Shock!

Manapság már ritka, hogy csupán olyan sok idő után jusson el önálló bulival Magyarországra egy kimondottan népszerű és nagy banda, mint az Avenged Sevenfold. Persze M. Shadowsék is jártak már nálunk, de egyetlen, az egybehangzó vélemények szerint eléggé hervasztó fesztiválbuli egy leszállóágban lévő rendezvényen nyilván messze nem számít annyit egy teltházas fővárosi fellépéssel összehasonlítva. Én sem voltam ott Sopronban hét éve, az elmúlt tizen-egynéhány évben kissé el is távolodtunk egymástól az A7X-szel, de a Budapest Parkban látottak annyira elsöprőnek bizonyultak, hogy még az utóbbi pár lemezzel kapcsolatos fenntartásaimon is kénytelen leszek enyhíteni a koncert láttán.

Remington Leith azt ígérte a Palaye Royale koncertje közben, hogy jövő nyáron már headlinerként játszanak majd ugyanezen a színpadon, de mire eljutottunk a buli e pontjára, már bennem is megfogalmazódott valami hasonló gondolat. Nem állítom, hogy az utóbbi években nálunk is szépen felfutott, komoly népszerűségre szert tett Las Vegas-i alakulat feltétlenül az én zenémet játssza, de az efféle vibrálóan izgalmas, eleven, a teret minden értelemben ki- és betöltő rock'n'roll-alakulatokat roppant szórakoztató koncerten látni. Némi kötelező közönségetetést leszámítva nem volt sok duma, csak feszes egymásutánban nyomták szimpla, old school dalaikat, és nagyon gyorsan az ujjuk köré csavarták a közönséget a rendelkezésükre álló negyven percben.

Különösebb titok a három tesó köré épült Palaye Royale esetében sincs. Dalaik jó öt-hat évtizedes panelekre épülnek, igazából nem szeretném eldönteni, hogy az adott pillanatban éppen Stones, Dolls, Faces, T. Rex vagy Bowie, amit hallunk, de egyértelműen ilyesmi az irány. Az efféle közhelyeket két módon lehet manapság tálalni: lóhajú retróba csomagolva, vagy úgymond 21. század-kompatibilis, indie-sebb fésületlenséggel. A Palaye Royale az utóbbi kört gyarapítja, még azzal együtt is, hogy a szúnyogtestű, hangilag is igencsak rendben lévő Leith fazonra, attitűdre éppúgy simán beférne egy klasszikus Sunset Strip-csapatba a '80-asokból, mint egy Warped turnés punkbandába tíz évvel későbbről.

A legjobb, hogy a zenekarnál mindez érezhetően belülről fakad, a csapat főnökén, Sebastian Danzig gitároson sem úgy áll az a bizonyos lazán szabott felöltő, mintha csak ötletszerűen magára dobálta volna a padláson talált cuccokat – az ilyesmit egyszerűen nem lehet tanulni. Az olyan old school tömegszórakoztató motívumokkal meg engem bármikor kenyérre lehet kenni, mint például Leith gumicsónakos stagedivingolása. Nem mondom, hogy innentől éjjel-nappal őket bömböltetem majd, de szerintem simán voltak olyan meggyőzőek, hogy sok Palaye Royale-szűz pótolja majd a mulasztásait velük kapcsolatban a fentebb említett, majdani parkos headliner bulira. Mert ahhoz tényleg nem kell jósnak lenni, hogy lássuk: lesz még ez a csapat sokkal nagyobb is ennél.

Az Avenged Sevenfold meg már jó ideje elég nagy, hozzánk azonban csak az igazi aranyéveik után jutottak el. Írhatnám erre, hogy sajnos, de nem írom, mert ez a mostani koncert igazából mindenért kárpótolt, és látatlanban is megkockáztatom: ha nem számítjuk a szegény The Revvel töltött időszakot, aligha lehettek ennél jobbak bármelyik karrierszakaszukban is. Kábé mindent elárul a buli hangulatáról, hogy a koncertmenüt előzetesen nézegetve cseppet húzogattam a számat, mondván, túl sok az új dal és túl kevés a régi – aztán úgy nagyjából a nyitó Game Over felénél el is felejtettem ezeket az aggályaimat. Már a Life Is But A Dream... amúgy meglehetősen bizarr kezdődala is baromi jól működött élőben (igazából meglepően jól, de erről majd később), aztán M. Shadows megszabadult a símaszktól, és gyors egymásutánban bedobták a Chapter Fourt meg az Afterlife-ot. Utóbbit pedig papírforma szerint már több mint nyolcezren üvöltötték velük, azzal a jellegzetes, semmihez sem foghatóan felszabadult örömmel, ami csak a zenekarok első igazi hazai jelenéseire jellemző. Nagyjából itt el is dőlt az este mérlege...

... és még ezt is tudták fokozni a Hail To The Kinggel, ahol szabályosan népünnepélybe mentünk át. Szép dolog, ha az ember revideálni tudja saját magát, úgyhogy meg is teszem: a szóban forgó lemezt eleve nem kedvelem túlságosan, meg annyira a dalt sem, ám élőben akkorát ütött, hogy csak úgy lestem ki a fejemből. Megvannak azért az előnyei ezeknek a szimpla középtempóknak... Abszolút csúcspontnak bizonyult – egynek a sok közül –, és olyannyira felpörgettek a koncertkezdéssel, hogy az első nagyeposz, a The Stage címadója is maximálisan működött utána. Ezen a ponton már konkrétan is megfogalmazódott bennem: talán csak ez a lökés, az élő találkozás hiányzott, hogy évek hasztalan próbálkozásai után végre a helyükre kattanjanak nálam az utóbbi lemezeik? Pikáns, hogy egy héttel a City Of Evilről írt Klasszikushock-cikk után történik mindez, ahol megismételtem, milyen fenntartásaim vannak velük kapcsolatban... De ha ez az igazság, akkor felesleges lenne tagadni, nem igaz?

A zenekarról mostanra üvölt, hogy az elmúlt két évtizedet arénák és fesztiválok színpadán töltötték: jellegzetes kaliforniai lazasággal elővezetett, vérprofi szórakoztatókról beszélünk. Élőben nincs náluk nagy imázs, de mindenki jellegzetes figura, a fizimiskára a Misfits-iskolában nevelkedett Synyster Gates és Johnny Christ párosa éppúgy, mint a gyászbogár feketébe öltözött társakkal szemben, fehér pólójában markáns ellenpontot képező Zacky Vengeance. És persze ott van Shadows is, aki női szíveket olvasztó mosolyaival, magabiztos, könnyed derűjével lazán eladta a bulit, de közben végig volt mit nézni a többieken is. Például messziről ordít róluk, hogy gyerekkori haverokról van szó: látszik az összevigyorgásokon, abból, ahogy rezdülésekből, apró grimaszokból is értik egymást odafent. Ez is olyasmi, amit nem lehet tanulni.

Ami a zenei teljesítményeket illeti, az A7X húsz éve is baromi kreatív és technikás volt, mostanra pedig csak még jobban összeértek. Brooks Wackerman nyilván megkerülhetetlen ebben a tekintetben: a dobos a banda korelnökeként még mindig csak 48 éves, de már több van a háta mögött, mint a nála két-három évtizeddel idősebb zenészek többségének. Először láttam élőben, és minden várakozásomat teljesítette, szó szerint zseni a faszi, döbbenetes erővel, ízzel és pontossággal ütött. De mondjuk amit Synyster lenyomott, azt is nehezen lehetne érzékeltetni: jóval kevesebbet emlegetjük, mint megérdemelné. Shadowsnál néha becsúsztak kisebb-nagyobb pontatlanságok, mellééneklések, de igazából csak annyi, ami egy élő buli szükségszerű velejárója, összességében remek formát hozott.

Mivel népszerűségét tekintve a zenekar jó ideje a műfaj elitklubjában focizik, a grandiózus, vérprofi színpadi show a hatalmas kivetítőkkel aligha lephet meg bárkit is. Ugyanígy a vetítés professzionális volta sem – az Avenged Sevenfold mindig is nagyon erős volt a vizuális körítésben és sokat is adtak erre, szóval a fények meg az AI-os kameraeffektek egyaránt hengereltek. A hangzásról hallottam-olvastam rosszakat is, de a magam részéről nem tudok panaszkodni, a rendezői jobbos teraszon tök jól szólt minden, ráadásul kellően hangosan is. A Parkban utóbbival azért bőven szoktak gondok akadni, örülök, hogy most nem lehetett normál beszédhangon eszmét cserélni koncert közben.

A Nightmare-ről a The Revnek dedikált So Far Away ismét össznépi együtténeklést hozott – Jimmy jellegzetes sziluettje meg is jelent a hátsó kivetítőn –, ám az egyik nagy meglepetést a Nobody jelentette, és itt térnék vissza arra, amit fentebb említettem. Jelesül, hogy a lemezen eddig mindig öncélúnak, dagályosnak tűnő friss dalok nem pusztán jól, hanem egyenesen kiválóan működtek élőben. Ez a nóta például nálam újabb csúcspontot jelentett, Syn előtt pedig tényleg csak földig tudok hajolni, ahogy rezzenéstelen arccal lehozta benne a nemcsak Vai- és Bumblefoot-ízekkel teli, hanem az ő szintjükön is mozgó ufószólót... És láthatóan nemcsak én vettem le ezeket az újabb témákat, hanem a közönség is abszolút jól rezonált rájuk. Még azzal együtt is, hogy a rendes műsoridőt záró Nightmare – Bat Country – Unholy Confessions triász azért nyilván nagyobb tombolást vált ki odalent. De még a kvázi-ráadásban elővezetett Cosmis avantgárdja is működött, hogy aztán a dal témájához illően beteg vetítéssel kiegészített A Little Piece Of Heavennel zárják a bulit. Van benne valami pikáns, hogy ez a hosszú, szövevényes, elmeháborodott gigász mostanra finálévá érett. A magam részéről még tisztán emlékszem rá, hogy amikor kijött a 2007-es lemez, sokan abszolút nem értették, mi benne a jó... Örülök, hogy a többségnek azóta láthatóan leesett már.

Nyilván el tudtam volna viselni a szettben több dalt az A7X számomra legjobb korszakából, a nullás évtizedből: Beast And The Harlot, Seize The Day, Critical Acclaim, Almost Easy satöbbi, de igazából nincs okom panaszra, ez egy egészen óriási hangulatú koncert volt egy kirobbanó formát mutató bandától. És amikor a megérdemelt diadal után a csapat levonult, én meg hazafelé, a kocsiban elindítottam a Life Is But A Dream...-et, hirtelen nálam is működni kezdett, ami eddig abszolút nem állt össze. Na, hát többek között ezért is olyan jó koncertre járni!

Fotó: Réti Zsolt (a RockStation szíves engedélyével)