Shock!

Gőzöm sincs, hogy a Carcass esetében ez a mostani turné pontosan minek számított. Jeff Walkerék utolsó lemeze már négyéves, ahhoz szúrni egy újabb turnét talán fura, de ez is olyan, hogy különösebben nem is számít. Egy Carcass-koncert mindig jólesik, az úgynevezett apropó maximum a program összeállításában játszhat szerepet (avagy apropóval támasztható alá egy erősebben újkori műsor akár).

Ez a nap a Carcassé volt, ez nyilván nem kérdés. Ugyanakkor az este meglepetése számomra mindenképp a Vér koncertje lett, már csak azért is, mert mást, többet kaptam tőlük, mint amit vártam, vagy amire számítottam. Az megvolt persze, hogy death metal, előtte kutyafuttában a Bandcampen bele is füleltem a tavalyi demóba, élőben viszont most volt szerencsém először hozzájuk, és meglepve tapasztaltam, hogy ebben a formában nemcsak az old school death hangulat villan vissza, de egyfajta koszlott, paraszt ős-rock'n'roll feeling is, az az igazi sallangmentes, amit ránézésre az aznapi Tank-póló, meg a töltényöv, és a Rickenbacker basszusgitár tökéletesen állít irányba. A suszter azért nyilván maradt azért a kaptafánál, tehát a stílusukból nem fordultak ki, de ebben a formában tálalva ez nálam nagyon működött, főleg, hogy már első előzenekarként is tisztes hangzást kaptak. Közönségük is volt, látszólag legalábbis jó páran voltak, akik nem ennyire vakon érkeztek rájuk. Ékes példa, hogy sokszor megéri igyekezni a legelejét is elcsípni!

A Beneath The Void már jóval bejáratottabb név idehaza. Olyan túl széles paletta eleve nincs ezen a színtéren, Gyémánt Krisztiánék pedig valóban igazi technikás death metal mészárszék. A bulijuk bizonyos értelemben tét nélküli volt, az első album (ezen a néven legalábbis) már jó négyéves, az új még nincs kész, időnként meg jólesik mészárolni egyet, ebben pedig mindig is erősek voltak. A jó hangzás nekik is jót tett, már csak azért is, mert ennek hiányában ezek a gyors és komplex témák hajlamosak összefolyni, de itt most minden a helyén maradt. Krisztián is a szokott módon bömbölte végig a dalokat, szúrós tekintettel, szigorúan vizslatva a közönséget. A készülő új albumról is elhangzott viszont egy dal, így lehet, hogy tényleg nem kell annyit várni a folytatásra, mint amennyi a Kill With Hate és a Beneath-debüt közt eltelt.

Ami a Carcasst illeti, magyar részről már eleve kaptunk extrát, lévén – azt az őskori, 1990-es bulit leszámítva a Fekete Lyukban – soha korábban nem adtak önálló klubkoncertet Magyarországon, fesztiválon, vagy előzenekarként jártak csak nálunk, tehát eleve volt egy plusz katalizátor az estében. A mostanra már erősen kilőtt átlagos nemzetközi jegyárak közt ez a buli ráadásul még a kezelhetőbb kategóriába tartozott, amit egy tippre jó háromnegyed ház körüli közönség meg is hálált. „Cserébe", vagy emellett a szintén/pláne elszabadult merch-árak is a jelen világban emberinek mondható szinten maradtak, ezért is piros pont.

Jeff Walker ugyan levágatta a hosszú haját, ehhez bónuszban az outfitje még mutatóban sem igyekezett hasonulni a Carcass könnyed és rózsaszín zenei világához. Látszólag, mert alig hiszem, hogy mindez koncepció volna. Valójában nincs is jelentősége, de azért első blikkre kellett szoknom, hogy fehér, rövidujjú nyári ingben, konszolidáltan visszavágott frizurájával inkább emlékeztetett középosztálybeli kertvárosi nagypapára, aki épp az unokáért indult az oviba, semmint a Carcass csúf, vérmesen acsargó frontemberére. A kettősség összeboronálásához nálam kellett úgy egy nótányi idő, de mint mondtam, valós jelentősége a koncert szempontjából nem volt, mindez ugyanis nem csökkentette agresszív színpadi jelenlétét. Mellesleg Bill Steer meg egyenesen úgy festett, mint egy a '70-es évekbe visszaimportált Doug Aldrich, de hát ez, meg a trapéznadrág nem újdonság nála. James Blackford mellettük szinte a sztereotip rocker prototípust képviselte, egyébként látszólag kiválóan beilleszkedett, a játéka legalábbis fesztelen és görcsmentes volt. És hogy ki ne hagyjam akkor már a sorból, Daniel Wilding is remekül ütött végig, de ezzel együtt is nála időzött legkevesebbet a figyelmem, kicsit el is dugták hátul.

Ennyit a dizájn centerről, a lényeg a dalokon volt, azokkal meg gyakorlatilag hengereltek. Ha nagyon szét akarnám cincálni a szettet, valahol kettős volt, egyfelől három-három dallal képviselték az utolsó két albumot, amik amúgy meg is érdemlik a simogatást. Nálam a Surgical Steel még mindig erősebb egy lehelettel, mint a Torn Arteries, de ez egyénfüggő. Így is volt, amit hiányoltam, a Noncompliance To ASTM F 899-12 Standard azzal a jó kis savanyú gitártémával például kurva nagy favoritom, de sajnos úgy látszik, ebben nem egyezünk, azt ugyanis, ha hihetünk a Setlist.fm statisztikájának, már 2016 óta pihentetik. Ugyanakkor meg a Heartwork vitte a prímet öt dallal, de a Reek / Necroticism páros is kapott két-két szavazatot, szóval végül mégis a klasszikusokat tették a felső polcra. Nagyon jólesett az is, hogy már a legelejétől kiválóan szóltak, és ez így is maradt végig.

A buli első felét még bal legelöl a harmadik-negyedik sor környékéről néztem, a másik felére a keverő mögé „szorultam" („sörvásárlás áldozataként", valójában nem volt kedvem visszanyomakodni, főként, mivel onnan is tökéletesen élvezhető volt minden, mind hangban, mind látványban), és ott is ugyanúgy megkaptam az élményt. Minimál szünetekkel, szinte egybefolyatva adagolták a témákat, ösztönből bemozdulva a dalokba. Steer szólómunkája különösen elbűvölő volt, simán váltott a korai éveik metsző grindcore vadulásai és későbbi anyagaik dallamosabb világa között. A kiemelkedő pillanatok közé tartozott a sebészi pontossággal elővezetett Corporal Jigsore Quandary és a Heartwork himnikus dühe is. Azt pedig, hogy a hangulatot nem csak mi éltük, talán jelzi, hogy a szettre eleve felírt ráadásblokkhoz bónuszban tapasztottak még egy extra nótát is. Hogy mennyire volt kurva jó? Hát nagyon. Szép kövér tíz pont.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)