Shock!

október 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mad Season: Above

0616madseason1Általános vélekedés, hogy a rockzene talán legzaklatottabb irányzata, a grunge virágkora egy halálesettel kezdődött, és a végét is egy zenész-halál hozta el. Előbbit Andrew Wood arany-, utóbbit Kurt Cobain puskalövéséhez szokás kötni, de szerintem Kurt sorsánál is sokkal tragikusabb egy másik, szintén Washington államból származó fiatalember története. Layne Staley, ez a milliók által szeretett énekes-zseni olyan magányosan pusztult el, mint egy kivert kutya. Élete utolsó éveit betegen kínlódva töltötte el, több foga kihullott, mája és veséi alig-alig funkcionáltak, harmincötödik életévében bekövetkezett halálakor pedig mindösszesen 39 kilót nyomott. És a legrosszabb, hogy erre az egészre ő ítélte saját magát, hiszen már halála előtt négy-öt évvel olyanokat nyilatkozott, hogy tudja, hogy nagyon közel a vég, de már nem is bánja, a drogok éveken-évtizedeken keresztül erősítették őt, de most végzetesen ellene fordultak. Ezúttal a mindösszesen egyetlen stúdióalbumot kiadott Mad Season projekttel emlékezzünk rá, abból az időből, amikor a mind csökkenő számú és mind szétesőbb interjúkból, a zavaros tekintetű fényképekből és a lemondott koncertekből egyre nyilvánvalóbbá vált a külvilág számára is: ezzel a sráccal valami nagyon komoly gond van.

megjelenés:
1995. március 14.
kiadó:
Sony / Columbia
producer: Brett Eliason & Mad Season

zenészek:
Layne Staley - ének
Mike McCready - gitár
John Baker Saunders - basszusgitár
Barett Martin - dobok

játékidő: 55:36

1. Wake Up
2. X-Ray Mind
3. River Of Deceit
4. I'm Above
5. Artificial Red
6. Lifeless Dead
7. I Don't Know Anything
8. Long Gone Day
9. November Hotel
10. All Alone
 
Szerinted hány pont?
( 54 Szavazat )

A Mad Season története 1994 közepén kezdődik: Cobain már halott, a Nirvanának annyi, a színtér másik legnépszerűbb bandája, a Pearl Jam pedig éppen megkezdi félrevonulását a rivaldafénytől, miközben befejezik annak a Vitalogynak a munkálatait, amely első ízben fogja megosztani a rajongókat. Mike McCready, a banda szürke eminenciása pedig becsönget a minneapolisi Hazelden Rehabilitációs Központ kapuján, jött megtisztulni alkohol- és drogfüggőségétől. A klinikán Mike közeli barátságot köt egy heroin-függésétől szabadulni próbáló, sokat tapasztalt blues-basszusgitárossal, egy bizonyos John Baker Saundersszel, akivel rögvest el is határozzák, hogy közös projektbe kezdenek. Mármint persze csak azután, hogy mindketten megtisztulva hagyják el a komor minnesotai falakat (McCready tartósan józan is marad, Saunders azonban időről-időre visszaesik, míg végül 1999-es halálát is heroin-túladagolás okozza majd).

A páros a grunge-központ Seattle felé veszi az irányt, ahol a Screaming Trees dobosa, Barrett Martin személyében megtalálják a megfelelő ütőst is, és kiadják a jelszót: olyan zenét kell játszani, ami a grunge szomorúságát ötvözi a blues tisztaságával és a Pearl Jam hard rockosabb dallamvilágával. Már csak a megfelelő énekes hiányzik, amikor Mike-nak eszébe jut a vele már régebbről jó barátságot ápoló Layne, akitől azonban nagyon sokan próbálják óva inteni a nemrégiben megtisztult zenészt. McCready így beszélt erről: „Sokan mondták, hogy a borzalmas mentális és egészségi állapotban lévő Layne Staley az utolsó ember, akire nekem most szükségem van, és magam is féltem kicsit a dologtól. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ismét alkoholista, pláne drogfüggő emberekkel vegyem körül magam, féltem, hogy újra elkap a verkli. És nem is tettem volna, ha nem éppen róla van szó. Úgy éreztem, Layne nagy bajban van, segítségre szorul, és én azt akartam, hogy életben maradjon. Ha csupa józan emberrel veszi körül magát, az őt is a józanság felé terelheti. Már az első napokban kiderült, hogy ez nem így lesz, az általa hozott, végtelenül személyes szövegek azonban zseniálisak voltak, az énekhangja pedig ugyanolyan csodálatos, mint korábban."

0616madseason6A négyes – meglehetősen morbid humorérzékről tanúbizonyságot téve – John Wayne Gacy sorozatgyilkos és egy klasszikus amerikai sitcom neve után a The Gacy Bunch nevet veszi fel, majd 1994. október 12-én lezajlik első fellépésük is a seattle-i Crocodile Cafe nevű helyen, holott a még egészen embrionális állapotban lévő zenekarnak kész száma nincs is, mindössze két dal-kezdemény (a későbbi sláger River Of Deceit és a Wake Up alapjai), amelyek még Staley csatlakozása előtt készültek el. A koncert közbeni jammelésekből növi ki magát később az I Don't Know Anything és az Artificial Red, míg a meglepő módon egészen megfeszített tempóban zajló próbák és dalszerzési munkálatok következtében az év végére már hét-nyolc daluk is összeáll (az említetteken kívül a November Hotel és a Lifeless Dead teljesen kész, de már megvannak az X-Ray Mind és az All Alone alapjai is). Mike: „Az a vicces, hogy úgy kezdtünk neki a dolognak, hogy lassan, de biztosan fogunk építkezni. És éppen Layne volt az, aki azt mondta, hogy nem, ezt most azonnal meg kell csinálnunk, el kell kapnunk a pillanatot! Naponta szállította a szövegeket, amiket azután átírt, majd megint átírt. Bevonta a munkába egyik legjobb barátját, a Screaming Trees-es Mark Lanegant, ráadásul nemcsak az ének, hanem a szövegírás terén is. Én pedig azt akartam, hogy megmaradjon a lelkesedése, az érdeklődése a dolgok iránt, ezért inkább rábólintottam a dologra. Így aztán alig egy hónappal azt követően, hogy egyáltalán használni kezdtük a Mad Season nevet, már a stúdióban is voltunk, hogy felvegyük az első nagylemezünk dalait. A név egyébként a hallucinogén gombák érésének idejére használt kifejezés a drogos szlengben. Egy olyan csapat számára, ami igazából a rehabon alakult meg, nem is létezhet ennél tökéletesebb név!"

Ez azonban csak a dolgok egyik fele, hiszen Layne már ekkor sem volt túl jól. McCready: „Layne nem volt egészséges. Kemény, nagyon kemény drogos volt, talán a legkeményebb, akivel életemben találkoztam. Néha az is problémát jelentett, hogy egyáltalán megjelenjen a stúdióban. Vagy éppen ott volt, kiment a vécére, és csak órák múlva bukkant fel ismét, teljesen elszállva. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért, miért csinálod ezt magaddal?, rendre azt válaszolta: 'Vagy ez, vagy az ital. És hidd el, Mikey, a pia az én esetemben sokkal rosszabb választás.' Szomorú volt ilyennek látnom, de nem tehettem semmit ellene. Senki sem tehetett."

0616madseason5

A munkálatok ennek ellenére szépen haladtak a heartos Wilson nővérek Bad Animals stúdiójában, a Pearl Jam mellől is ismert Brett Eliason hangmérnöki segédletével. A négyest egy szaxofonos (Skerik) és a már említett, és szintén nem igazán józan életmódjáról ismert Mark Lanegan egészítette ki, aki a szövegírásba és a zeneszerzésbe is belefolyt. Lanegan: „A Long Gone Day megírása emlékezetem szerint húsz percet vett igénybe, a feléneklése pedig további húsz percbe telt. Mindent mi magunk csináltunk a stúdióban: amikor Layne énekelt, én irányítottam a felvételt, később pedig cseréltünk. Ugyanígy csináltuk a szövegírást is. Írtam egy sort, és áttoltam a papírt Layne elé, majd ő is leírt egyet, és visszatolta nekem. Talán egész pályafutásom során ez a szöveg született meg a legkönnyebben, és csak azért mehetett ilyen simán, mert annyira jó barátok voltunk. Mára ez az egyik kedvenc emlékemmé vált róla, ami ugyanakkor mindig nagyon el is szomorít, ha rágondolok, mivel nagyon hiányzik. A másik dal, amiben szerepelek, az I'm Above, de az más volt, az Layne szövege, személyesebb is, tőlem maximum egy-két sor származik. Ott inkább a zeneszerzésben vettem részt."

Az 1995 márciusában megjelent (ekkor a csapat nincs még egyéves sem!) Above fekete-fehér, feszültséggel teli borítóján egy dühödt férfi veszekszik egy rémült nővel. A mű Layne munkája, egy olyan fényképről mintázta, amelyen ő volt látható barátnőjével, Demri Lara Parrottal, akinek 1996-os halála lesz majd az utolsó stáció az énekes depressziója felé vezető úton. A lemez tíz dala pedig a blues és a grunge közel tökéletes keveréke, markáns hard rockos, néhol pedig jazzrockos elemekkel, megkoronázva Staley hideglelős énekével. Akinek teljesítményén ekkor még – legalábbis a stúdióban – a legkevésbé sem érződik zaklatott életmódja, szinte minden hangja tisztán, zsigerekbe hatóan cseng. Szövegei pedig talán erre a lemezre lettek a legszemélyesebbek, ami Barrett Martin szerint nem is csoda: „Layne a felvételek alatt olvasta el A Prófétát Khalil Gibrantól, és másnap megjelent a River Of Deceit szövegével. Ami persze a függőségéről szólt, de egyfajta transzcendentális módon. Abban a hitben élt, hogy a zene számára egyfajta spirituális misszió. Nem rockküldetés, hanem spirituális."

0616madseason8

A Wake Up finom, meghitt hangulata egyből jelzi: ezt a muzsikát nagyon nem lehet elintézni annyival, hogy az Alice In Chains és a Pearl Jam keresztmetszete, itt tényleg sokkal inkább a blues dominál majd, még ha a negyedik perc környékén kicsit a lovak közé is csapnak a srácok. Layne már itt hideglelősen hozza szokásosan szívfacsaró dallamait, megkockáztatom, sokkal jobban, mint az Alice In Chains szintén ekkoriban készült, éjsötét atmoszférájú hármas lemezén bárhol. Az Ébresztő amúgy nem tipikus nyitónóta, nemcsak lassúsága, hanem majd' nyolcperces hossza miatt sem. Az X-Ray Mind aztán a lemez kevés kimondottan energikus pillanatának egyike, ahol kifejezetten érdemes a ritmusszekció játékára figyelni, Barrett Martin például egészen ihletett teljesítményt nyújt, helyenként marimbát is használva. A hármas dal a már említett River Of Deceit, az első single, az egyetlen klip, a lemez első hangulati csúcspontja, Layne fájó énekével a mélybe rántó folyóról és McCready finoman bluesos játékával (a jó Mike megdöbbentően jól érzi a stílust). Igazi MTV Unplugged-hangulat terjeng a levegőben, nem is nagyon lehetett megkerülni akkoriban az említett csatornán (szerencsére).

Az első laneganes duett a voltaképpeni címadó I'm Above, a két barát eltérő hangszíne kifejezetten szépen erősíti egymást (Mark baritonja jóval mélyebb fekvésű), miközben a refrénben kissé rockosabb megvillanásoknak lehetünk fültanúi. Az Artificial Red hamisítatlan blues rock-szerzemény, ami akár még a késői korszakát élő Doorsnak is jól állt volna, szegény Saundersen pedig nagyon érződik, hogy milyen kipróbált blues-veterán – ő az ilyen tételekben él igazán. A Lifeless Dead aztán ugyanennek a vonalnak egy modernebb, arcba mászóbb változata, McCready gitárja szerintem életében nem szólt olyan jól, mint itt, illetve a következő I Don't Know Anythingben, az a soundgardenesen nyekergő gitártéma nagyon ott van! Dinamikailag elég meglepő dolog, de a lemez második fele bizony sokkal pörgősebb, mint az első, még ha a második Lanegan-téma, a jazzes Long Gone Day megint visszább vesz a tempóból. Ez a csellóval (amin a dobos Martin játszik!) és szaxofonnal súlyosbított bárzene jelzi a legjobban, mennyire mesze merészkedett komfortzónájától ezzel a lemezzel a McCready – Staley kettős. Mindenképp ez a kis dal a lemez legnagyobb csemegéje, amit előbb várt volna az ember egy bossanova-bandától, mint egy grunge-szupergrouptól.

0616madseason3

Később a November Hotel újfent pókháló-szövésű, jazzes merengéssel kezd, ami azonban csak beetetés, a dal a második perc környékén robban szét, hogy a lemez legzaklatottabb, jócskán pinkfloydos hatást mutató (és instrumentális!) darabjává nője ki magát, bő hét percben adagolva. Végül az All Alone szomorúan enervált zárása igazi búcsúzás-hangulattal zárja a majd egyórás játékidejű lemezt, megidézve kicsit a nyitó Wake Upot is, ám annál jóval melankolikusabb. És ezzel igazából zárult a Mad Season sztorija is, bár az utójáték valójában hosszabbra sikeredett, mint az egész működés.

A nagy nevektől jövő, ám igazán nagy sikerekre nem ácsingózó hobbilemez a Billboard-lista 24. helyéig jut előre, és júniusra sikeresen be is aranyozódik. Ősszel a csapat még lenyom pár koncertet, majd a tagság szétszéled, hogy mindenki a saját dolgaival foglalkozzon. A viszonylag meglepő sikerre való tekintettel azért még kiadják az év áprilisában lezajlott Seattle-i Moore Theatre-beli koncertet VHS-en, illetve felvesznek egy fúvósokkal telepakolt John Lennon-feldolgozást (I Don't Wanna Be A Soldier) az akkoriban megjelenő Lennon-tribute Working Class Heróhoz. Később, 1997 végén McCready és Martin úgy dönt, visszatérnek az általuk igazából véglegesen soha le nem zárt Mad Seasonhöz, ám gyorsan szembesülniük kell azonban azzal, hogy a pokoljárása vége felé tartó Staley a legkevésbé sincs munkára képes állapotban. Úgy döntenek hát, hogy a már amúgy is félig-meddig tagnak számító Mark Lanegant veszik be énekesnek, és készül is vele, illetve az újfent a heroinnal kacérkodó Saundersszel három dal: a Locomotive, a Black Book Of Fear és a Slip Away. Mindhárom nagyszerű darab, amelyek kicsit energikusabban ugyan, de azért szépen 0616madseason9viszik tovább az Above vonalát. Ám mindnyájan tudják, érzik: valaki innen nagyon hiányzik. Emiatt aztán a névváltoztatás mellett döntenek (Disinformationre), azonban a lemezkiadásból végül nem lesz semmi, hiszen Saunders '99-ben meghal. Amint három évvel később a világtól mindinkább elvonuló Staley is, és ezzel a történet valóban folytathatatlanná válik.

Persze azért Martin és McCready részéről évről-évre belefér még egy-két speciális fellépés, ahol különböző hangszeresek próbálják meg helyettesíteni a két eltávozott tagot, melyek közül a legsikerültebb kollaboráció talán az volt, amelyben Chris Cornell és Duff McKagan állt az üres helyekre idén januárban. Barrett Martin erejéből még arra is futotta, hogy 2013-ban összerakjon egy box setet, benne két CD-vel és egy DVD-vel (ez utóbbi a Moore-koncert képanyaga), amely már tényleg a teljes Mad Season életművet rejtette magában.

És ezzel a kör bezárult, valóban méltó emléket állítván generációja hányatott sorsú, ám talán legjobb énekesének. Többször elmondtuk már, de a Shock!-os pajtásokkal tényleg csak a legnagyobbak esetében értünk maradéktalanul egyet. Layne Staleyt azonban mindnyájan nagyon szeretjük.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+4 #13 notreadam 2017-01-06 09:15
Hát ez egy pokoli album az biztos,elképesz tô atmoszférával,n ehéz hallgatnivaló de minden mélységével,fáj dalmával együtt is egy csodálatos zenei élmény,egy gyöngyszemekkel telepakolt ékszeres doboz...
Idézet
 
 
+6 #12 DanielJackson 2015-08-30 15:46
Az ilyen lemezek miatt volt jó a kilencvenes években huszonévesnek lenni. Layne és John, nyugodjatok békében! És köszi mindent.
Idézet
 
 
+7 #11 Zsolti 2015-06-20 12:04
Top 10 örök kedvenc lemezem egyike, nagy köszi ezért az írásért! :)
Idézet
 
 
+10 #10 rockersoul 2015-06-18 23:30
Mit is mondhatnék.., egyik kedvenc énekesem,zseniá lis mellékprojectje , kell hozzá hangulat az biztos, nem könnyű muzsika,könnyen letud taszítani a mélybe,de ott van benne a remény is,nem érdemes elmenni mellette,mögé kell nézni,mert ott van minden ami kell, pont emiatt a kettősségtől a mélyről jövő fájdalmaktól és erősen sötét tónusokkal átszőtt (grunge), és az olykor finom, érzelmi töltésektől (blues egy kis jazz-el fűszerezve,szax ofon a long gone day-ben) lett zseniális és zsigeri ez a lemez.Sokszor segített és nyugtatott már meg/át mélypontokon ,eredetiben a polcomon felbecsülhetetl en számomra! ritka darab,a benne rejlő zene,igazi csiszolatlan gyémánt!
Idézet
 
 
+3 #9 James Smith 2015-06-17 18:35
*muszáj
Idézet
 
 
+14 #8 NOLA 2015-06-17 10:27
Idézet - eccer:
Ezt sose tudtam végig szenvedni/hallgatni annyira lagymatag fos.

...most komolyan,...annyira eros volt benned a késztetés bazzmeg, hogy muszály voltál ezt ide böfögni?
Idézet
 
 
+12 #7 Ljud 2015-06-17 10:21
Fantasztikus Zene, nagyszerű cikk! Köszönjük! :)
Idézet
 
 
-49 #6 eccer 2015-06-17 08:44
Ezt sose tudtam végig szenvedni/hallgatni annyira lagymatag fos.
Idézet
 
 
+19 #5 NOLA 2015-06-16 16:11
Óóó..., de régóta várok erre az ismertetore. :-)
Nagyon fasza lett, orom volt olvasni.
Ez az album egy varázslat..., minden egyes hangjában ott a végtelen mélység-szomorúság-oszinteség.
Mindig szomorúan olvasom, hogy mennyire legyozték Laynet a végén a démonai..., de abban is biztos vagyok, hogy ha nem így élt volna, ahogy élt, akkor ez az album sem lenne ilyen, amilyen..., egy KINCS
Idézet
 
 
+14 #4 kaffer 2015-06-16 13:42
Ha nem tudnám hogy drogos zenészek csinálták, akkor is gyanús lenne. Szomorú egy muzsika..
Idézet
 
 
+24 #3 valarmorgulisz 2015-06-16 13:38
Nagyon imádom és nagyon fáj hallgatni ezt a lemezt. De, néha kell egy kis fájdalom. Fantasztikus nóták, zseniális zenészek. Nagy kár érted Layne :(
Idézet
 
 
+18 #2 Fésüs Norbert 2015-06-16 12:46
1000-pontos ALAP album!!!
Idézet
 
 
+22 #1 the bandit 2015-06-16 12:04
kurva jó írás egy zseniális albumról......thanx
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.