Shock!

december 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Al Jourgensen & Jon Wiederhorn: Ministry - Al Jourgensen elveszett evangéliuma

0719aljEz a könyv egy olyan emberről szól, akinek nem érdemes megmondani, hogy mit csináljon, mivel – saját bevallása szerint – pont az ellenkezőjét fogja tenni annak, amit elvárnak tőle. Fordítva ül a lovon. Egy olyan emberről, aki hatvan éves, de kábé hatszázat élt eddig. Volt már veseelégtelensége, májelégtelensége, valamennyi betűjellel ellátott hepatitisze, kihullott az összes foga, kivették a fél gyomrát, levágták egy nagylábujját és egyszer majdnem a jobb karját is, de utóbbit végül megúszta. És nem mellékesen már háromszor kellett újraéleszteni, az utolsónál pedig ő is úgy gondolta, hogy a harmadikat tutira nem ússza meg. Aztán mégis itt van, ami egyfelől igazi csoda, másrészt egészen bizonyosan hiba a mátrixban. És egy kicsit talán igazságtalan dolog is. Egy olyan emberről szól a történet, aki kedvelt mondása szerint csak „sétál az esőcseppek között". Mindenféle zajlik körülötte, ő pedig csak éli az életét napról napra. Egy olyan emberről, aki talán nem is ember. Hanem alien. Alien Jourgensen. Ez pedig itt az ő elveszett evangéliuma.

A Ministry-vezér már a bevezetőben sem viccel. 2010. március 27-én kezdünk, amikor is a sokat próbált Al bácsi tényleg majdnem a fűbe harap, mivel lényegében felrobban a gyomra. Igen plasztikusan ír arról, ahogy orrán-száján és – mi tagadás – seggén dől a vér, és a fürdőszoba padlóján fekve találnak rá, miközben teste vérkészletének kábé hatvan százalékát elveszti. Persze még ez sem téríti sokkal jobb belátásra, a kórházból néhány nappal később kiszökik, hiszen kezdődik az NHL-szezon, és a világ legnagyobb Chicago Blackhawks-drukkere ezt nyilván nem hagyhatja ki, még ha éppen akkor is távolítottak el a gyomrából néhány tucat fekélyt. És már itt érződik, hogy a hangnem mindvégig mocsokban dagonyázó, szarkasztikus lesz ugyan, de végig ott bujkálnak majd mögötte a személyes tragédiák, a bűntudat és az öngyűlölet is. Egy olyan fazon élete ez, aki bizonyos (nem is kicsi) mértékig egészen biztosan őrült, ugyanakkor zseniálisan kreatív és iszonyatos munkabírású alkotó is. Akinek azért nem volt a legegyszerűbb a családi háttere sem.

megjelenés: 2018
oldalszám: 410
fordította: Dudich Ákos
kiadó:
Konkrét Könvyek
Neked hogy tetszik?
( 15 Szavazat )

Az eredetileg Alejandro Ramírez Casas néven, a kubai Havannában született fickónak az apjáról például halvány segédfogalma sincs, hogy ki lehetett, az anyja pedig alig tizenhat éves, mikor bekapja a legyet, és igazából a gyerekkel nem is nagyon tud mit kezdeni azon kívül, hogy néha lekever neki egyet (öt éves korában például konkrétan eltöri a kiscsávó ujjait). A nagyfater kőgazdag feltaláló, akinek végül az tesz be, hogy Fidel Castróék átveszik a hatalmat, ő pedig nem hajlandó önként és danolva lemondani a vagyonáról. Ezért aztán a párt ellenségének kiáltják ki, úgyhogy sokáig nincs is maradása Kubában, irány a földrajzilag közeli (és mégis oly távoli) Miami. Nem sokkal később azonban ő is lelécel, így a kis Alt lényegében imádott nagyanyja, Carmen neveli fel, amíg ötvenpár évesen meg nem hal.

A kisfiúval tizenkét éves koráig nincsenek nagy gondok, magának való gyerek ugyan, de ígéretes baseball-karrier vár rá, amit aztán egy sérülés szépen tönkre is vág. Anyja közben megismerkedik a NASCAR-pilótának készülő (ebből aztán nem lesz semmi) Ed Jourgensennel, aki norvég és német felmenőinek hála kemény és határozott fickó, úgyhogy Alnek már tizenkét éves korától melóznia kell a suli mellett, és elég keményen próbálják fogni. A nullánál is kevesebb hatással persze. Alig tizennégy éves, mikor végérvényesen beszippantja a rockzene (kedvencei a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Pink Floyd és a ZZ Top!), és ekkoriban ismerkedik meg a piával és a kábítószerekkel, amely két kapcsolat a leghosszabbnak minősül életében. Nem kispályás, rögtön kokainnal nyit, meg persze verekedésekkel, autó- és kisebb bolti lopásokkal, vandálkodással, egyéb finomságokkal. Aztán szülei ezt megelégelve előbb javítóintézetbe, majd diliházba (!!!) rakják be a kezelhetetlen kamaszt, ez utóbbi helyen amúgy majd egy évet tölt, és egészen jól is érzi magát.

Később aztán még egyetemre is jár egy kicsit, de igazából ekkor már a drogokon és a zenén kívül nem is nagyon érdekli más (na jó, esetleg a csajok), és a századik oldal környékén megszületik a Ministry is, hogy ezzel megkezdődjön egy fékezhetetlen, rémlátomásszerű utazás, ami egyszerűen annyira tömény, mocskos, sokszor szórakoztató, még többször azonban inkább kiábrándító és undorító, ami miatt a kötetet igazából csak a Mötley Crüe történetét elmesélő The Dirthöz lehetne hasonlítani, de lehet, hogy még arra is rátesz egy lapáttal. (Ami pedig nem egyszerű mutatvány.) Al rögtön a nyitásban leszögezi, hogy ő bizony gyűlöl turnézni, utál utazni, és még a koncerteket is rühelli, mind a mai napig lámpalázas, és talán éppen ezért is vedel fel és lő be magának mindent, amit csak elé pakolnak. És emiatt van az, hogy a Ministry a stúdióban háborút folytat, a turnék során azonban szó szerint pokolra száll. Márpedig ehhez képest rohadt sokat, lényegében megállás nélkül turnéznak.

És innentől Uncle Al és díszes kompániája világa tényleg olyanná válik, mint egy szürreális emberkísérlet, ahol olyan – még általa is őrültnek tartott figurák – sorjáznak, mint a Butthole Surfers Gibby Haynes-e, a Revolting Cocks-társ Phildo Owen, vagy éppen minden idők egyik legselejtesebb embere, El Duce a Mentorsból. (A róla szóló történetek egyértelműen a morális mélypontot jelentik, amelyeket azonban minden perverz groteszkségükben is rendkívül szórakoztatóan mesél el Jourgensen.) De ismert emberek tucatja bukkan fel kisebb-nagyobb mellékszereplőként, a már-már apaszerepben tündöklő Timothy Learytől és az embergyűlölő William S. Burroughstól elkezdve Scott Ianen, Layne Staley-n és Flea-n keresztül a kezdetben roadként halálra szívatott, majd haverrá váló Trent Reznorig. Van, akiket nagyra becsül, mint például a ZZ Top-os Billy Gibbons, vagy éppen a Pearl Jam és a Soundgarden tagsága, van, akiket azonban ki nem állhat, mint mondjuk Henry Rollins és Robert Plant. Jourgensen bandája pedig a Psalm 69 idején abszolút a csúcsra ér, mint ahogy pár évvel később a Filth Pig / The Dark Side Of The Spoon idején már tényleg ne legyen más az egész, mint ön- és kollektív sorsrontó utazás az elmebaj legmélyére, ahol már maga Al is tudja magáról, hogy menthetetlen heroinista, és le kell(ene) állnia. Amit végül 2002 környékén lesz csak képes megtenni, iszonyatos egészségi állapotban, a halál szélén tengődve, és kizárólag új felesége, az egykori groupie Angie segítsége révén (akitől amúgy éppen ezen kötet eredeti megjelenése idején vált el). És néha bizony maga az olvasó is legszívesebben nekimenne a mesélőnek, mert tényleg akkora seggfejként viselkedik.

Közben persze megkapják a magukét a régebbi, és őt – saját maga szerint legalábbis – eláruló és kirabló barátok is, különösen a bő másfél évtizeden keresztüli fő szerzőtárs Paul Barker, akiről túlzás nélkül egyetlen jó szava sincs, ellenben még a keresztvizet is leszedi róla. De kap a pofájába a prongos Tommy Victor is, akit kifejezetten szeret ugyan, ennek ellenére rendkívül arrogáns és kibírhatatlan embernek festi le, konkrétan a világ legnagyobb seggfejének nevezve. Velük ellentétben kizárólag jót mond a csapat halottjairól, az elődnek is tekintett Killing Joke-kapcsolat Paul Ravenről, pláne a testvérként szeretett legjobb barátról, Mike Scacciáról, aki éppen ehhez a könyvhöz adta élete legutolsó interjúját, és aki éppen úgy halt meg, ahogy szeretett volna: a színpadon, koncert közben.

Szó se róla, engem végtelenül beszippantott az elmebeteg kubai története (aki még az ufókban is megrendíthetetlen hittel hisz, és vallja, hogy már többször is meglátogatták – csak remélni tudom, hogy Pataky Attilával közösen), viszont nagyon nem való mindenkinek! Még csak nem is a nyelvezete miatt, mert Jourgensen (és természetesen a szerzőtárs Jon Wiederhorn, akinek a Scott Ian-kötet is köszönhető) nem használ igazán durva kifejezéseket. A végtelenül durva az, amiről beszélnek – és az, hogy mindezt mennyire kendőzetlen, már-már túlzó őszinteséggel teszik. Dudich Ákos magyar fordítása is kifejezetten gördülékenyre, olvasmányosra sikeredett, talán éppen ez tetszik a legjobban eddigi munkái közül.

Rendkívül súlyos, megdöbbentő és kíméletlen könyv tehát az Al Jourgensen elveszett evangéliuma, ami ugyanakkor kimondottan magával ragadó és szórakoztató is. Mint maga a rock and roll életforma, amiről pedig Alien barátunk többször is kijelenti a lapokon, hogy szerinte bizony – a róla táplált képpel ellentétben – hatalmas szopás.

A Ministry július 27-én Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik.

 

Hozzászólások 

 
#14 Sírbuckalakó Troll 2018-10-26 18:34
Idézet - NOLA:
Lenne egy OFF kérdésem: 1000 éve próbálom megkeríteni az Én, Ozzy konyvet, mivel sajnos kolcsonadtam es soha nem kerult vissza :-( Esetleg tud valaki valami kontaktot, hogy hol lehet még megvásárolni..., ha egyaltalan lehet.
Koszi


Moly.hu, illetve Múzeum körúti antikváriumok (főleg a zenei), lehet előjegyeztetni is.
Ha ezeket (és az aukciós oldalakat) próbáltad, nincs több ötletem :(
Idézet
 
 
#13 NOLA 2018-10-17 12:00
Brutális konyv, árad belole a szenny meg a mocsok....
Lenne egy OFF kérdésem: 1000 éve próbálom megkeríteni az Én, Ozzy konyvet, mivel sajnos kolcsonadtam es soha nem kerult vissza :-( Esetleg tud valaki valami kontaktot, hogy hol lehet még megvásárolni..., ha egyaltalan lehet.
Koszi
Idézet
 
 
#12 Fésüs Norbert 2018-07-24 15:30
Ha valakit érdekel és fizet három-négy sört,annak odaadom a könyvet.Holnap végzek vele.
Idézet
 
 
#11 Fésüs Norbert 2018-07-23 08:47
A könyv felénél tartok....nagyon súlyos...már akkor is,ha csak a fele lenne igaz.Folyton az a kérdés merül fel bennem,miként lehetséges,hogy még él?
Elképesztő,hogy milyen életek vannak....
Idézet
 
 
#10 Nagy Andor 2018-07-23 07:34
Idézet - Equinox:
Arról ír, hogy mi volt ez a címválasztási tendencia, hogy egy idő óta, mindegyik cím klasszikus rocklemezek elpoénkodása? Ez egy ilyen beteg tiszteletadás a nagy elődöknek?

Igen, írja, hogy teljes mértékben tiszteletadásna k szánta, csak a maga módján. Végigveszi a legnagyobb kedvenceit: Pink Floyd, Led Zep, ZZ Top.
Idézet
 
 
#9 Equinox 2018-07-22 19:46
Ígéretesnek néz ki ez a könyv. Nem mondom, hogy Ministryn nőttem fel, de hallgatom már kb 10 éve (Rev Cocks, Lard, stb), itt is van a polcon a Psalm meg a Houses, de azért ki se néztem volna belőle, hogy ennyire féktelen élete lett volna.

Arról ír, hogy mi volt ez a címválasztási tendencia, hogy egy idő óta, mindegyik cím klasszikus rocklemezek elpoénkodása? Ez egy ilyen beteg tiszteletadás a nagy elődöknek?

Dark Side of the Moon - Spoon
Houses of the Holy - Molé
Rio Grande Mud - Blood/Dub
From Here to Eternity - Beer
Idézet
 
 
#8 cápaidomár 2018-07-22 17:45
Már jó ideje várok egy ilyen könyvre. Nem tudom, az AIC-ről jelent-e meg ilyesmi, ha nem, akkor az lesz a következő.:-))
Idézet
 
 
#7 Szilágyi Balázs 2018-07-22 08:53
Elolvastam Ozzyt, Lemmyt stb de Alien Jourgensen nyomába sem érnek a trógerságban.
Idézet
 
 
#6 Nagy Andor 2018-07-21 10:12
Idézet - nihil:
A szintipop kezdet is tárgyalva van a könyvben?Al látványosan elfordult azoktól az amúgy fasza daloktol...(pl.:Revenge )

Igen, azokról az időkről is beszél, de az első lemezt már lényegében megtagadja, azt tartja a valaha készült legrosszabb munkájának.

Idézet - Thasaidon:
Ú. Nem lehetett volna csak egyetlenegy "morális mélypontot" jelentő El Duce-sztorit beékelni a szövegbe étvágygerjesztő nek? :-D

Azt már talán tényleg nem bírta volna el az oldal. :) Legyen elég annyi, hogy egyszer még Al anyjára is rámászott (szó szerint), és csak egy , a fején széttört sörösüveg miatt tért jobb belátásra.
Idézet
 
 
+1 #5 nihil 2018-07-20 15:56
A szintipop kezdet is tárgyalva van a könyvben?Al látványosan elfordult azoktól az amúgy fasza daloktol...(pl.:Revenge )Szóval semmi gáz azzal sem,de a psalm 69 és a Dark side.. a csúcs...szerintem.
Idézet
 
 
+1 #4 zebraman 2018-07-20 14:22
Én is megveszem hamarosan, bár igazából csak a Twitch korszakot kedvelem tőlük, de a sztorik érdekelnek. Szerintem Al az indusztriális zene Lemmy-je :D
Idézet
 
 
+1 #3 Gyuszi 2018-07-20 09:37
Milyen kár, hogy GG Allin már rég meghalt, na őróla olvasnék hasonszőrű önéletrajzi könyvet; a legelvetemülteb b, legbetegebb állat volt a (punk)rocktörté netben.
Idézet
 
 
+1 #2 Fésüs Norbert 2018-07-20 07:24
Tegnap meg is vettem,mert ez KELL.
Idézet
 
 
+2 #1 Thasaidon 2018-07-19 10:54
Ú. Nem lehetett volna csak egyetlenegy "morális mélypontot" jelentő El Duce-sztorit beékelni a szövegbe étvágygerjesztő nek? :-D Azért az, hogy a könyv még a Mötley Crüe történetét is leiskolázza, elég nagy szó.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.