), majd onnan az általam amúgy kevésbé ismert, de nyilván érdekesnek ígérkező Fozzyra gyülekeztünk egy másik sátorban. Kissé meglepett a kezdés környéki töküres hely, de aztán szépen beszivárogtak a fanatikusok, és alaposan megtámogatták a zenekart. Fanatikusokról beszélhetünk, igen, mert úgy tűnt, komoly tábora van a bandának, nem is tudtam róla, hogy ilyen mini-kultuszuk van itthon. A zenét nem vágtam, szálláson belehallgatva nem is különösen tetszett, de tudtam, sőt, sejtettem, hogy a Stuck Mojo-gitáros Rich Wardot és a híres ex-pankrátort, Chris Jerichót frontemberként soraiban tudó banda élőben nem lehet rossz. Ahogy mondani szoktuk, Amerikát nem lehet megtanulni, az ottani zenészeknek a vérükben van a show, tökmindegy, hol, mikor és milyen körülmények között játszanak, legyen az akár egy ilyen nem túl jó akusztikájú, befülledt sátor. Feltételezhetően komolyabb színpadokon tolják más feszteken, még ha nem is főműsoridőben, azonban ez nemhogy nem zavarta őket, hanem mintha még jobban szórakoztak volna ők maguk is a családias légkörben. Olyannyira, hogy az amúgy megszólalásig a mi Bertli Zolinkra hajazó Ward simán lejött az első sorokhoz, és ott csapatta az arcokkal.

0809fezen5

Hozzáteszem, félúton kicsit ráuntam a számomra továbbra sem túl érdekes, kicsit tucatrockos áthallású metalra, és átnéztem a Nagyszínpadhoz, hogy lazuljak egy kicsit Richie Kotzennel, akinek jólismert blues rockja viszont kimondottan kedvemre való volt a kint már elviselhetővé válni kezdő hőmérsekletnek köszönhetően is (gondolom, nem véletlenül helyezték el úgy a színpadokat, hogy délután árnyékot vessen az előtte lévő területre). Érdekes, hogy őt pont itt, a FEZEN Klubban láttam utoljára pár éve, a trió felállás maradt, és természetesen kurva jól együtt volt a banda. Ez amúgy tipikusan az a zene, amit nem kell lemezről lemezre követni, a jó öreg sztenderdek abszolút működnek ismeretlenül is, Richie cornelles hangja pedig – korszerű kifejezéssel élve – nagyon adja. Ami tavaly Glenn Hughes volt a FEZEN számára, az idén ebben a buliban testesült meg. És spoilerezni fogok: nem, nem ugrott be jammelni utána fellépő ex-zenésztársaihoz (mármint Billy Sheehan lehet, hogy nem ex, mert ugye a The Winery Dogs talán még nem oszlott fel). Eric Martinék előtt szerencsére volt egy kis szünet, így tudtam kicsit bandázni a Harman színpad környékén, ahol éppen Kowalsky Meg A Vega játszott – számomra meglepően jól, ugyanis baromira nem vagyok képben velük kapcsolatban. Saját sold out bulira valószínűleg sose mennék, de legközelebb mindenképp több időt töltök majd velük, ha elcsípem őket fesztiválon. Úgy látszik, a stoner/doomster vonal mellett ezek a megtekert, formabontó, szarkasztikus és keserédes pop-produkciók is egész jól mennek nekünk, magyaroknak.

0809fezen6De Mr. Bigre hevesebben ver a rockerszív, szóval oda kellett járulni és nyilvánvaló, hogy a csapat ezúttal is hozott minden olyan elemet, ami miatt csakis közhelyhes szuperlatívuszokban lehet róluk nyilatkozni jó három évtizede – úgy külön-külön, mint együtt. Pat Torpey tragikus, korai halála persze valahol beárnyékolja ezt az egészet, és simán lehet, hogy komolyan gondolják a befejezést, de egy még nagyobb közhellyel élve: maga Pat beszélné le erről őket, ha tehetné, elvégre – méltó – helyettesét/utódját, Matt Start is maga ajánlotta-választotta. Egyrészt ezeket a nagyszerű dalokat játszani KELL, és mivel a tagság háromnegyede itt van, sok értelme nincs más néven; másrészt pedig az eltávozott doboskolléga-barát életét és munkásságát úgy lehet legjobban ünnepelni, ha életműve folyamatosan műsoron van valahol a világban. Maga az életmű pedig ugyanúgy a banda többi tagjáé is és tényleg páratlan: az új korszak létjogosultságához tényleg nem kell többet hozzáfűzni, mint hogy az Undertow és az Around The World ma már kvázi egyenrangú a klasszikusokkal (második dalként és a végefelé felcsendülve ez nem is kérdéses), és még egy fesztiválműsorba is bőven belefér két újlemezes dal. A Wild Worldnél sincs kínos kontraszt, nem csappan meg utána a közönség, a kemény mag sem unja – valahogy így kell régi nagy bandaként létezni, alkotni 2018-ban.

Na meg úgy, ahogy az Accept – nyilván ütött az ő bulijuk is, de mivel nemrég jártak nálunk, és ugyanazt a programot tolják ugyanazon a turnén, nem nagyon lehet mit hozzáfűzni tanult kollégám beszámolójához, noha Christopher Williams kapcsán baromira nem értünk egyet. Persze apróbb módosítások be-becsúsznak időnként, például az este legnagyobb hibáját akkor követtem el, amikor koncert közben megnéztem az idei Bang Your Head setlistjét, ahol a No Regrets és az Analog Man közé állítólag nemcsak a Hellfire-t, hanem a Slaves To Metalt (!) is betették – na, emiatt aztán kimondottan haragudtam rájuk utána, hogy itt meg nem voltak. Ugyanakkor erre a napra elégnek is bizonyult a koncertes kiképzés, és igazából számomra a fesztivál „szakmai" része is befejeződött, a maradék két nap tényleg inkább csak a felhőtlen kikapcsolódásról szólt. Ja nem – de erről kicsit később.

Pénteken is viszonylag korán értünk ki (amúgy az 5 óra körüli kezdés tényleg azért zseniális, mert tök kényelmesen, egyéb programokat szervezve lehet szépen rákészülni a fesztiválra minden nap), mert mindig jólesik a fülnek egy kis Archaic-féle thrashelés, de sajnos ezúttal annyira élvezhetetlenül szólt a Hammerworld csarnok, hogy nem sokáig maradtunk, elindultunk a nagyobb, jobban megdörrenő színpadok felé, és természetesen a késői reggelit is épp ideje volt, hogy estebéd kövesse. Az Ocho Macho mellett álltunk meg egy pohár vörösborra (na végre sikerült beazonosítanom őket is a sátorból kiszűrődő ráadás-sláger alapján), elcsíptünk némi Kalapácsot, de az sem titok, hogy célirányosan bele akartunk nézni a Honeybeastbe is. Horváth „Dreyelands" András barátunk legújabb bűntársa, Kővágó 0809fezen3Zsolt ugyanis itt billentyűzik ideje nagyobb részében. és már akkor ezt tette, amikor még nem futott be a zenekar. Persze az, hogy befutott, számomra viszonylag új infó volt, de az egyre növekvő és egyre civilebb közönséget látva nem sok kétség maradt e tény felől. Amúgy semmi gond a produkcióval, rockos fülnek hosszútávon unalmas, de abszolút beilleszthető a manapság népszerű Margaret Island-Annabarbi-Blahalouisiana-Intimtorna-stb. vonalba, tehát a zeneileg ártalmatlan, de profin, igényesen elővezetett és viszonylag értelmes mondanivalójú, vállalható popzenekarok közé, amikre az egyszeri rocker is elviheti a barátnőt, hogy közben a cukin befröccsözve táncikáló kimenős anyukákat bámulja diszkréten.

Ugyanez az adott pár zenei ízlésének átfedéseitől függően igaz Lordra is, és talán pont ez a legnagyszerűbb a FEZEN lakossági jellegében: többféle, egymástól teljesen eltérő, sőt, egymással élesen szemben álló stíluson keresztül győződhetünk meg arról újra és újra, hogy a magyar könnyűzene a közönség számára csak a szövegről szól. Persze ettől függetlenül kellemes meglepetésnek bizonyultak Erős Attila Zakk Wylde-os témái az új Lord dalokban, igaz, Attila gitározása mindig is nyugatias volt – ezt bőszen KGST-ző kedves ismerőseim sem cáfolhatják. Más kérdés, hogy Gidó mester távozásával az igazi Hammond is hiányzik kissé, de talán a többi tag pont ettől könnyebbült meg kissé, tekintve hogy Beke Márk visszafogottabb játéka sokkal jobban belesimul az összképbe.

Bár itt már nagyon összevissza szocializálódós jelleget öltött az este, Moby Dickre azért muszáj volt menni, érdemes is volt, mert a koncert azon része, amit láttam, nagyrészt a Körhintára épült, Múló áomostul, Gumiszobástul, Legyél hepistül – ezeket emberemlékezet óta nem hallottam élőben, nem is tudom, mennyire voltak az utóbbi években műsoron. Sajnos azonban nem igazán szólt jól ez a buli sem (FEZEN Csarnok, ugyebár), és amúgy is kezdődött a Ministry – ők számomra meglepően metalosra vették a figurát, amin meglepődni nyilván az én hiányosságom. Vizuálisan is nagyon érdekes volt a történet, arról pedig tényleg rég leszoktam, hogy idősödő, kissé már megőrült művészek politikai állásfoglalásaival foglalkozzam. A direkt politizálás helyett amúgy is többre tartom az árnyalt, sorok között kikacsintós, metaforikusabban megfogalmazott dolgokat, elvégre a nézőt nem sulykolással, papolással kell gondolkodásra késztetni (minden híreszteléssel ellentétben ugyanis az ezerfejű nem hülye), hanem valóban gondolatébresztő művészi eszközökkel. Na, itt ilyen nem volt (Al bácsiról ugyebár tudjuk, hogy ami a szívén, az a száján és a kivetítőjén), a látványt viszont tényleg jól megcsinálták, és a zene is ütős volt. A Scott Ian életrajzában szereplő pár szürreális sztori és Andorunk remekbe szabott ismertetője is meghozta már a kedvem a Jourgensen-könyvhöz, de az itt látottak-hallottak még erre is rátettek egy lapáttal.

0809fezen8

Elsőre azt gondolhatná az ember, hogy mindezt érdemes párhuzamba állítani Nagy Nemzethy Költőnk, Dalcsináló Ákos Úr koncertjével, ahova megint csak bandázni mentem át – itt ugye kevesebb a direkt üzenet, viszont mindenki tudja, hogy a Művész Úr hová húz. Én úgy gondolom, hogy mivel első a profizmus, felesleges a két, produkciós szempontból kritika felett álló előadást összehasonlítani, és bár Balázsunk folyamatosan kapja az ívet elkötelezett rajongásáért, muszáj leírnom, hogy Ákosénál profibb gépezet ma Magyarországon nem valószínű, hogy létezik a palettán. A pár dal, amit elcsíptem, úgy szólt, amiről kábé nem hittem el, hogy ilyen létezik itthon. Az, hogy negyedóra után baromira untam a dolgot, és nem éreztem magam odavalónak, teljesen más téma, de a rajongókat abszolút sajnáltam, hogy a közeledő vihar miatt nem tudták végigélvezni a setlist szerint monstre bulit. Mi az égszakadást nagyrészt egy kocsmasátorban vészeltük át, amikor pedig az eső éjjel 2 felé alábbhagyott, benéztünk még a Csarnokba, hogy esetleg még egy kis AC/DC tribute-tel várjuk ki, míg teljesen eláll, de egyrészt – éppen az időjárás miatt – nagyon sokat csúszott a kezdés, illetve az AB/CD-nek nem csak a nevével vannak gondok, valahogy a muzsika sem állt össze. Na, ennyit arról, hogy egyszerű ez a zene.

0809fezen9

Szombatra szinte semmi nem maradt, ami komolyan érdekelt volna (és szerencsére sár is alig), így hát ez a nap teljesen a társasági életről szólt. Hallgattunk azért egy kis Blahalouisiana-t (őket is csak fél füllel, mert egy héttel később zártkörű bulijukon is részt vehettem, de nevükből sejthetően Shock!-szempontból tényleg a bluesosabb dolgaikra érdemes odafigyelni), Koorpiklanit (továbbra is vicces, de rettenetes is egyben), DJ Bobót (javára szóljon, hogy full élő bandával tolja ő is), Follow The Flow-t (a csutkára telt Cabrióban – na ennyit arról, hogy nincsenek új fiatal zenekarok), talán Tankcsapdát is, de kétségtelen, hogy a nap legjobb, egyben a fesztivál számunkra idei legutolsó koncertje a Nyughatatlané volt szintén a kerthelységben. Eleve Johnny Cash és kortársai zenéjével meg ilyen stílusban megírt saját dalokkal nem nagyon lehet egy fesztiválon (sem) mellényúlni, de annyira jól hozták például a névadó film hangulatát is, hogy az ember akár a Johnny és June Carter közötti, színpadon nem látszó és az itteni tagok között nyilván meg nem lévő feszkót is beleláthatta, így nem volt kérdés, hogy hazaérve azonnal újra kell nézni nemcsak ezt, de még a Cash főszereplésével készült ezeréves Columbo-epizódot is (Hattyúdal), amelynek emblematikusan giccses betétdalát akár még a Nyughatatlan is felvehetné a repertoárba, akárcsak az Öreg zseniális feldolgozásait, amelyeket nem sokkal halála előtt követett el. Már amennyiben ezt még nem tették meg...

Jövőre, velünk, ugyanitt. Megírjuk? Még az is lehet.

Fotó: FEZEN

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.