Shock!

október 16.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rollins Band: Weight

0417rollins1Huszonegy éve, 1994. április 12-én jelent meg a Rollins Band legnagyobb sikert hozó albuma, a Weight. Habár nem beszélhetünk kerek évfordulóról, érdemes megemlékezni erről az irtózatos zenei dühkoncentrátumról: a magyar Metal Hammer akkori Hangpróba rovatában Szarka Joseph írta az album ismertetőjét, és egy masszív 10 pontos kritikában fogalmazott úgy, hogy „a Weight úgy lett heavy metal album, hogy abszolút nem annak szánták". Bár ugyanígy mondhatnánk, hogy a Weight 100 százalékig hardcore album, miközben a dühös vokálokon és a nem kicsit frusztrált szövegeken kívül zenei értelemben szinte semmiben sem köthető a stílusirányzathoz. Ezért aggatták, aggatják a mai napig jobb híján a Rollins Band zenéjére az alternatív rock/metal címkét, ami annyira fedi a valóságot, mintha zsigeri blues rocknak titulálnánk a zenekart. A Rollins Band zeneileg minden könnyűzenei kategórián és besoroláson kívül áll, talán ezért is van az, hogy nagyon sokan a mai napig nem tudnak mit kezdeni ezzel a roppant életművel, amelynek csúcsát sok szempontból ez az 1994-es album jelenti.

megjelenés:
1994. április 12.

kiadó:
Imago

producer: Theo Van Rock

zenészek:
Henry Rollins - ének
Chris Haskett - gitár
Melvin Gibbs - basszusgitár
Sim Cain - dobok

játékidő: 53:26

1. Disconnect
2. Fool
3. Icon
4. Civilized
5. Divine Object Of Hatred
6. Liar
7. Step Back
8. Wrong Man
9. Volume 4
10. Tired
11. Alien Blueprint
12. Shine

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Nehéz barátkozás

Amint megjelent 1994 tavaszán a Weight, az akkor zenei értelemben mindenható MTV azonmód elkezdte nyomni az albumhoz készült Liar mára klasszikussá érett videóját. Még azon a nyáron a Rollins Band ott zúzott az eredeti 1969-es woodstocki fesztivál negyedszázados évfordulós parádéján a sok alter-szörnyszülött között, majd még abban az évben frakkban, mezítláb nyomták el az akkora már rendesen bejátszott Liart az MTV díjátadón, mint az album húzódalát. Én is ezzel a számmal ismertem meg a zenekart, és őszintén szintén szólva vagy három évig nem tudtam mit kezdeni a „jelenséggel". Talán az akkor már tetőző grunge- (Alice In Chains- és Soundgarden-) mániám, talán éppen a Liar furcsa struktúrája miatt éreztem úgy, hogy nekem a Rollins Band túl sok. Inkább kíváncsisággal és távoli tiszteletadással, de mindenképpen vegyes érzésekkel viseltettem Henry bátyó és népi zenekara iránt.

Aztán valamikor 1997 tavaszán, egy átmulatott éjszakát követően, egy egri albérletben – ahová teljesen véletlenül vetődtem el – bekerült egy műsoros kazetta a hifibe, és ott helyben leszállt a fejem: nézem a borítót, Rollins Band, „Weight"... Micsoda? Ez az, amit én évekig tudatosan elkerültem? Hazafelé kunyeráltam egy walkmant, és a buszon már kellőképpen leamortizáltam a hallójárataim. Persze még azon a nyáron beszereztem a zenekar korábbi anyagait, valamint akkor jött ki a szintén zseniális Come In And Burn album is. Mindezt pedig az 1997-es Pepsi Sziget legzseniálisabb koncertje tetőzte be, ahol a Rollins Band akkorát játszott, hogy még most is beleborzongok, ha eszembe jut! Azt a nyarat sok szempontból ez a zenekar határozta meg számomra, és amikor most visszatekintek és beugrom az időgépbe, még inkább egyértelmű, hogy az 1990-es évek egyik csúcszenekaráról van szó!

0417rollins6

Henry Rollins

Persze a mai negyvenes-ötvenes korosztály számára Henry Rollins sokkal inkább a Black Flag miatt fontos. Arról a klasszikus amerikai punk/hardcore zenekarról van szó, ahol Rollins 1981-1986 között a színpadon több száz koncertet „harcolt végig" szó szerint, erről az időszakról magyarul Punk a platón címmel megjelent önéletrajzi ihletésű könyvében értekezik, gazdagon illusztrálva fotókkal, korabeli koncertplakátokkal. A magamfajta harmincas számára azonban már sokkal inkább a Rollins Band szimbolizálja ezt a hiperaktív, mélynövésű, szétgyúrt, tetovált figurát. Arról pedig, hogy a fiatalabb Y és Z generációsok számára mit jelenthet, csak sejtéseim lehetnek – gyanítom, nekik már sokkal inkább az őszbe fordult, mára inkább csak spoken word estjeivel, illetve internetes beszélgetős műsoraival kitűnő, egykori hardcore ikont. Egy azonban biztos, nehéz közömbös maradni hősünk iránt: tipikus „gyűlölöd-szereted" érzés, kívánod a pokolba, vagy hallgatnád a szövegelését napestig. Máig megosztó személyiség, aki elmondja akkor is a véleményét, ha az éppen nagyon nem „píszi" – például a depressziója miatt tavaly öngyilkos lett Robin Williams halála kapcsán.

És hogy miért az idén tavasszal huszonegy éve megjelent Weightről szól a mostani fáma? Ugyan már az 1990-es Hard Volume albumon ott csillogtak a Black Flag utáni Rollins Band legfontosabb stílusjegyei, köztük a korai Black Sabbath- és Led Zeppelin-hatású zenei témákat jelentősen továbbgondoló, tüskés és feszült posztapokaliptikus blues/hardcore ötvözet. Ezt a zenei világot az 1992-es The End Of Silence albumon vitték el a tökélyig. A 10 perc feletti zenei monstrumokat tartalmazó dalgyűjteményre meglehetősen rányomta a bélyegét a legjobb barát, Joe Cole értelmetlen halála miatt érzett düh és frusztráltság. Joe-t gyakorlatilag Henry mellett lőtték le ismeretlenek a bandaháborúktól és rendőri erőszaktól sújtott Los Angelesben 1991-ben. A kaliforniai metropolisz számára egyébként is nagyon zaklatott időszak volt az 1990-es évek első fele, elég csak az 1992-es faji zavargásokra gondolni, aminek csak a Nemzeti Gárda kirendelése vetett véget. Ráadásul a Cole-gyilkosság utáni órákban a rendőrök még Rollinst vélték elkövetőnek, ami csak megerősítette Henryben a rendőrség iránt érzett közel másfél évtizedes ellenszenvét. Ez a haláleset még inkább rányomta a bélyegét a már gyakorlatilag kész End Of Silence lemezanyag felvételeire, csak hallgasd meg az elementáris Blues Jam vagy a hátborzongatóan sötét albumzáró Just Like You dalszörnyeket, és utána garantáltan nem fogsz nyugodtan aludni!

0417rollins3Időközben persze folytak egyéb történések is: az 1990-es évek első felében az MTV felrobbantotta a zenei univerzumot: eltemették a hajmetalt, triumfált a grunge, giga-megasztárrá vált a Metallica. Közben pedig előretörtek olyan izgalmas underground csapatok, mint a besúlyosodott Pantera, a Nine Inch Nails, a Faith No More, és még sorolhatnánk. Az alternatív forradalom közepén Henry és kompániája szép csendben összerakta a zenekar addigi legösszefogottabb, leginkább dalközpontú lemezét, amit stílszerűen Weight (Súly) címen szabadítottak a világra 1994. április 12-én, pontosan egy héttel Kurt Cobain halálát követően, a független Imago Records lemezkiadónál. Történt egy fontos személyi változás is a Hard Volume / End Of Silence érához képest, a bongyorhajú Andrew Weiss basszusgitáros helyére ugyanis többek között a Living Colour-ös arcok javaslatára érkezett egy majd' kétméteres afroamerikai óriás a fúziós berkekben már elismert és jó nevű Melvin Gibbs személyében, még pregnánsabbá téve ezzel a zenekarban mindig is ott szunnyadó jazz- és funkhatásokat.

A lemez

A Disconnected remekül nyitja az albumot. Nem az a rögtön berobbanós himnusz, inkább finoman építkezik egy dögös basszustémára alapozva, de a refrénnél már kézzel tapintható a feszültség. A második daltól viszont elszabadul a pokol, na nem Napalm Death-, Pantera- módon persze... Továbbra is ott marad a funk, a blues és a hardcore, megfejelve Rollins dühös és frusztrált tirádáival. A Fool – Icon – Civilized (az a megarefrén, szakad a hangfal) – Divine Object Of Hatred („a gyűlölet isteni tárgya" – ez a cím mindent elmond) dalcsokor alatt kellően felszalad az adrenalin. Így alapoznak meg a Weight központi szerzeményének számító Liarnek. A rendkívül visszafogott jazz sztenderd alapokra (mintha Herbie Hancock írta volna) gyakorlatilag spoken word jelleggel rakódnak a rendkívül személyes üzenetek, és ebből kerekedik ki az elmúlt huszonöt év egyik legdühösebb refrénje. „I'm a liar, I'll tear (rip) your mind up, I'll burn your soul" – a szöveget áthatják Rollins ambivalens emberi kapcsolatai, a bizalmatlanság, a hazudozás, a kommunikációhiány és egy csomó olyan érzés, amit mindannyian átélünk napi szinten. Bár vannak, akik kevésbé, mások magasabb hőfokon, tele frusztrációval, és Henry kétségkívül az utóbbi kategóriába tartozott nagyon sokáig, de a harmadik X feléig biztosan (33 éves a Weight idején).

0417rollins7A Liar után az album első felére jellemző pörgős zenei megfogalmazás helyett valamivel kimértebb tempójú nyomasztó, az End Of Silence lemezt idéző percek következnek. A Step Back és a Wrong Man (árulkodó címek ezek is) vezetik fel a Weight számomra legsúlyosabb tételét, a Volume 4 címmel ellátott darabot. Már a cím is sokat mond: Rollins Black Sabbath-fanatizmusa mindig is közismert volt. Ez a hatás már a Black Flag lassabb, sötétebb dolgainál is kimutatható volt, elég csak meghallgatni az 1983-as My War albumot, de az '80-as évek első felében a Black Flag turnézott például a St. Vitussal is (a YouTube-on található egy 1984-es kanadai koncertfelvétel, amikor a St. Vitus játszik, Dave Chandler gitáros és Scott Reagers énekes klasszikus fehér alapon fekete feliratos Black Flag-pólóban nyomja a színpadon, miközben az első sorban közvetlenül az arcukban Rollins vonaglik az ólomsúlyú riffekre). Szintén a Sabbath-kapcsolatra jó példa egy zseniális Wanted-interjú még az '90-es évek végéről, amiben Rollins nyilatkozta, hogy valami ozzfestes bulin délután Iommiék éppen soundcheckeltek Ozzy nélkül, és a színpad környékén lófráló egykori hardcore-fenegyereknek szólt a Sabs mindenható gitárosa, hogy van-e kedve eltolni velük a Paranoidot. Hősünk persze nyilván kapva-kapott az alkalmon, és saját állítása szerint a megtiszteltetéstől elhalva, a világtól elszakadva nyomta el a szóban forgó klasszikust, majd azt követően Geezer Butler csodálkozással vegyes mosolyával szembesült, aki közölte vele, hogy ennyiszer még nem hallotta Sabbath-dalban a motherfucker kifejezést. Ennek ellenére a Weight-féle Vol.4 nem a Black Sabbath dicséretéről szól – Henrytől amúgy sem kap senki dicséretet... –, helyette a puskalövésre, az emberi sikolyokra és a véres járdára való utalások nagy valószínűséggel a Cole-gyilkosságra vonatkozhatnak. A „now I go from day to day and wait around to die" zárógondolat pedig remekül demonstrálja Rollins hangulatát, érzéseit. A zene a mondanivalónak tökéletesen megágyazó ólomsúlyú, már-már sabbathista tempójú nyomasztás, persze a feszültség végig ott van, és a rocktörténelem egyik legsúlyosabb refréntémájával, amikor először hallottam, el sem hittem, hogy létezhet ilyen dal!

A Tired című tétel gyakorlatilag spoken word tétel, minimalista jazz aláfestéssel. Majd két utolsó dal hozza vissza a lemez első felének lendületét, az Alien Blueprint valamint a Shine kellőképpen lesikálja az ember agyát. Utóbbi a rettenet bárgyú, Charlie Sheen főszereplésével forgatott ugyanazon évi The Chase (Hajsza) film soundtrackjén is szerepelt, és a filmben egyébként maga Henry is kapott egy viszonylag fontosabb szerepet: ő volt a Sheent üldöző rendőrök egyike, ami kicsit mulatságos annak ismeretében, hogy a már említett, Black Flag-időket bemutató memoárjában például következetesen csak disznókként aposztrofálja a hatóság embereit. (Egyébként az 1990-es években több hollywood-i produkcióban is kapott kisebb szerepeket – például a Keanu Reeves féle 1995-ös Johny Mnemonic, a jövő szökevénye című filmben, vagy a Robert de Niro és Al Pacino fémjelezte, szintén 1995-ös Heatben, ahol a mélynövésű Pacino úgy csapkodja le hősünket, mint éppen akkortájt hazánkban a Kisváros című sorozatban Usztics Mátyás Növényi Norbertet.)

Száz szónak is egy a vége, a Rollins Band és Henry 1994-95 környékén mindenképpen a csúcson volt, egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni róluk. Henry persze közben mindenről megosztotta a véleményét a nyilvánossággal, legyen az Kurt Cobain öngyilkossága vagy bármi egyéb, főleg a zeneiparban tapasztalható jelenség.

0417rollins2

Epilógus

Természetes, hogy ennyire non-konformista hozzáállással és az ebből fakadó zenei produkcióval nem lehetett sokáig a csúcson maradni, csakhamar lejjebb is ment a hype. Az 1997-es, a DreamWorks Recordsnél megjelent Come In And Burn album még a Weighthez képest is jóval letisztultabb képet mutatott, talán ez is okozta a relatív sikertelenségét. Ez már annyira felnőtt rock (AOR, ha nem tennénk ezzel erőszakot az eredeti jelentésen...), hogy talán éppen a Henry pályafutását akkor már közel két évtizede követő keményvonalas rajongói bázisa nézhetett maga elé furcsán mondjuk az End Of Something vagy az Inhale/Exhale hallatán. Szubjektív, de nekem abszolút hasonló érzéseim vannak a Come In And Burn hallatán, mint a Suicidal Tendencies 1992-es The Art Of Rebellion lemeze kapcsán, amely szintén egy az egyben a maga mögött hagyta az 1990-es Lights, Camera, Revolution mániákus dühét és nyaktörő tempóit.

Henry a turné után igyekezett újrarendezni a sorokat, és ez az instrumentális szekció lecserélését jelentette a rendkívül feelinges hard rockot nyomató Mother Superior tagságára – a srácok nagyszerűségéről Scott Ian is tudna mesélni! Két albumot is piacra dobtak ebben a kooperációban: a 2000-es Get Some Go Againt (amelyre még az Are You Ready című Thin Lizzy-klasszikust is felvették, méghozzá Scott Gorham közreműködésével), majd a 2001-es Nice-ot. Mindkettő tocsog a hard rockos feelingben, bár a funkos hatások természetesen maradtak. De hadd legyek sokadszorra szubjektív: habár a Rollins Band mindig is Henryről szólt, számomra Sim Cain dobos és Chris Haskett gitáros nagyon is integráns része a Rollins Band történetének. Melvin pedig játékával még inkább egy magasabb zenei szintre juttatta a zenekart.

Paradox módon a korszak zenei megmondóemberei igyekeztek az akkori MTV-generáció kedvencei közé szuszakolni Rollinst és zenekarát, miközben Henry életkorát, üzeneteit, habitusát és attitűdjét tekintve egyaránt teljesen más tőről fakadt, mindig is kívülálló volt. Talán ez a kívülállás és az elvárásoknak való tudatos meg nem felelés vitte abba az irányba, hogy néhány 2006-os koncertet leszámítva az elmúlt tizenöt évben látványosan hanyagolta nemcsak a Rollins Bandet, de magát a zenélést is. Helyette a spoken word estek mellett egy független kábelcsatornán vitt, saját magáról elnevezett beszélgetős műsora kötötte le az energiáit, ahol az egyetemes rockszcéna nagyágyúi (Ozzy, Slayer, Queens Of The Stone Age) mellett az amerikai művészvilág olyan reprezentánsai fogadták el meghívását, mint a színész Samuel L. Jackson, az író Gore Vidal vagy a filmrendező Oliver Stone. Mellette egyre erőteljesebben hallatja a hangját különböző más közéleti kérdésekben is.

0417rollins5

Reneszánsz ember? Talán Henry tagadná ezt a legradikálisabban. Ahogy egy több mint két évtizedes monológjában tárta fel: „Egyszerű helyről jövök, nem vagyok zseni, nem vagyok egy összetett ember. A teljesítményem alapja a düh, a szenvedély és a lázadás." Csoda-e, ha ez az ember nem akar huszonegynéhány évvel korábbi önmaga paródiája lenni? Bár én azért továbbra is kíváncsi vagyok, hogy így, Henry 60. születésnapja felé közeledve miről szólna a Rollins Band, mondjuk a Weighten szereplő zenésztársakkal...

 

Hozzászólások 

 
+4 #8 neal and jack and me 2015-04-20 07:33
a come in and burn a legjobb.
kár volt utána lecserélnie a zenészeket, az utolsó két stúdiólemeze nagyon gyenge lett.
Idézet
 
 
+6 #7 redriot 2015-04-19 09:40
Annak idején nekem is a kedvenceim között volt a Weight és a Come In And Burn. Remek zenészek játszottak ezen a két albumon és nagyon jól működik a műfajok keveredése. Nem arról van szó hogy ezek az emberek összeültek és kijelentették hogy "na most akkor ötvözni fogjuk a jazzt a hardcore-ral", hanem az egyes tagok különböző zenei képzettsége, múltja ötvöződött szervesen ezekben a dalokban.
Önmagában véve nem szeretem a jazzt - ennek ellenére úgy vélem ha egy zenész járatos a jazzben az sokat hozzátesz a saját zenéjéhez - mégha más műfajban is tevékenykedik, legyen az akár hardcore vagy death metal.
Idézet
 
 
+7 #6 Marci 2015-04-18 17:10
Idézet - ddrum77:
Sosem értettem a Rollins-jelenséget, nulla hangja van a fickónak.
Konkrétan mint Hobo, az is énekesféle énekhang nélkül.
De az Illumination odavág, azt néha meghallgatom.


A karakter a lenyeg es a tartalom.
Idézet
 
 
+2 #5 ddrum77 2015-04-18 16:59
Sosem értettem a Rollins-jelenséget, nulla hangja van a fickónak.
Konkrétan mint Hobo, az is énekesféle énekhang nélkül.
De az Illumination odavág, azt néha meghallgatom.
Idézet
 
 
+7 #4 nihilak 2015-04-18 13:27
Minden idők egyik legjobb zenekarának egyik legjobb lemeze! Konkrét riffeket loptam annak idején erről az albumról! :D A cikk pedig nagyon ász lett, gratulálok!
Idézet
 
 
+8 #3 cápaidomár 2015-04-18 01:52
Nahát... Ott a jobb vállán az Einstürzende Neubauten logója! :-D
De jó! :-D
:-D
Idézet
 
 
+10 #2 fagyasro 2015-04-17 22:01
A legjobb írás a Rollins Band-ről! Ennyi! Szinte ugyanezt éreztem én is anno! De most is...
Idézet
 
 
+6 #1 Wendiii 2015-04-17 21:46
A Johnny Mnemonic nagy kedvenc, abban sem valami kedves, halk szavú embert játszik. :)
Emlékszem, ezzel a lemezzel anno én sem tudtam semmit kezdeni, egyszerűen nem értettem, mit is akarnak csinálni. Persze aztán később ráéreztem, és bár kedvenc sosem lett, de néha még mindig meghallgatom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.