Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kansas: Masque

1129kansas1Bármilyen hihetetlen, de a mifelénk méltatlanul ismeretlen Kansas esetében a '70-es évek Amerikájának egyik legmeghatározóbb art/progrock csapatáról van itt szó, akik szinte mindent elértek, amit ebben a stílusban el lehet érni úgy zeneileg, mint szakmailag. Ha mást nem is, a tengerentúlon a Carry On Wayward Sont, illetve a Dust In The Windet egészen biztosan mindenki ismeri, és reményeim szerint még Magyarországon is akad pár ember, akinek nem ismeretlen a fent említett két szerzemény. A zenekar harmadik – és egyik legjobb – nagylemeze, a Masque idén ősszel negyven éve jelent meg.

A Kansas gyökerei egészen a '60-as évek végéig nyúlnak vissza, és egy Kerry Livgren nevezetű, akkor még pofátlanul fiatal és tehetséges gitáros / billentyűs srácig. A topekai születésű dalszerző számtalan formáción és tagcserén keresztül jutott el a középiskola után alapított Saratoga zenekarig, amelyet egyébiránt arról a ceruzáról nevezett el, amellyel az akkori dalait írta. A csapatban ekkor már két alapvető és a későbbiekben is meghatározó Kansas-muzsikus is jelen volt Phil Ehart dobos és Dave Hope basszusgitáros személyében. Ők ketten egy White Clover nevezetű bandából kerültek be a képbe, ahonnan Livgren tanácsára átigazolták az ott billentyűző és éneklő Steve Walshot, a szólógitáros Rich Williamst és azt a Jeff Glixman producert is, aki a későbbiekben olyan neves előadókkal dolgozott együtt, mint a Black Sabbath, Gary Moore, a Magnum és Yngwie Malmsteen. Hope javaslatára aztán felvették a Kansas zenekarnevet, azonban az akkori kiadó bénázásai miatt sokáig nem ment úgy a banda szekere, ahogy kellett volna, így aztán egy év után a dobos és a basszer vissza is tért a White Cloverbe. Livgren viszont nem adta fel, és miután volt kollégái újra felvették vele a kapcsolatot, egy rendkívül tehetséges hegedűs/énekessel, Robby Steinhardttal kiegészülve újra beindították a Kansast, méghozzá a már akkor is legendásnak számító Don Kirschner producerguruval, akinél jobb kezekbe talán nem is kerülhettek volna.

megjelenés:
1975. szeptember

kiadó:
Kirshner / Epic
producer: Jeff Glixman

zenészek:
Steve Walsh - ének, billentyűk
Kerry Livgren - gitár, billentyűk
Rich Williams - gitár
Dave Hope - basszusgitár
Phil Ehart - dobok
Robby Steinhardt - hegedű, ének

játékidő: 40:39

1. It Takes A Woman's Love (To Make A Man)
2. Two Cents Worth
3. Icarus - Borne On Wings Of Steel
4. All The World
5. Child Of Innocence
6. It's You
7. Mysteries And Mayhem
8. The Pinnacle

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Az 1974-ben kiadott, a banda nevét viselő bemutatkozó lemez zenei anyagát egész egyszerűen képtelenség volt figyelmen kívül hagyni: az album olyan példaértékű és minőségi muzsikát rejtett, hogy arra nem csupán a szakma, de a közönség is egyből felkapta a fejét. Rengeteg zenei stílus keveredett itt össze a Yes, a Genesis és az ELP által elindított billentyűorientált progresszív rocktól kezdődően a folkos, boogie-s, könnyen emészthető dallamokon keresztül egészen a jazzes és komolyzenei felhangokig, amelyek kivétel nélkül olyan mesteri dalokban öntöttek formát, hogy arra még negyven év után is simán rácsodálkozik az ember. Steinhardt virtuóz hegedűjátéka, az indián felmenőkkel is büszkélkedő Walsh hihetetlen hangszíne és dallamai, Livgren dallamformálási és kompozíciós képessége vagy Ehart ép ésszel felfoghatatlan ritmusai és játéka mind-mind zsenialitásról tesz tanúbizonyságot. Utóbbi úriember páldául csont nélkül ott van a három kedvenc ütősöm között, nyugodtan említsük is egy lapon a zenekar jó barátjának számító Neal Pearttel. Amikor pedig a progresszív rock emblematikus előadóiról esik szó bármilyen felületen, leggyakrabban a Rush, a Genesis, a Yes, a Pink Floyd az ELP és a King Crimson nevét olvashatjuk, az ugyancsak nagy létjogosultságú Kansas nevének említése nélkül, amit én mindig igazságtalannak érzek.

A nagymértékben Livgren és Walsh által jegyzett, mérsékelten sikeres debüt után végeláthatatlan turnék és újabb mestermű következett a sorban, Song For America címmel, rajta a tíz perc feletti őrületes címadóval, ami szintén negyven éve jelent meg és ugyancsak a Klasszikushockban lenne a helye. Nagy dilemmában voltam, hogy a két mű közül melyikről is írjak bővebben, de aztán végül a kiforrottabb, előrehaladottabb és a korai valamint a későbbi érát tökéletesen egyesítő Masque-ra esett a választás, amelyen már egy oly mértékben összekovácsolódott és egyedi zenekar hallható, hogy ilyenről manapság tényleg csak álmodozni lehet. Hatásaikat pedig nem csak az olyan későbbi progrock zenekarok vállalják fel, mint a Spock's Beard, a Dream Theater, a Vanden Plas vagy éppen Lana Lane, hanem olyanok is, mint Dan Swanö és a – már nem létező – Pantera tagsága is, ahol Dime rendszeresen be is építette a Cowboys From Hell élő verzióiba a Carry On Wayward Son feledhetetlen részleteit. A már többször is említett dalcsoda viszont csak a következő fejezet központi témája lenne, azonban a megérdemelt sikersorozat előzményeiről sem feledkezhetünk meg.

1129kansas2

A borító – Bizonyára nem én voltam az egyetlen, akit már első pillantásra is gondolkodóba ejtett a borítón látható roppant különleges kompozíció. A bizarr, tengeri állatokból megkomponált arckép eredetije jelenleg is a Bécsi Szépművészeti Múzeum legféltettebb kincseit gyarapítja, alkotója pedig nem más, mint az olasz szürrealista festészet egyik legjelentősebb alakja, Giuseppe Arcimboldo, aki szinte kizárólag olyan excentrikus arcképeket festett, amelyeket állatokból, gyümölcsökből, virágokból és könyvekből állított össze. A sokszor meglehetősen groteszk képeket is alkotó művész 1566-ban (!) készült – kétségtelenül progresszív – műve a Water címet viseli a Four Elements sorozatából, amely mondhatni, metaforikusan is összefoglalja a zenekar hasonlóan sokrétű művészetét. A dobos persze utólag is képes volt összetörni az összesküvés-elméletek rajongóinak illúzióit: „A CBS állt elő az ötlettel, hogy használjuk fel ezt a festményt, miután Kerry előhozakodott a lemezcímmel. A Song For America turnéja és a Masque felvételei közben viszont olyan rohamtempóban dolgoztunk, hogy egyszerűen csak rábólintottunk a CBS tanácsára. Alighanem ez lett a legsötétebb borítónk – beleértve a hátoldalon található koncertfotókat is –, amelyeket csak úgy összedobáltunk az akkori embertelen pörgésünknek köszönhetően. Szabályosan széjjeldolgoztuk a seggünket akkoriban. Még a klasszikus logónkat is elfelejtettük felhasználni rajta, ami szintén a kapkodás következménye volt." Akármi is volt az igazság, a borítóra pillantva egyértelműen sejthető, hogy a Kansas ugyanúgy odafigyelt a részletekre a külsőségekben is, mint ahogyan a zenében.

It Takes A Woman's Love (To Make A Man) – Miután a mindenható Don Kirschner kezébe kerültek a fiúk, a producer csalhatatlan szimatával már a korábbi albumoknál is pillanatok alatt kiszagolta a siker lehetőségét és a csapatban rejtőző potenciált, aminek persze hangot is adott. A Song For America hosszú és kifejtős szerzeményei után ezért úgy gondolta, hogy a támogatás senkinek sem jár ingyen, és cserébe legalább egyetlen darab jó értelemben vett slágert követelt a fiúktól, amely körülbelül akkora kérés volt egy fiatal, önmagát megvalósító és lázadó zenekartól, mint két nap alatt lebontani a kínai nagy falat. De akármennyire is hihetetlennek tűnt az ötlet, az önfejű Livgrennel ellentétben Walsh végül meggyőzhető volt, és részben eleget is tett a producer elképzelésének. Így született meg a lemezt nyitó, a die-hard fanokat erősen megosztó It Takes A Woman's Love az énekes tollából. Kerry persze ezt sem hagyta szó nélkül: „Nem igazán volt tehetségünk ahhoz, hogy pop-rock slágereket írjunk, és nem is ez volt az elsődleges célkitűzésünk. Soha nem ültem le úgy komponálni, hogy oké, most egy slágert fogok írni... Még ha megparancsolták volna, akkor sem lettem volna képes ilyesmire. Ha pedig mégis slágerré vált valamelyik dalunk, az csupán a szerencsének volt köszönhető."

1129kansas3

A szóban forgó, abszolút fülbemászó és pozitív töltetű nyitónóta viszont egyáltalán nem lett sikeres, pedig Walsh minden eszköztárát bevetette a cél érdekében. Utólag is érthetetlen, hogy vajon mi lehetett a sikertelenség oka, és ezt a titkot valószínűleg azóta sem fejtette meg senki. Az eddigi, forradalmi cuccokhoz képest szokatlanul vidám nótában pedig minden ott van, amitől pillanatok alatt bele lehet szeretni: a billentyűk egyaránt élettel teli, lüktető boogie-s alapokat szolgáltatnak Steve felhőtlen dallamai alá, a dalszöveg pedig egy olyan örök igazságról és egy olyan, elsőre is könnyen értelmezhető kapcsolatról szól, amiben a nő és a férfi tökéletesen kiegészíti/hiányolja egymást. Arról nem is beszélve, hogy az akkori viszonylatokhoz képest is baromi ütősen dörren meg, amely még negyven év távlatából is fület gyönyörködtetően csilingel. Aki igazi vintage hangszerelést akar hallani, ne is keressen tovább. A dal végén még szaxofonnal is fokozzák a hangulatot, aztán amikor Ehart gyilkos ütemei felgyorsítják a bulit, végleg elszabadul az őrület. Nagy kár, hogy lekeverik a végét, pedig Steve adrenalinpezsdítő üvöltéseit akár még végtelenítve is el lehetne viselni...

Two Cents Worth – A másodiknak érkező, pesszimista és cinikus hangvételű dal az előző tökéletes ellentéte, ugyanis itt Hope masszív, lépegetős basszus-alapozásával bontakoztatnak ki egy egyértelműnek még véletlenül sem nevezhető blues-nótát. A felületes hallgató azt hinné, hogy a zenekar itt átmegy elcsépelt blues-kesergőbe, azonban a Kansas még abban a stílusban is tudott újat mutatni, amelyben már gyakorlatilag a '70-es években is eljátszottak mindent. Livgren és Walsh sziporkázó ötleteinek köszönhetően annyira ügyesen variálgatják a hagyományos pentaton skálákat, hogy az egyébként faék egyszerűségű szám cseppet sem fullad unalomba. Williams és Walsh egymást észrevétlenül kiegészítő, wah-hangszínekkel operálnak a ritmusgitáron és az elektromos orgonán, amely csak fokozza a retro- és gengszterhangulatot, de a csúcspontnak mégis inkább a középrészben hallható, mindössze három másodperces, sejtelmes, „pókmászós" orgonakiállást nevezném, amellyel kétségtelenül megkoronázzák a szerzeményt, és ha valakinél esetleg még itt sem indulna be az a bizonyos Joe Cocker-féle „légbillentyű" feeling, kérjen azonnali beutalót a fül-orr-gégészetre.

1129kansas4

Icarus (Borne On Wings Of Steel) – Elérkeztünk a zenekar egyik leghatalmasabb dalához, ami egy pillanat alatt a rajongók egyik legnagyobb kedvencévé vált, és itt tényleg szinte minden megtalálható, amivel jellemezni lehet ezt a bandát. Aki pedig éppen most szeretne közelebbről is megismerkedni velük, nyugodtan kezdje itt az alapozást, mert ennél meggyőzőbb belépő után talán nem is érdemes kutatni az életműben. Hagyományos, önálló karakterrel bíró Livgren-szerzeménnyel van dolgunk, akiről ugye azt is tudni kell, hogy megszállottan rajongott a távol-keleti filozófiáért, a spiritizmusért, a mitológiáért és a szimbolikus hagyományokban található alapigazságokért, amelyeket rendre bele is épített összetett és sokféleképpen értelmezhető szerzeményeibe. Ikarosz története is csupán a forma itt, amelybe rengeteg szimbólum vegyül. A repülés/zuhanás témaköre egyébként is kimeríthetetlen forrás, jelen esetben ugyanúgy jelentheti egy minden elképzelhető sikert elért zenekar bukását, mint ahogyan mást is az élet egyéb területein. A dalszövegben sok válasz lelhető fel, és akinek vannak hozzá antennái, meg is fogja hallani ezeket. A gitáros egyébként azt állította, hogy a szöveg sokkal inkább az apjáról szól, mint a mitológiai karakterről.

A hipnotikus elektromos zongorát szabályosan felrobbantó bevezető igencsak meggyőző kezdés, amelyből rögtön ki is derül, hogy nagyon sokrétű és komplex szerzeményt fogunk hallani. Walsh és Steinhardt legtöbbször két szólamban énekelnek, erőteljes hangjuk oly mértékben egészíti ki egymást, hogy egyszerűen nincs szükség semmilyen stúdiótrükkre vagy alázengetett vastag kórusra, amivel még dúsabbá varázsolhatnák az énekdallamokat. Az egészséges arányoknak köszönhetően a Kansanél soha nem okozott problémát élőben is lemezminőségben prezentálni a dalaikat, szemben például a Queennel. Ezzel persze nem szándékozom Mercuryék felejthetetlen élő teljesítményeit kritizálni, de tény: a végletekig kidolgozott, millió sávra rögzített Queen-albumokon hallható muzsikát szinte mindig más formában hallhatta vissza a közönség a koncerteken. És ha már szóba került a Queen, Steve Walsh meglepően sajátosan emlékszik vissza a közös turnékon együtt eltöltött időkre: „A queenes srácok mindannyian fantasztikusak és nagyon kedvesek voltak velünk, kivéve Freddie-t, ő ugyanis igazi seggfej volt... Valójában nem is értettem, mi volt vele a probléma, de sokszor úgy viselkedett, mint egy primadonna, egy díva. És ezt a szó negatív értelmében gondolom, ugyanis olyan hatalmas egóval rendelkezett, hogy azt már egyszerűen képtelenség volt emberi módon kezelni. Az egója már a tehetségén is túlnőtt, és több jutott neki belőle, mint amennyit megérdemelt."

1129kansas5A szóban forgó dal tényleg igazi zenei csemege, és minőségben sem marad el a sok tekintetben hasonló zenei közegben alkotó Királynő alapvetéseitől. Eharték hihetetlenül görcsmentesen és megdöbbentő precizítással rázták ki magukból a legkomplexebb témákat is, amelyek az akkori progrock zenekarok nehezen emészthető dalaival szemben sokkalta befogadhatóbbak, ragadósabbak voltak, ráadásul még teltebben, kerekebben és bikábban is dörrentek meg. Steinhardt hegedűszólója, az észveszejtő ritmizálás, a fület gyönyörködtető mini-moog hangszínek, a katarzisba torkolló végkifejlet, és nem utolsósorban az a rátenyerelős Hammond-recsegtetés a játékos középrészben minden vájtfülüt meg kell, hogy győzzenek. Igazi, kihagyhatatlan kuriózum ez a műfaj kedvelőinek.

All The World – Walsh és Steinhardt jegyzi a következő, hét perc fölé kúszó, a béke és a szeretet jegyében íródott balladát, amely szintén remekmű, és érdekessége, hogy a hegedűs/énekest is dalszerzőként említik meg. Ez elég ritkán fordul elő a zenekar történetében, lévén Robbynak soha nem volt esélye túlságosan is kibontakozni a két „dudás" mellett, és ebben a tételben is inkább Walsh kompozíciójára lehet ráismerni az egyedi harmóniákból. Ettől függetlenül az énekdallamokat egészségesen megosztják egymás között, és a visszafogott bevezető utáni örömzenélés is nagyban hozzájárul a nagyszerűségéhez. A '70-es évek retro-atmoszféráját szintén zseniálisan prezentálják ebben a vintage hangszerelésű számban. Amikor az orgonákat és a hegedűt megszólaltatják, szinte automatikusan belevasalódik az él a hirtelen trapézgatyaszárba szökkent nadrágomba. Phil és Robby hatalmasat virtuózkodik hangszerén a tengernyi moog-hangszínt felvonultató, berobbanó középrészben, ahol a többdimeziós megszólalásnak köszönhetően folyamatosan fenn is tartják a hallgató figyelmét. A nóta levezetőjében pedig már úgy tűnik, mintha egy musicalt hallgatnánk az érzelemgazdag, ünnepélyes, emelkedett dallamoknak köszönhetően. Bizonyos szemszögből nem volt könnyű értelmezni, hogy az érzelmes melódiák közé miért ékelték be a fiúk az állítólagosan oda nem illő instrumentális betétet, de ez a változatosság semmit nem von le az értékéből, sőt, inkább csak még jobban hallgattatja magát a végeredmény.

1129kansas7Child Of Innocence – E dalt pedig nyugodtan nevezhetnénk akár a lemez hagyományos rocknótájának is, de ennyire könnyelműen azért nem kategorizálhatjuk be, hiszen ez a fogalom gyakorlatilag nem is létezik a Kansas eszköztárában. Ahogy a bluesos Two Cents Worth esetében sem jelenthetjük ki, hogy színtiszta blues, úgy a Child Of Innocence sem csuklóból kirázott rockdal, annál sokkal több minden történik itt. A kaszás szerepét magára vállaló Steinhardt erőteljes verzéit és a Steve csillaghullást előidéző magasaival kihangsúlyozott ultramelodikus refrént is olyan ötletesen ritmizált, spontán riff kíséri, hogy a hallgató már az első pillanattól sejtheti: itt megint nem fullad unalomba a műsor. A sodró lendületű, a végéhez közeledve egyre pazarabb zenei megoldásokban gazdag dal a koncertek egyik legnagyobb favoritjává vált, amelyet még a lemezen hallhatónál is sokkal energikusabban vezettek elő. A szerző itt is Livgren egyszemélyben, aki természetesen nem volt rest nyilvánosságra hozni a halál és a rémálmok témakörét, amiből persze szintén nagyon sajátos és sötét dalszöveg kerekedett ki: „Ezt a dalt az ártatlan gyermeki léleknek énekli a Halál Angyala, amelyet Robby testesít meg és ez egyértelműen le is szűrhető a kórusból. A blade konkrétan a kaszás pengéjére utal. Meglehetősen sokszor rágódtam ezen a baljós és misztikus témán akkoriban, és úgy érzem, hogy az utolsó verzében végül sikerült nagyon jól és tömören összefoglalni a lényeget, ami alapvetően a kísértésről és arról a végtelenül sötét időszakról szól, amikor már tényleg úgy érzed, hogy nincs kihez fordulnod."

It's You – A komor tematika után Walsh élettel teli és energikus szerzeménye fordítja át a hangulatot valami nagyon pozitív és méteres libabőröket okozó állapotba. A terces énekdallamokat szinte folyamatosan kísérő, szikrázó triolás hegedű/hammond motívum pedig egész egyszerűen fenomenális. Elképesztő, hogy milyen lazasággal és könnyedén rázzák ki magukból a tanítanivaló és egyszerűnek tűnő futamokat, amelyek csakis a legnagyobbakra jellemzők. Robbyék pedig ismét leéneklik még az üstökösöket is az égről és itt ragadom meg a pillanatot, hogy Steve Walshot szépen oda is állítom Freddie Mercury mellé. Persze nem úgy, mint frontembert és előadót, hanem „csak" mint olyan énekest, amilyen száz évente csupán egyszer születik. A dalt sajnos a közepénél félbevágták, amelynek okát vélhetően csak a hangmérnökök és a producerek ismerik, de nekem van egy olyan érzésem, hogy a srácok eredetileg még ebből az ő szintjükön pofonegyszerű dalocskából is valami fékezhetetlen, instrumentális betétekkel megtűzdelt monstrumot akartak faragni. A hosszabbra meghagyott demóverziója – a Child Of Innocence-szel egyetemben – egyébként megtalálható az újrakiadáson. A szöveg cseppet butácska és semmitmondó, de a lényegen ez persze semmit sem változtat, hiszen ezekhez a közérthetőbb melódiákhoz nem is igazán illik világmegfejtő tartalom. Két és fél perces hosszával vélhetően a Kansas legrövidebb szerzeményéről beszélhetünk.

1129kansas6

Mysteries And Mayhem – Kerry és Steve dala ismét visszakanyarodik az okkult és sötét oldalhoz, amelyben hagyományosan megint csak a méteres rőzsével és szakállal megáldott, társánál zsigeribb és ösztönösebb hanggal megáldott Robby kapta a főszerepet. A szövegben a szerző egy olyan jellegű rémálom különös és megfejthetetlen történéseit festi le, amilyet már szinte mindannyian megtapasztaltunk: ólomlábakon való céltalan rohanást démonok és feketébe öltözött alakok elől, akiktől képtelenek vagyunk megszabadulni, és a közben felbukkanó kérdésekre sincsenek racionális válaszaink. Leginkább talán egy alvásparalízisben szenvedő egyén tapasztalatai fedezhetőek fel a sorok között, amikor is az ember olyan mértékben lebénul, hogy még akarata ellenére sem képes megmozdulni, miközben a pár percig tartó állapotban hallucinációkat és fenyegető rettegést érzékel. Mindezt fortyogó és zakatoló, misztikus atmoszférájú zenei körítéssel tálalják. Már a fajsúlyos kezdés is a későbbi progrock- (és metal-)zenekarok alapanyagát szolgáltatja lélegzetelállító ritmusaival és többszólamú hangszeres megoldásaival, amelyet ismét egy olyan robbanékony riff követ, hogy véssük is rögtön fel „A Földgolyó leghatalmasabb gitárriffjei" című nemlétező kötet első fejezetébe. Persze ennél a dalnál is sorolhatnám az elcsépelt és dicsérő jelzőket a muzikalitást illetően, mert gyakorlatilag másról sem szól a dal, mint az igényes instrumentális betétekről, a technikai bravúrokról és a sziporkázó ötletkavalkádokról, amelyeket óriási hiba lenne bármelyik zenerajongónak is kihagyni. Az pedig megint zseniális és tanítanivaló, ahogy a történet zárótémája átalakul a következő, heroikus hangvételű mesterműbe.

The Pinnacle – Az előző dal újragondolt harmóniái olyan drámai és megrázó erejű szerzeményben folytatódnak, amely méltán sorolható a zenekar és Kerry Livgren valaha alkotott legfantasztikusabb tételei közé. A majdnem tízperces, szerteágazó monstre műben oly mértékben keverednek a különböző zenei stílusok, hogy ilyenre akkoriban még nem igazán volt példa, hiába léteztek már olyan zenekarok is, mint a Pink Floyd és társai. A Kansas szinte mindegyik kortársánál gazdagabban és ötletesebben hangszerelte a dalait, a The Pinnacle-ben pedig tökéletesen érvényesül ez az eklektikus és grandiózus hozzáállás. Van itt jazz, klasszikus zene, progrock, folk, egymást szervesen követő, populáris és nehezen emészthető dallam, hagyományőrző, de mégis előremutató momentum, érzelem és technika, izgalmas hangszerbemutató, visszafogott elmélkedés, de mindenekelőtt a felejthetetlen atmoszféra és persze nem utolsósorban a tartalmas mondanivaló. Azt már ugye nem is kell megemlítenem, hogy Kerry dalszövege itt is sokrétű tájékozottságról és hatalmas bölcsességről árulkodik, amelynek ez alkalommal is a távol-keleti filozófia, a vallás, az ezoterika és a megvilágosodás a központi témája. Persze a szerző még ezekben sem talált rá önmagára: „Rájöttem, hogy hiába ástam magam bele a különféle filozófiákba és elméletekbe, ezen tudások egyike sem volt képes megszabadítani attól az ürességtől, amit magamban éreztem, és nem is nyújtott semmilyen elégedettséget vagy valós értelmet az életemnek. Kezdtem úgy érezni, hogy a vallás és az emberi filozófiák közötti ösvény nem más, mint egy nagy, ízetlen tréfa. A The Pinnacle pedig alapvetően a modern társadalomban érvényesülni képtelen szív keserű panasza."

1129kansas10

A Walsh által megszemélyesített, démonaival küzdő főhős már a dal melankolikus és elmélkedős bevezetőjében is annyira ízléses és kiírthatatlan dallamokkal kápráztatja el a hallgatót, hogy azok örökké beleégnek az ember lelkébe, ami az egyre izgalmasabb folytatásra még hatványozottabban igaz. Az emelkedett harmóniákból kibontakozó, ezernyi billentyűs hangszínt és bámulatos zenei kalandozásokat felvonultató, nyakatekert hangszeres betétről pedig szintén felesleges ódákat zengeni, hiszen amire nincsenek szavak, arra tényleg nincsenek szavak. Az abszolút optimista jellegű, végletekig kidolgozott és vérpezsdítő végkifejlet, pedig a műfaj legnagyobbjaihoz méltóan zárja le ezt a minden tekintetében tökéletes, csúcskategóriás mesterművet.

1129kansas8A progresszív stílus ékköveként ragyogó Masque a maga idejében szó szerint kereskedelmi csőd lett. Don Kirschner ezúttal olyannyira felkapta a vizet, hogy szabályosan könyörgött a fiúknak egy eladható slágerért, és közölte: ha nem szállítják le ezt, akkor végérvényesen megvon tőlük minden támogatást, és még a szerződésüket is könyörtelenül felbontja. Nehéz döntés volt ez a producer részéről, mert egyrészt nagyon szerette a bandát, másrészről pedig a helyzet mégis úgy hozta, hogy kénytelen volt adni nekik még egy utolsó esélyt. A válás persze egyik félnek sem tett volna jót, így végül a csökönyös és önfejű Kerry Livgren beadta a derekát, és megírta a zenekar „aranytojást tojó tyúkját", az „önfejű fiú" balladáját, amely végül Carry On Wayward Son címmel jelent meg a következő, sorsfordító Leftoverture lemez nyitószámaként. Ez persze már egy másik történet, és bármennyire is hihetetlenül hangzik, de még A SLÁGER és a hallgatóbarátabb megközelítés sem volt képes gyökeres változást hozni a banda egyedi stílusába, amely ezután is ugyanazon a mezsgyén mozgott, miközben persze a pályafutásuk meredeken ívelt felfelé.

A zenekarral kapcsolatos egyik legtévesebb értékítélet pontosan az, hogy a szélesebb réteghez könnyebben eljutó, három-négy perces slágereiknek köszönhetően az emberek és a felületesebb zenehallgatók többsége hajlamos a populárisabb muzsikákban utazó kortársaikhoz hasonlítgatni őket, olyanokhoz, mint például a Foreigner, az Eagles, a Boston vagy jobb esetekben a STYX. Attól függetlenül, hogy vannak közös pontok, a korai Kansas valójában sokkal többet jelentett a tömegeket elsőre bevonzó, populáris hangvételű rockzenekaroknál, de ezt Livgren talán okosabban ki tudja fejteni egyetlen egyszerű mondatban: „Csak azok fogják megtapasztalni, hogy egy csomó olyan egyedi és előremutató dolgot csináltunk, amit más zenekaroktól addig még nem igazán lehetett hallani, akik képesek túllépni a slágereinken."

Csak annyit tudok írni, hogy aki szereti a '70-es éveket, a kimagasló színvonalú dalokat, az üresjárat nélküli lemezeket és a kiugró őstehetségeket, okvetlenül ássa bele magát a Kansas életművébe, mert ilyen zenekar nagy valószínűséggel már soha nem születik majd. Az pedig mindenképpen nagyszerű hír, hogy a jelenleg jócskán átalakult, de folyamatosan koncertező bandát huszonöt éve menedzselő Phil Ehart ígéretet tett egy jövőre megjelenő új lemezre is, amelynek kétségtelenül a Rush-gyűjtemény mellett lesz a legjobb helye.

 

Hozzászólások 

 
+3 #5 nordelectro3GB 2015-11-29 20:50
Hatalmas zenészek, óriási dalok. Minden mai, magát progresszívnek tartó zenekar a '70-es évek prog bandáiból táplálkozik.
A Masque az egyik legjobb lemezük. A "The Pinnacle" pedig a dalok dala... :)
Hazájukban még mindig 10ezrek kíváncsiak rájuk ... sajnos errefelé ez nem jellemző. /Arra mit lehet mondani, amikor egy lemezboltban az eladó a "cansas" szóval keres rájuk a 'ámítógépben?!?!/
Szerencsére a cikk írója az egyik legnagyobb magyar Kansas őrült... :) Jó volt olvasni...
Idézet
 
 
#4 CM 2015-11-29 20:39
A Child of Innocence szimplán minden idők talán legjobb rockdala. Szerintem. Hogy TOP3, az istenbizony.
Idézet
 
 
+4 #3 chino the hero 2015-11-29 19:43
Idézet - pumpika666:
a hozzászólások számán látszik, hányan ismerik a bandát :)
jómagam 92 óta szeretem a hímnemű ragadozómadárró l elnevezett zkart, az elmúlt években begyűjtöttem az összes stúdiólemezüket , jobbnál-jobb lemezeket adtak ki, mégis sztem egy a38 sem telne meg sztem a bulijukra :(


Nagyon szeretem, érthetetlenül alulértékelt zenekar. Nem értem, miért nem kapták meg sosem azt az elismerést, ami mondjuk egy Genesisnek, Floydnak, ELP-nek, D. Theaternek kijárt. Sőt, néhányan még a Rush-ról se tudják, mi az, olyan szinten kimaradt nekik. Talán nem véletlen, h. a kanadai legenda sem jön MO.-ra, itthon túl keveseket mozgatna meg.
Idézet
 
 
+3 #2 Gábor 2015-11-29 18:00
Bepótolandó hiányosság, bár egyszer már nekiláttam meghallgatni a korai lemezeiket. Különleges csemege...
Idézet
 
 
+5 #1 pumpika666 2015-11-29 17:36
a hozzászólások számán látszik, hányan ismerik a bandát :)
jómagam 92 óta szeretem a hímnemű ragadozómadárró l elnevezett zkart, az elmúlt években begyűjtöttem az összes stúdiólemezüket , jobbnál-jobb lemezeket adtak ki, mégis sztem egy a38 sem telne meg sztem a bulijukra :(
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.