Shock!

Roppant fura belegondolni, hogy lassan hosszabb ideje lesz velünk az „újjáalakult" In The Woods..., mint amennyi a norvég atmoszférikusok klasszikus felállásának összesen adatott. Az a tény, hogy az idei Otra kapcsán is előkerülnek a banda korai munkái, azt bizonyítja, hogy ma sem lehet azokról megfeledkezni, amikor az ItW... neve felbukkan. Pedig ma már egy egész más személyi összetételű és dinamikájú zenekarról beszélünk, és Kåre André Slettebergék is bizonyára szívesen megúsznák a név megtartását övező folyamatos kérdezősködést... ugyanakkor bátran megtartják koncertműsorukban az elmúlt századforduló környékén született szerzeményeket (nálunk is). Ők sem teszik, és mi sem sajnálkozni jövünk most össze, hanem azért, hogy meghallgassunk egy még el nem mesélt történetet azokból az időkből, amikor Jan Kenneth Transeth volt az ItW... énekese, a zenekar pedig valódi, háborítatlannak tetsző névtelenségben alkotott – idén tavasszal éppen harminc, illetve huszonöt éve.

Kristiansand. „Kilencvenezer ember, egymás hegyén-hátán, Dél-Norvégia, rettentő drágaság, kettős erkölcsű idióták, keresztény seggfejek, kettő és egynegyed órára Dániától, három órányira Oslótól, képzett zenészek, önző hülyék, a családom és mindazok, akiknek minden különösebb ok nélkül odaköszönök az utcán." Természetesen nem tőlem származik ez a meglehetősen plasztikus leírás, hanem Anders Kobrótól, az ItW... dobosától, alapítójától, a zenekar tulajdonképpeni vezetőjétől. A banda története klasszikus diákzenekaros sztoriként indul az imént megismert Kristiansandban: Kobro és a Botteri-ikrek, mindannyian nagyjából tizenhat évesen, iskola után a próbaterem felé veszik az irányt, mert death metalt akarnak játszani. Terje Vik „Tchort" Schei csatlakozik hozzájuk gitárosi minőségben, egy bizonyos Richart Olsen lesz az énekes, és megszületik... a Green Carnation. A társulás nem lesz hosszú életű, egyetlen demó (Hallucinations Of Despair) után felbomlik a kompánia, Tchort távozik (az Emperorba), és viszi magával a Green Carnation nevet is.

Mindez már csak azért sincs ellenére a magára maradt triónak, mert időközben egyre szűkebbnek érzik zenéjük számára a death metal skatulyáját, merészebb terveket dédelgetnek. Nem mintha a Green Carnation megmaradt volna a vegytiszta halálfémnél, ráadásul a zenekart mind Kobro, mind a Botterik rendszeresen kisegítették a későbbiekben is... természetesen a Green Carnationnek is helye kell, hogy legyen ebben a rovatban a jövőben. Ha pedig újra az ItW...-re tekintünk, amely 1993 folyamán tulajdonképpen másodszor is megszületik, nos, ők az év végére nem csak hogy összehozták az ettől kezdve „klasszikusnak" nevezhető felállásukat Jan Kenneth Transeth énekessel és Oddvar Moi gitárossal, de megszületik maga az ItW...-sound is, kézzelfogható módon pedig az Isle Of Men demó. Nem aprózták el, rögvest közel negyven percnyi zenét préseltek bele ebbe a kiadványba, ami jól jelzi azt a máig érvényes tételt, hogy a Botterik, különösen a zeneszerzés mellett szövegírói minőségben is jeleskedő Christian Botteri gitáros megállás nélkül ontotta és azóta is ontja magából a muzsikát.

A demón már szerepelt (igaz, még rövidebb formában) a zenekar „névadó" dala, amely azóta is rendszeresen elhangzik az ItW...-koncerteken, legyen szó a banda akárhányadik inkarnációjáról. A B oldalon terpeszkedő Wotan's Return már itt is tíz perc fölé kúszik, a majdani debütáló albumra pedig egy közel negyedórás verzió kerül fel. És ha valakinek kétsége támadt volna, hogy death metalt játszanak-e még az urak, azok számára egyfajta választ adhatott Synne Diana „Soprana" Larsen eleinte alkalmi, később tartóssá vált bevétele. Synnére a Mourning The Death Of Aase címet kapott dal kapcsán lett szüksége a zenekarnak, amely tétel nem is különösebben leplezetten a Dark Side...-korszakos Pink Floyd, egészen konkrétan pedig a The Great Gig In The Sky hatására született. Röviden: nem, az ItW... már ebben az egészen korai korszakában sem volt vegytiszta death metalnak nevezhető, és ugyanígy – az aktuális oslói vonulat ellenében – a black metal szabálykönyvéhez sem ragaszkodtak, bár mindkét stílusból mentettek át bizonyos extremitásokat.

Természetesen az Oslo-környéki események szele az ItW... tagjait is elérte azért, sőt, a kezdeti tervek szerint Euronymous kiadója, a Deathlike Silence Productions vette volna őket is a szárnyai alá, az együttműködés azonban végül meghiúsult. A norvég black metal egyik alapvetése, az Emperor/ Enslaved split (Emperor/Hordanes Land) eredetileg az ItW... és az Emperor közös kiadványa lett volna, ha úgy jön ki a lépés... és akkor talán minden másként alakul. Kobróék így sem jártak rosszul, hiszen a Heart Of The Agest a korszak egyik emblematikus kiadója, a Misanthropy Records gondozta, a brit istálló 4-es számú kiadványa lett az ItW...-debüt (három Burzum-anyag után). Mindennek ellenére a bennfenteseken kívül alig páran tudhatták, hogy kiket takar a furcsa név, hiszen a zenekar tagjai nem csupán az interjúktól, de már a promóciós fotók elkészítésétől is elzárkóztak, és ez a helyzet az első korszakuk lezárásáig többé-kevésbé így is maradt. Kereskedelmi „sikereik" gyakorlatilag számszerűsíthetetlen mivolta ennél sokkal többet igazából nem is tett szükségessé, bár a korai ItW... lelkületét ismerve egy esetlegesen kicsúszott „sláger" sem sokat változtatott volna a hozzáállásukon.

Az ItW... márpedig pontosan úgy állt az alkotáshoz, mint saját maguk promotálásához: a végletekig fejlesztették az elengedés művészetét. Kobro: „Régebben az emberek mindig felemelt ujjal beszéltek az eredetiségükről. Most rajtam a sor, hogy felemeljem az ujjam, és megkérdezzem: hol van az identitásod? Mindenkinek saját egyénisége és kifejezésmódja van. Ha ezzel egyáltalán nem foglalkozol, hanem egyszerűen elengeded, akkor érsz el ilyesmit, mint mi. Csak tedd le a fegyvered, ne gondolj semmilyen elvárásra, ne gondolj a másik emberre. Használd a képzeleted – képzeld el, hogy mit szeretnél hallani. Az In The Woods... mindig is így közelítette meg a zenét." Ha pedig kellett egy név a dobozra, és néha muszáj előrukkolni valamivel, akkor ők – elsőként a színtéren – pagan metalként határozták meg a saját stílusukat. Persze ennek is csak addig volt értelme számukra, amíg a kifejezés nem jelentett igazából semmit, pláne nem azt, ami manapság ehhez a stílushoz kapcsolódik. Ha közhelyes akarnék lenni, azt mondanám, hogy az ItW... már akkor valami más volt, amikor ez még nem jött divatba.

Megfoghatatlanságukat a szüntelen fejlődésre való igényük is csak fokozta, és nyilvánvalóan semmilyen nehézséget nem okozott számukra újra és újra valami váratlannal előállni. 1996-os keltezésű, 7"-es EP-jükön egyből egészen mélyre nyúltak, és a Jefferson Airplane klasszikusából, a White Rabbitból készítettek egy egészen mélyen megrázó átiratot. Az EP B oldalára a Mourning The Death Of Aase új verziója került fel, ezzel egyszersmind megszilárdítva Synne Larsen helyét is a tagságban. Utóbbi szerzemény különlegességét adja, hogy itt a zenét nem Christian Botteri, hanem Oddvar Moi, Christopher Botteri és Jan Transeth hozta. A Jefferson Airplane-cover pedig a kezdetektől az ItW...-koncertrepertoár részét képezte a legkorábbi hatások mementójaként, nem lehetett tehát kérdés, hogy előbb-utóbb lemezen is felbukkan majd. Még ugyanebben az évben a Hammerheart kihozta az Isle Of Men demó újrakiadását, megtoldva azt a Heart Of The Ages addig kiadatlan verziójával, illetve előtúrták a Child Of Universal Tongue-ot is egy '93-as próbatermi demóról (ahol még ...And All This From Which Was And Will Never Come Again... címmel szerepelt).

Talán nem árulok el titkot azzal, hogy természetesen a Child...-ból is készült újabb, hosszabb változat, ez került a következő 7"-es kislemez B oldalára, elé pedig ismét egy feldolgozás, ezúttal a Pink Floydtól. A Let There Be More Light, az 1998-as EP címadója az A Saucerful Of Secrets nyitó Waters-szerzeményét öltözteti át, Richard Wright és David Gilmour vokáljait pedig Synne és Jan hozza az Omnio modorában. A feldolgozás egyébként a Heart Of The Ages dalaival együtt készült, és úgy tiszteleg a korai Floyd megközelítése előtt, hogy egyes pontokon szabályosan kifordítja az eredeti szerzeményt önmagából. A Strange In Stereo korszaka, amelyhez itt elérkezünk, egyébként is sokkal inkább szólt az egyes dalokról, mint az Omnio fókuszáltabb időszaka, azt azonban még alig lehetett sejteni, hogy lassanként a klasszikus felállású ItW... végnapjaihoz érünk. Valahol a harmadik EP, az Epitaph kiadásának környékén érik meg a döntés a banda feloszlatásáról, miközben a mit sem sejtő rajongók még két dalt kapnak ajándékba. A logika a korábbi 7"-ekét követi: egy feldolgozás (ezúttal a King Crimsontól) és egy saját szerzemény kap itt is helyet.

A felbujtó a coverek tekintetében általában Jan Transeth volt, a King Crimson nevét, illetve ezt a dalt (Epitaph) is ő dobta be, szintén a ′60-as évek végének meghatározó szerzeményei közül. A B oldalas Karmakosmik eredetileg az Omnióra került volna fel, de onnan lelógott, hogy aztán a Strange In Stereóról is lemaradjon, pedig utóbbi éppenséggel híján volt az efféle, „könnyebben fogható" témáknak. Ami engem illet, szinte kizárólag közhelyek mentén tudok nyilatkozni a három EP-re felpakolt hat dalról, egy semmi máshoz nem hasonlítható műhely gyöngyszemeiről van szó, ahol az énekesek teljesítménye és a hangszerelési megoldások a saját ligájukban ítéltetnek instant halhatatlanságra. Az ezeket egy helyre gereblyéző Three Times Seven On A Pilgrimage válogatás is sokkal inkább gyűjteményként ér célt, és ez már tényleg a végszó, ami a huszadik századi ItW...-t illeti. Az ikrek szerint: „Jó és rossz emlékeink egyaránt vannak róla. Meglepődtünk, hogy végül milyen jól sült el az egész. Ez a kedvenc lemezünk abból a korszakból, egyszersmind a mementója is az ItW... felbomlásának."

A már említett hat dalon kívül is rejt még csemegéket a gyűjtemény – a Transeth-féle ItW... utolsó lemezre vett dalait. A kezdő és záró tételekhez különösebb megfejtés nem szükségeltetik, a Seed Of Sound névre keresztelt intrót a zenekar leállás-közeli állapotában kisegítő Christer-André Cederberg karcolta oda, míg az If It's In You-val újra a Pink Floyd környékén kalandoznak. Ez itt egy, a pszichedeliában fürdöző Floydtól megszokottaknál is nehezebben megfogható téma, újra a hatvanas/hetvenes évek fordulójáról, Syd Barrett The Madcap Laughs című albumáról. A Soundtrax For Cycoz - 1st ed. című instrumentális egy fura jószág, Christian Botteri tisztelgése a The Piper At The Gates Of Dawn-korszakos Floyd előtt, legalábbis az ikrek szerint, átvezetőként mindenesetre jól funkcionál a katartikus Child Of Universal Tongue/White Rabbit párost szétválasztandó. És akkor az Empty Room... mert ez a zenekar még itt, az összeomlás küszöbén is ilyesmikre volt képes: teljes egészében Christian Botteri dala ez a tíz percnél is hosszabb, naivan kitárulkozó kis remekmű, egyértelműen a 3×7... album koronaékszere. Valahol az Omnión szereplő I Am Your Flesh rokona, és ez talán mindennél többet mond, és szerintem David Gilmour is szívesen vallotta volna a magáénak.

Ezután sok minden már nem történt, 2000. december 29-én a kristiansandi Caledonien Hallban „búcsúzott el" a zenekar és az összes zenész, aki ebben a nagyon szűk évtizedben megfordult a tagságban. Jan Transeth elköszönt, majd átült a kiadói oldalra (Karmakosmix), és nélküle nem lehetett folytatni az ItW...-ot. Tulajdonképpen ez derült ki a 2014-es újjáalakulást követően is, amiről jó eséllyel lehetett gyanítani, hogy meg fog történni, hiszen ezek az arcok egész életükben a zenéért éltek, az ItW...-hoz azonban több kellett, mint pusztán a Botterik, Kobro és egy új énekes. Ami pedig a Pure címen összehozott visszarendeződés után történt, az egy másik zenekar sztorija, ahol Kobro szándékai valósulnak meg új dalszerzőkkel, folyton cserélődő énekesekkel, az előzményekhez képest lényegesen szürkébb köntösben, sajnos továbbra is ugyanezen a néven. Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy ami az ItW...-szal az előző évezredben történt, az páratlan szerencse volt, számukra és számunkra is, és az életműből elvenni igazából úgysem lehet. A Heart Of The Ages, az Omnio, a Strange In Stereo és végül a Three Times Seven On A Pilgrimage egy tökéletesen befejezett norvég mese fejezetei, amelyet nem fogunk elfelejteni.