Shock!

október 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Avenged Sevenfold: Hail To The King

avengedsevenfold_cNem szerettem volna ezt mondani, de sajnos kénytelen vagyok: az Avenged Sevenfoldnál a jelek szerint kifogyott a puskapor, és a fene se tudja, miért alakult mindez így. Jimmy „The Rev" Sullivan dobos, illetve zenei és koncepcionális éceszgéber tragikus 2009-es halála bizonyára közrejátszik abban, hogy csalódásként kell értékelnem ezt az új anyagot, de a csapat lemezeinek színvonala a 2005-ös City Of Evil mestermű után amúgy is csökkenő tendenciát mutatott, így nem írnék mindent Jimmy hiányának számlájára. Mindenesetre a Hail To The King egynémely külföldi kritikáját olvasva megfordult a fejemben, hogy én valami mást hallgatok, mint a zenekart hozsannázó angol vagy amerikai ítészek többsége, ugyanis hiába pörgetem a lemezt folyamatosan, mióta csak megérkezett, ugyanolyan semmitmondónak és egydimenziósnak találom, mint elsőre.

megjelenés:
2013
kiadó:
Warner / Magneoton
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 87 Szavazat )

A szűk keresztmetszet önmagában persze nem feltétlenül lenne probléma, ha ezt szoktuk volna meg az Avenged Sevenfoldtól, csakhogy a helyzet pont ennek ellenkezője. A csapat igen tehetséges metalcore alakulatként lépett ki a reflektorfénybe a 2000-es évek elején, majd két ígéretes, de még nem száz százalékos lemez után, az említett City Of Evil albumon hirtelen nagyon ráleltek valamire. Nem találták fel a spanyolviaszt, viszont úgy keverték a Guns N' Rosestól, a Metallicától, az Iron Maidentől, a Panterától és társaiktól eltanult elemeket, hogy a végeredmény abban a formában, ott és akkor tényleg újszerűen hatott. „Ez az, valahogy így kell heavy metalt játszani a 21. században!", mondtuk akkor sokan. Széthallgattam azt a lemezt, és a mai napig nem tartom soknak a tízest, amit bevágtam rá szűk nyolc évvel ezelőtt. A 2007-es folytatást még vitte a lendület, de már érezhetően csökkent a szufla, szegény Jimmy elvesztése két évvel később pedig végérvényesen pontot tett egy korszak végére. A javarészt még vele írt, de már nélküle rögzített 2010-es Nightmare album engem már csak félig-meddig győzött meg, ez azonban abban a helyzetben bocsánatos bűnnek tűnt, és nem is tudtam haragudni rájuk az esetenkénti dagályosság, unalmasság miatt. Sőt, kifejezetten örültem neki, hogy a Billboard Top 200 élén kezdtek, már csak szegény Rev miatt is megérdemeltek ennyit. Kíváncsian vártam a folytatást is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy teljesen új fejezetet nyit a banda életében. Ez így is történt, a korszakhatár zeneileg is egyértelmű, azonban nagyon úgy fest, hogy én már legfeljebb csak szemlélőként kísérem el őket az utazás innentől következő állomásaira.

Pedig még tetszett is, hogy az előzetes nyilatkozatokban szimplább új dalokról beszéltek. A 2007-es albumon és a Nightmare-en néhol tényleg túlpörgették a Danny Elfmant idéző elemeket, és azt a vonalat továbbvinni egyértelmű zsákutcába vezetett volna (arról nem is beszélve, hogy ezek a témák elsősorban Jimmytől származtak). Elképzelni persze nem nagyon tudtam, miként szól majd a csapat interpretációjában a meglebegtetett fokozott groove-osság, de érdekelt, merre indulnak el. Aztán megérkezett az első előzetes dal, vagyis A MÉZESMADZAG, és miután a címadó téma számos ismételt hallgatás után sem mozdított meg bennem semmit, csak annyit tudtam kérdezni: ha ez a színtelen, szagtalan, jellegtelen, „oké-de-ennyi" szerzemény a felvezető single, vajon milyen lehet a többi? Nos, még az a szerencse, hogy ebből a szempontból a kedvezőbb forgatókönyv jött be, az album egésze ugyanis nem rosszabb a Hail To The Kingnél, hanem épp olyan, mint az. Vagyis el lehet hallgatni különösebb károsodások nélkül, de az ember egyetlen pillanatra sem kapja fel a fejét az 53 perces játékidő alatt, sőt, sokkal inkább folyamatosan azon veszi észre magát, hogy közben minduntalan baromira elkalandozik a figyelme.

Az előzetes interjúkban szajkózott Sabbath és Zeppelin neveket nyugodtan el lehet felejteni, az irányvonal módosításának lényege leginkább úgy foglalható össze, hogy az Avenged Sevenfold rágyúrt a muzsikájában mindig is ott lévő Metallica / Megadeth irányra, különös tekintettel előbbiek örökségére. Eközben a képregényes bombaszt javarészt teljesen eltűnt, sőt, a védjegyszerű neoklasszikus heavy metal gitárfutamok is alaposan megritkultak. Utóbbi irányok elhagyásával nincs bajom, azzal viszont igen, hogy a helyükre nem is érkezett semmi izgalmas. Synyster Gates és Zacky Vengeance kis túlzással ugyanolyan középtempóban reszeli végig az album jelentősebb hányadát, térdig gázolunk a döngölős dzsi-dzsi riffekben, de a gitártémák és a dalok többségének egyszerűen nincs karaktere. Itt bizony nem hallani újabb Bat Countryt, Seize The Dayt, Critical Acclaimet vagy Almost Easyt, de még Nightmare-t sem nagyon, olyan szövevényesen izgalmas gigászokat meg pláne nem, mint az M.I.A. vagy az A Little Piece Of Heaven. Becsületükre váljék, hogy nem is akarták újraírni ezeket, de sajnos fogós, markáns önálló arculattal rendelkező új darabokat sem igazán sikerült alkotniuk.

A fokozódó metallicásodás egyébként a napnál is világosabb, hiszen már a nyitó Shepherd Of Fire dob-basszus bejövetele, majd egyik riffje is olyan leplezetlenül idézi meg az Enter Sandmant, hogy csak az nem hallja a hasonlóságot, aki töksüket. A nóta egyébként még ezzel együtt is az album legerősebbjei közé tartozik, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán emlékezetes lehessen. Ebből a szempontból ugyanolyan, mint az utána érkező címadó: meg lehet szokni, de a kiváló szólókat leszámítva semmi igazán érdekeset nem rejt. A Doing Time-ban kicsit fokozzák a tempót, M. Shadowsból is előbújik Axl Rose, várnád, hogy történjen valami, de hiába, teljesen jeltelenül pörög le a dal, mintha csak direkt kihagyták volna belőle az igazi refrént. A This Means Warban pedig egyenesen hat percen át húzzák a semmit. Itt egyértelműen a Sad Bat True jelentette a mintát, simán rá is lehet énekelni a klasszikus sorokat a meglassult Hetfield-wannabe riffekre, csak éppen ezzel együtt is halálosan érdektelen a szám, még akkor is, ha a refrén alatt azért beúsznak azok a bizonyos ikergitárok. Lehet a régi nagyoktól működőképesen, sőt, kimondottan szellemesen meríteni (az új Annihilator nyitódalában is mindjárt ott figyel egy elég konkrét Slayer idézet, amelynek simán helye van ott, és tök jól is jön ki), ilyen vérszegényen azonban nincs sok értelme... A Crimson Day balladánál legalább csak a torzítatlan kezdő alaptéma totál Metallica, de amúgy ez is megmarad egy közepes altatódal szintjén, ennél ezerszer jobb lírákat írtak korábban. Ha lassú, a záró Acid Rain akkor már sokkal jobban sikerült.

Néhol persze felvillan a remény, hogy kapunk valami izgalmasabbat is az arc nélküli dalokba csomagolt íztelen betonozásnál, de az érzés utóbb sajnos szinte mindig szertefoszlik. A Requiem kórusos bevezetője hallatán az ember határozottan abban reménykedik, hogy itt végre történni fog valami, de az a pár kalapálósabb rész meg szimfo-díszítés azért kevés ehhez. A Heretic éjszakai, sötétebb hangulata sem rossz, a lidércesen síró gitármotívum amolyan Slayer-goes-Twilight, és a refrén is a régebbi A7X szebb napjait idézi. De valami még így is hiányzik belőle, a szenvelgős „please don't leave me" betét pedig egyértelműen túlzás. Még szerencse, hogy a Coming Home végre lendületesebb tempókat hoz, és itt legalább ezek jó szájízt hagynak maguk után a gyilkos szólóbetéttel egyetemben (bár a refrént ebben sem érzem száz százalékosnak). Ugyanígy a talán legkísérletezősebb Planetsben is akadnak marha jó ötletek, de valahogy ezt sem tudták minden ízében topra tenni. Ezekhez a teátrálisabb, hollófekete, de azért kikacsintós horror-dolgokhoz valószínűleg tényleg Jimmy dalszerzői és hangszerelői tehetsége jelentette a kulcsot, aligha véletlen, hogy az ő hiányában csupán fűszerként vonul végig az albumon ez a vonal.

Ezen a szinten persze ciki lenne olyan lemezzel előállni, amelyben egyetlen értékelhető momentum sincs, így ha a fent leírtak alapján most azt hinnéd, hogy valami hallgathatatlan moslékhalmot öntenek ránk, megnyugtatlak: ennyire azért nem vészes a helyzet. Furcsa vagy sem, a banda megszólalása még a túlzásba vitt hetfieldulrichizmusok ellenére is jellegzetes maradt, Synyster Gates szólójátéka most is kizárólag dicséretet érdemel, és én Shadows hangját, stílusát is szeretem. Teljesen egyértelmű, kiktől tanult, de védjegyszerű torok, tud is bánni a hangjával, ráadásul nem egyszer kizárólag ő pumpál valami vitalitást a szürke zenei alapokba. A Jimmy helyére érkezett Arin Ilejay dobtémáival sincs gond, ez a más felfogású anyag ezt a hozzáállást követelte meg. Jól is szól a lemez, de hát ma már inkább ennek ellenkezője számítana rendhagyónak. Mindez azonban másodlagos, amennyiben maguk a dalok menthetetlenül középszerűek. Márpedig a Hail To The Kinggel az Avenged Sevenfold leszállított egy olyan albumot, amelyen kis túlzással gyakorlatilag majdnem egy órán keresztül nem történik semmi.

Biztos jóra lehetne hallgatni az anyagot, de eszemben sincs, és mentegetni sem fogom őket, mert három évük volt összeszedni magukat. A kreatív motorját elvesztett banda alighanem egy definitív albumot szeretett volna készíteni, ahol a stílusjegyek megmaradtak, az érzésvilág, a dinamika azonban már egy új korszakot jelöl. Az ilyesmi azonban sajnos nem puszta elhatározás kérdése. Ahhoz, hogy egy ilyen iránymódosításból fekete album vagy Countdown To Extinction szülessen, nagyon kiugró dalok szükségesek, és olyanokat itt bizony nem hallok. Egyet sem. Mint mondtam, el lehet hallgatni a lemezt, ha éppen úgy alakul, de hadd ne érjem már be ennyivel egy olyan alakulattól, ahol a tagok még mindig csak a harmincas éveik elején járnak, és korábban leszállítottak egy City Of Evilt...

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+2 #20 janos 2013-12-16 17:06
Hozzám csak most jutott el az anyag,és 1 hónap után mondhatom,hogy számomra a cucc 10 pont a maga nemében.Nem ők találják fel a kereket,már bevált panelekből építkeznek,de ahogy azt teszik,az zseniális.Nem ismertem a bandát eddig,inkább progresszív vonalon mozogtam,de annyit tudok mondani : bárcsak minden évben kijönne 10 ilyen minőségű album.Mindenféleképpe n megérdemel egy esélyt.
Idézet
 
 
+7 #19 Draveczki-Ury Ádám 2013-11-28 09:40
Idézet - nikike:
Lehet, hogy a sok hülye duma miatt nem jönnek Magyarországra Kedves Draveczki meg Úry?

Egészen biztos vagyok benne, hogy így van, hiszen tutira fanatikusan bújják a magyar webes kritikákat. Sőt, direkt azért is adtam 5 pontot a lemezre, hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe errefelé tévedni.
Idézet
 
 
-3 #18 nikike 2013-11-27 22:07
Szerintem meg ez egy tökéletes album!! Zeneileg !!! Bryan Haner ma már a legjobb gitáros a világon, és a többiek is tökéletesek !!! Igaz én már 52 éves vagyok és sok komoly zenét is hallgatok, de őket már láttam élőben Belgiumban - tökéletesek! Lehet, hogy a sok hülye duma miatt nem jönnek Magyarországra Kedves Draveczki meg Úry?
Idézet
 
 
0 #17 ChaserHUN 2013-10-07 15:07
Nekem a CoE a top, a self titled lemezt is nagyon szeretem, a Nightmare-en már éreztem, hogy nincsenek olyan jó ötleteik. Ez viszont birzalmasan unalmas, volt amit átnyomtam mert nem bírtam már végighallgatni. Az új Bullet For My Valentine lemez ezerszer jobban lekötött kommrszitása ellenére pedig az csak 2/10-et kapott itt a shockon.....de ízlések és pofoznok. Idén a Trivium az akik nem okoztak csalódást. Remélem azért még az A7X-nek is lesz ihlete és hallhatunk olyan nagyszerű alkotásokat mint pl a CoE.
Idézet
 
 
+4 #16 Equinox 2013-09-08 12:22
Szerintem meg a City után jött a kicsit gyengébb self-titled, utána ismét jött a zseniális Nightmare, szóval ez csak a menetrendszerin ti "kicsit kevésbé szuper" lemez. Vetésforgó szerint a következő megint mestermű lesz. Nem aggódom.
Idézet
 
 
+3 #15 kmaker 2013-09-07 19:48
tény, hogy a nightmare mérföldekkel jobb lemez, sőt össze se lehet hasonlítani. talán még a hangzás is más. ezen a lemezen van egy jó szám. a nightmare-en több jó szám van, és igazából több fogósabb riff is, többek között ezért is sokkal jobb lemez ettől.
Idézet
 
 
+11 #14 draz 2013-09-04 13:38
szerintem jó album lett ez, ha ennyi van bennük Jimmy nélkül, akkor ennyi van bennük. Ez sem kevés. City of Evil és Nightmare sem lesz többet, én inkább örülök, hogy együtt maradtak és zenélnek tovább. Akinek nem tetszik, az meg ne hallgassa :)
Idézet
 
 
0 #13 Draveczki-Ury Ádám 2013-09-04 08:26
Engem nem ért váratlanul a váltás, és nem is vártam City Of Evil 2-t. A fekete album hatásain is felül tudok emelkedni, pláne, hogy eddig is rengeteg Metallica volt bennük a sok minden más egyéb mellett. Nincsenek illúzióim húsz év rock/metal rajongás után egyetlen zenekarral szemben sem, a matekozás sem zavar, komolyan nem.

Egyetlen bajom van: hogy ezek a dalok léc alatt vannak. A kritika megírása óta is hallgatom a lemezt folyamatosan, és egy szemmel sem tetszik jobban továbbra sem.
Idézet
 
 
+8 #12 Herczeg88 2013-09-03 18:54
Szerintem ütős albumot csináltak. Saját magamon tapasztaltam, hogy tényleg időt kell neki adni, elsőre tényleg szokatlan, néhol furcsa is, bár akadtak olyan dalok is szép számmal amik már elsőre megtetszettek, de az tény, hogy én is a többször hallgatós albumok közé sorolom. Itt azt kell tudomásul venni amit Matt már kismilliószor elmondott:Ez a lemez egy teljesen más stílust, hangzást és korszakot képvisel, egy új fejezet kezdetét új dobossal. Az előbbiek dacára rengeteg helyen olvastam, hogy ez a stílus teljesen szokatlan a zenekarhoz képest ahogy a dobolás is. Ezek szerint mindenki tisztában van a régi stílusukkal csak az utóbbi néhány hónapban Matt-el készített interjúkkal nem, amikben ezekre figyelmeztet Isten tudja hányszor. Továbbá megtartva az utóbbi két album óta tartó rossz szokásukat:Soka n City of Evil 2-t vártak, vagy legalábbis szünet nélkül ahhoz viszonyítanak. Úgy látszik ezt nem tudjuk kinőni. Azt próbálnák meg, keresztre is feszítenék a zenekart önismétlésért, hogy már nem tudnak mit kitalálni, így hát a legtutibb lemezükhöz nyúlnak. Ott van még a Metallica Fekete lemezének erős hatása. Azt aláírom, hogy a Zeppelin és Sabbath hatás eléggé sántít, de hogy a Fekete Lemez hatásán így fellázadtak azon én is meglepődtem. Csak amiről én tudok Matt két alkalommal is erős párhuzamot von vagy céloz a Fekete Albumra amikor az új lemezt mutatta be. Ahhoz képest, hogy ilyen sokakat váratlanul ért, ez elég sok nem? Ellensúlyozva az eddig negatív meglátásaimat, örömmel látom, hogy sokan írják, hogy bár elsőre nem tetszett nekik, de X-jére hallgatva egyre jobban bejön nekik, és igazolják Matt állítását, hogy a lemeznek igen is időt kell adni. A címadó dal szinte megtestesíti ezt. Elsőnek igazából csak a szóló tetszett, de az nagyon. Aztán fokozatosan felépült az egész és az egész dal megtetszett. És ez igaz az egész albumra. Szerintem már az értéket képvisel, hogy beérős anyagot csináltak. Nálam 10/8
Idézet
 
 
+7 #11 Ton. 2013-09-03 15:05
Nem tudom. Én nem a City of Evil-t érzem a legerősebb albumnak, hanem inkább a Nightmare-t valamint a Sounding the Seventh Trumpetet. Számomra ez az album nem csalódás, sőt. A Hail to the king címadó szám, először nem fogott meg, és az album jó pár számával így vagyok. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy igen, ez egy út lehet. A dobos srácnak még van mit tanulnia azt hiszem, de nekem tetszik az irány. 10/7,5
Idézet
 
 
+7 #10 Chris_95 2013-09-02 19:39
Nekem bejött, igaz nincs meg benne az a fiatalos lendület, mint pl a CoE-ben, de simán megállja a helyét. Nekem speciel jobban tetszik mint a Nightmare, de embere válogatja. Meglátszik sajnos, h nincs már Jimmy, de az élet megy tovább, akárcsak a Sevenfold. Nekem egy 10/8 ez a korong.
Idézet
 
 
0 #9 Codename333 2013-09-01 13:42
az utóbbi egy két napban hallgattam sokat! Kicst mostmár nekem is vállahatóbbnak tűnik.Úgymondd sikerült megemésztenem a nagy részét.Most kicsit magam ellen is beszélek de többé kevésbé valóban nem rossz lemez.Bár azért még mindig nem nyűgöz le.Persze én sem vártam city of evilt.
Idézet
 
 
+9 #8 maradonnna 2013-08-31 20:36
nem vártam egy újabb City of Evilt,igy hát nem is csalódtam!válla lható Lemez!
Idézet
 
 
+18 #7 Sárvári Gábor 2013-08-31 00:54
Lehet velem van a baj, én nem ismerem a bandát nagyon, sőt még csak nem is szeretem a zenéjüket. De meghallgattam az album címadó dalát és két napja nem tudom kitörölni a fejemből. Szerintem jó kis zene ez. Nem az én zeném, de jó. És még így youtube-n hallgatva is, hallani mennyire jól szól ez az album. Azért itt akkor is van egy zenei minőség, szerintem.
Idézet
 
 
-8 #6 revdav11 2013-08-30 17:49
Unalmas, egysikú, lassú.
Teljesen korrekt kritika. Nagyon sajnálom, kár értük, remélem a következő jobban sikerül...
Idézet
 
 
+13 #5 nemmondommeg 2013-08-30 14:16
Az 5 pont nagyon kevés... Nem értem mi bajotok van vele, szerintem 8 pontot simán megér. A self-titled gyengébb album volt mégis megkapta a 8 pontot. Még a Nightmare is csak 7-et kapott, pedig az egy mestermű, az a kedvencem, de persze csak a City of Evil után :).
Idézet
 
 
-11 #4 Edward_Richtofen 2013-08-30 12:20
Én egyetértek a kritikával, bár erről a vonalról sosem őket kedveltem igazán, azért mégis csalódásként ért. Amit az írás nem említ, az még talán a tény, hogy mennyire trve metal banda akar lenni a képregény-metalcorenak induló csapat. Egy dolog, hogy még itt pár helyen érezhetőek a korábbi stílusjegyeik, de ettől függetlenül sem kéne ezt ennyire erőltetni. Amikor jöttek ezzel a Sabbath-Zep párhuzammal, azért felkúszott szemöldököm, még ha aztán (várhatóan) kamu is volt az egész, mert tényleg csutka '90-es évek Metallica a lemez fő csapása, amivel nagyot nem lehet tévedni, viszont unalomba fojtani a művet annál inkább.
Idézet
 
 
+25 #3 tama1234 2013-08-30 11:55
Elsőre nekem sem tetszett (mint ahogyan az új Megadeth sem), de a hallgattatás megszeretteti ezt a lemezt is. A Nightmare-nél talán könnyebben is fogyasztható. A nyilvánvaló 'tallica párhuzamok ellenére (mondjuk én a nyitó számban nem hallom a sandmant, tehát valószínűleg tök süket vagyok :)) továbbra is az egyik legegyedibb hangvételű "fiatal" amerikai banda, Shadows és Gates uraknál pedig posztjukon kevés királyabb korukbéli muzsikus található. Nem véletlen, hogy még, szintén a szakma élvonalába tartozó Myles Kennedynek is a Mattel készül Nothing to say a kedvenc dala az első Slash szólólemezről, Synister szólómunkája pedig továbbra is legalább annyira egyedi, mint a pulikutyafejű exgunneré! Ha pedig már a Metallica is megemlítésre került, a kritika annak idején a St. Angert is szétfikázta és csak az idő és a sok hallgatás hozta elő annak a lemeznek az értékeit (kár hogy mostanában ezeket még Hetfieldék sem látják:(), továbbá a San Francisco-i pénzgyár konglomerátumtó l elérően az A7X legalább készít lemezeket, nem csak nosztalgiaturné kat csinál, meg azokat megörökítő koncert lemezeket/filmeket készít (a következő lépés szerintem valamelyik Death Magnetic koncert megjelentetése lesz képregény formátumban!). Úgyhogy javaslom a lemeznek időt és sok sok koncertet hagyni, szerintem méltó (ha a City of Evil csúcspontját el nem is érő) darabja lesz a diszkográfiának .
Idézet
 
 
+3 #2 kmaker 2013-08-30 10:46
"A Doing Time-ban kicsit fokozzák a tempót, M. Shadowsból is előbújik Axl Rose, várnád, hogy történjen valami, de hiába, teljesen jeltelenül pörög le a dal, mintha csak direkt kihagyták volna belőle az igazi refrént."
Pedig ha tetszik, ha nem, az a legjobb szám a lemezen :)
Idézet
 
 
0 #1 Codename333 2013-08-30 09:33
egyetértek ! jó írás! kevés ez így.Nekem mondjuk a this means war nagyon tetszett de csak erre az egyre figyeltem fel igazán.Bár rövidebbre vehették volna mert ez a szám is "belaszik". a Hail the King előzetésnél már tudtam h gondok lesznek.Kár pedig szerettem volna megdícsérni őket mert nem vok fanatikus A7X rajongó de azért elvoltam a zenéjükkel mindig is.Nah majd legközelebb.....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.